Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1834-03-22 / 24. szám
24. szám Pest, martzius’ 22dikén TÁRSALKODÓ. 1834. AZ ÁLOM. (Angolból Byron után. — Vege.) Megváltozott álmomnak szelleme. Már férfi korba lépett a fiú. Meghonnosult tűz ég vadonjain ’S hó nap’ sugárit lelke szomjan itta. Nem az már, a’ mi volt; most tengerek* Es puszta partok’ kósza vándora. — Habként felém zug a’ sok képtömeg, De ő mindenben részt vesz ; végre őt Pihenni látom a’ délnek hevétől. Az építő’ nevén túl élt falak’ fiiss árnyán, roskadt oszlopok között. Mellette a’ tevék legelnek és Forrás mögött a’ gyors lovak kötözvék. Egy bőmezű ii áll őrt társai Helyett ’s ezek körülre szunnyadoznak. Felettök tiszta ég a’ boltozat; Felhőtlen és derült — ’s olly tiszta szép, Hogy benne látszanék Isten maga. — Megváltozott álmomnak szelleme. Szerelme’ hölgye másnak jön neje, Ki jobban nem szerethető ; lakása Az ifjútól ezer mérföldnyi távol, Derék fiúk’ ’s kecses lánykák’ körében — De nézdsze arczán a’ búnak nyomát, A’ belső harcz’ kitűnő árnyait, ’S a’ nyughatatlan gondtul csüggedő És hallhatlan könyökkel tölt szemet. Mi bánat ez? — Övé az, kit szeret; És az, ki őt szerette, nincsen itt, Hogy tiszta lelkét oktalan reménye És győzhetetlen vágya háborítsa! — Mi bánat ez ? — Hisz nem szerette őt, Okot nem is nyújtott azt hinnie ; ’S emléke annak része nem lehet, Mi lelkét gyötri a’ múlt’ rémeként. — Megváltozott álmomnak szelleme. A vándor visszatért; oltár előtt Áll és mögötte a’ gyengéd menyasszony; Ábráza szép ugyan , de még sem az, Melly gyermek éve’ csillagfénye volt. Oltár előtt szemében olly tekintet Mutatkozik ’s keblét olly borzalom, Minő a’ kápolnában, rázza most; ’S mint akkoron, egy perczig arczain kimondhatatlan gondolat fut el ; De rögtön, a’ mint kelt, enyészik ismét. Nyugottan áll ’s az illő esküvést Leteszi, ah! de önszavát nem értve! — Körülre minden tárgy keringve jár ’S nem tudja, mit tesz, és mi környezi. Az ősi lakház’ megszokott szobáji, Emlékes csarnokok, mohos falak, Az óra, nap, hely, árnyék, napvilág, ’S mint, ki életének sorsa jón, Érdekli, — minden immost visszatér, ’S előle a’ nap’ fényit elborítja. — Mi dolguk most ezeknek illy helyen ? — Megváltozott álmomnak szelleme. Szerelme’ hölgye vajmi változott. — Minő az elme-kór! — A’ vándor északát elhagyva messze bujdosott; ’S szokott világát elvesztvén szeme, Nem földi fénye ragyog tekintetében; Királyné lón csudás ábránd világban, Ellenkező tárgyaknak egybefűzték Gondolkozása, — és tapinthatatlan, Halandó szemtől nem látott alak Meghittje néki és mindennapi. ’S ezt őrülésnek híja a’ világ! Bölcsek’ tudalma mélyebb őrület ’S az anda szem félelmes egy ajándék. Egyéb e az, mint szellem’ látcsöve, Melly a’ távolt álképiből kifosztja, Az életet csupasszá, és fölötte Valóvá teszi a’ hideg valót? — Megváltozott álmomnak szelleme. Magányosan kóborlott vándorom; Az őt környezte lények elhagyák, Vagy harczra keltek véle ; czélja len Romlásnak és kiállhatlan keservnek, Viszályz és gyűlöletnek martaléka. Mindenbe, mit nyújtottak, kín vegyült, Míg a’ hajdankor’ pontuszi királya Gyanánt méreggel élt, és rajta ennek Hatalma nem volt, sőt még étke len ; ’S mi másoknak halál, élet neki. Baráti lettek a’ hegyek; beszélt A’ csillagokkal ’s élő szellemével A’ nagy Mindennek ’s ez rejtélyibe Avatta őt, magányos oktatással. Az éjnek könyve zárva volt előtte, És a’ fenéktelennek szózati Csudáit fejtették meg ’s titkait. Eltűnt az álom ’s már nem változott. de rendes álom ez, való gyanánt Rajzolva e’ két lénynek végzetét, Melly veszni hagyta őket: egyiket Őrülten — ah! de mindkettőt nyomorban! *) And this the world ealls phrcnsy ; but ibe wise Have a far deeper madness , and tbe glauce Of melancholy is a fearful gift. Lukács Móricz. NÁPOLY. (Vége.) Illy alakban mutatkozott nekem legelőször Nápoly. De szemeim egy más Nápolyt kerestek. Virgil a’ nagy római világnak ezen örök hírű dalnoka , ki — mint mondják — itt kázönséges elmeműveit , derült fel emlékezetemben is izgatott tüzes