Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1835-06-10 / 46. szám

sebbet fogok mondani, mint szándékoztam; mert mi­óta őt hallam, átlátni kezdettem, hogy minden leírás haszontalan, itt csak látni és hallani lehet, — de bármi színekkel ’s bármi elevenen fössem­ is le, még is nehezen fogod magadnak képzelhetni ezen rendkí­vüli asszonynak csak árnyékát is. (‘ jelenkorunk’nem csak legjobb énekesnője, de mimikában is hasonlíthat­­lan 's utolérhetetlen, ’s ebben is a’ világ’ legnagyob­bika. Én sokat olvastam ’s hallottam már ezelőtt is lőréről nevéről, többek közt Börne’ párisi leveleiből is ismerem, de igy, megvallom, nem képzeltem őt magamnak. Különös volt azon érzés, melly elfogott, épen mielőtt ki kellett vala lépnie ; a’ jelenés válto­zott, a’ kárpit felvonatott, a’ telt házban egyszerre csöndesség jön , ’s most­ most kelle neki kijőni a’ rég óhajtottnak; a’ színhely sokáig üresen maradt, a’ muzsika megszólamlott, 's egyszerre olly szivdobogás kapott­ meg, hogy lélekzetem is elakadt; csak egy hely­re néztem most változatlanul, t. i. a’színhelyre,’s gon­dolom, ha e’ pillanatban én­ kedvesemet láthatám, ta­lán még arra sem tekintettem volna; a’ vadászkürt mintegy hivólag most végezte szép soloját, ’s ime le­­irhatlan kellemmel é s angyali hájjal, szerényen lépett most ki a’ szép és nagy művészné. Iszonyú tapssal fogadta őt a’ telt ház, ’s egyik tulság most a’ mási­kat érte; a’ legnagyobb csendből egyszerre legna­gyobb zaj jön, ’s viszont felváltva a’ legnagyobb zaj­ból legnagyobb csend. Határtalan volt az enthusiasmus, mellyet ő Velenczében okozott; és nem tudom, le­­het-e ezt még föntebb fokra vinni; noha pedig ez soknál az imádásig, soknál az őrültségig terjedett, még is meg kell vallanom, hogy bármit tegyen is érette az el­ragadtatott publicum, az nem lesz soha annyi, hogy meg ne érdemlené. Mondtam, hogy nem fogok rész­leges leirásába ereszkedni, de annyit mégis mondha­tok: érzéke úgy meghatja szivünket, hogy mindent elfelejtünk magunk körül ’s csak őt követjük gondola­tunkkal’s érzelminkkel, mig végre minden szenvedelmen keresztül olly szédítő magasra ragadja­ el magával érzelminket, hogy az eddig ismeretlen gyönyör kí­nos lesz, és a’belsőnkben elszoritott érzéseink erőszak­kal keresnek kitörést, ’s vagy könnyekben találnak egyhülést, vagy egy mély sóhajtásban halnak­ el. Ah barátom! milly hatalmas tündér ez a’ Malibran! nem csuda, ha bálványozva hódul neki a’ világ. Hidd­ el, ő úgy elragad bennünket, hogy szivünkből örvendünk ha örül, szeretjük ha szeret, sírunk ha kesereg és szenved, és érzésünk nem talál kifejezést, ha kétség­beesik. Ő minden szenvedelmet ’s minden érzést — a’ legnagyobb kéj-­és örömtül kezdve, egész a’ kétség­­beesésig— sebes változásban olly híven és másolhatla­­pul fejez­ ki arczvonalaival ’s minden mozdulatival, hogy már csak mimikájáért is szeretetünket, tisztele­tünket s csudálásunkat tőle meg nem tagadhatnék. Ezen nagy művészi tehetségnek legnagyobb jelét adá egyszer Londonban, midőn egy estvén igen rosszul érezvén magát, ’s nem énekelhetvén, az Impressario’ hosszas unszolásira, — ki el nem akará veszteni a’ reméllett nyereséget — betegen, a’ mint volt, ját­szotta, csupán mimikával ’s minden ének nélkül, az összecsődült nagyszámú publicum’ közönséges tapsára Sonambula’ szerepét. Bámulásig láttam ’s csudáltam ebbeli tökéletességét én is nem egyszer Othelloban; különösen azon jelenesben, hol a’ gyülekező katona­ságtól kérdezi: ,,él-e még Othello?“- és azon választ veszi „él“; egy mély öröm-érzés futja most keresz­tül egész lényét, csillogó szemeiből, minden tekinte­téből, és nyugtalan mozdulatiból nevet és fénylik az öröm és kéj; egész teste örömében reszket, ’s nincs testének egy része, melly ne örülne; de a’ mint hir­telen ’s egyszerre balra fordul, maga előtt látja atyját, ki Othelloval összekelését makacsul ellenzi, és mint­ha villám illette volna, ugyanazon perczben le sújt­va, szinváltozva ’s mintegy odafagyva állott halad­ványon ’s irtózva atyja előtt, hasonlón egy márvány szoborhoz; a’ néhány perczenetig tartó jelenés min­den ének, szó­ csere és muzsika nélkül, csak némán megy végbe, de erre mindenkor olly harsogó taps és „bravo!“ kiáltások következtek, hogy azt gondoltam: a’ ház összeomlik. Azután jő az egész darab’ legérzéke­nyebb része, midőn t. i. Desdemona, néhány pillanat múlva mintegy magához jővén , gyermeki ártatlanság­gal ’s kimondhatlan bájjal atyjához közelit, ’s előtte térdre borulván tőle bocsánatot kér, de ettől irgal­matlanul eltaszíttatván, legmélyebb fájdalma és gyöt­relme közt ezen panaszokra fakad: ,,Se il padre mi abbandona, Da chi sperar pietá?“ Nem! ennél szivre­­hatóbb jelenést lehetlen gondolni! —De mit mond­jak még az utolsó jelenésről, mellyben Malibran leginkább mutatkozik művészi nagyságában, épen mi­vel olly hatalmasan győzedelmeskedik minden művé­szi nehézségen, midőn t. i. megtudja Othellotól, de csak kevés pillanattal m­egöletése előtt, hogy a’ gya­lázatos Iago annak szintett és hitszegő barátja meg­ölte Rodrigót, és már most, de későn, tűnik­ fel előtte egész világosságban rettenetes sorsának megfoghat­­lan lánczolatja, — és vívódván a’ halállal és Othel­­lóval, oroszláni erővel megragadja utóbb ennek kar­ját, ’s keserű szemrehányásokkal Othello, és fogvicso­­ritó megvetéssel Iago iránt, legiszonyúbb fájdalmában imigy kiált végre borzasztó és szivrepesztő hangon , kétségbeesésében hajait tépvén, ’s mintha egy förtel­mes szörny ásna előtte, iszonyodással meresztvén folyvást egy helyre tüzelgő szemeit: tilagot ehe

Next