Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-06-10 / 46. szám
sebbet fogok mondani, mint szándékoztam; mert mióta őt hallam, átlátni kezdettem, hogy minden leírás haszontalan, itt csak látni és hallani lehet, — de bármi színekkel ’s bármi elevenen fössem is le, még is nehezen fogod magadnak képzelhetni ezen rendkívüli asszonynak csak árnyékát is. (‘ jelenkorunk’nem csak legjobb énekesnője, de mimikában is hasonlíthatlan 's utolérhetetlen, ’s ebben is a’ világ’ legnagyobbika. Én sokat olvastam ’s hallottam már ezelőtt is lőréről nevéről, többek közt Börne’ párisi leveleiből is ismerem, de igy, megvallom, nem képzeltem őt magamnak. Különös volt azon érzés, melly elfogott, épen mielőtt ki kellett vala lépnie ; a’ jelenés változott, a’ kárpit felvonatott, a’ telt házban egyszerre csöndesség jön , ’s most most kelle neki kijőni a’ rég óhajtottnak; a’ színhely sokáig üresen maradt, a’ muzsika megszólamlott, 's egyszerre olly szivdobogás kapott meg, hogy lélekzetem is elakadt; csak egy helyre néztem most változatlanul, t. i. a’színhelyre,’s gondolom, ha e’ pillanatban én kedvesemet láthatám, talán még arra sem tekintettem volna; a’ vadászkürt mintegy hivólag most végezte szép soloját, ’s ime leirhatlan kellemmel é s angyali hájjal, szerényen lépett most ki a’ szép és nagy művészné. Iszonyú tapssal fogadta őt a’ telt ház, ’s egyik tulság most a’ másikat érte; a’ legnagyobb csendből egyszerre legnagyobb zaj jön, ’s viszont felváltva a’ legnagyobb zajból legnagyobb csend. Határtalan volt az enthusiasmus, mellyet ő Velenczében okozott; és nem tudom, lehet-e ezt még föntebb fokra vinni; noha pedig ez soknál az imádásig, soknál az őrültségig terjedett, még is meg kell vallanom, hogy bármit tegyen is érette az elragadtatott publicum, az nem lesz soha annyi, hogy meg ne érdemlené. Mondtam, hogy nem fogok részleges leirásába ereszkedni, de annyit mégis mondhatok: érzéke úgy meghatja szivünket, hogy mindent elfelejtünk magunk körül ’s csak őt követjük gondolatunkkal’s érzelminkkel, mig végre minden szenvedelmen keresztül olly szédítő magasra ragadja el magával érzelminket, hogy az eddig ismeretlen gyönyör kínos lesz, és a’belsőnkben elszoritott érzéseink erőszakkal keresnek kitörést, ’s vagy könnyekben találnak egyhülést, vagy egy mély sóhajtásban halnak el. Ah barátom! milly hatalmas tündér ez a’ Malibran! nem csuda, ha bálványozva hódul neki a’ világ. Hidd el, ő úgy elragad bennünket, hogy szivünkből örvendünk ha örül, szeretjük ha szeret, sírunk ha kesereg és szenved, és érzésünk nem talál kifejezést, ha kétségbeesik. Ő minden szenvedelmet ’s minden érzést — a’ legnagyobb kéj-és örömtül kezdve, egész a’ kétségbeesésig— sebes változásban olly híven és másolhatlapul fejez ki arczvonalaival ’s minden mozdulatival, hogy már csak mimikájáért is szeretetünket, tiszteletünket s csudálásunkat tőle meg nem tagadhatnék. Ezen nagy művészi tehetségnek legnagyobb jelét adá egyszer Londonban, midőn egy estvén igen rosszul érezvén magát, ’s nem énekelhetvén, az Impressario’ hosszas unszolásira, — ki el nem akará veszteni a’ reméllett nyereséget — betegen, a’ mint volt, játszotta, csupán mimikával ’s minden ének nélkül, az összecsődült nagyszámú publicum’ közönséges tapsára Sonambula’ szerepét. Bámulásig láttam ’s csudáltam ebbeli tökéletességét én is nem egyszer Othelloban; különösen azon jelenesben, hol a’ gyülekező katonaságtól kérdezi: ,,él-e még Othello?“- és azon választ veszi „él“; egy mély öröm-érzés futja most keresztül egész lényét, csillogó szemeiből, minden tekintetéből, és nyugtalan mozdulatiból nevet és fénylik az öröm és kéj; egész teste örömében reszket, ’s nincs testének egy része, melly ne örülne; de a’ mint hirtelen ’s egyszerre balra fordul, maga előtt látja atyját, ki Othelloval összekelését makacsul ellenzi, és mintha villám illette volna, ugyanazon perczben le sújtva, szinváltozva ’s mintegy odafagyva állott haladványon ’s irtózva atyja előtt, hasonlón egy márvány szoborhoz; a’ néhány perczenetig tartó jelenés minden ének, szó csere és muzsika nélkül, csak némán megy végbe, de erre mindenkor olly harsogó taps és „bravo!“ kiáltások következtek, hogy azt gondoltam: a’ ház összeomlik. Azután jő az egész darab’ legérzékenyebb része, midőn t. i. Desdemona, néhány pillanat múlva mintegy magához jővén , gyermeki ártatlansággal ’s kimondhatlan bájjal atyjához közelit, ’s előtte térdre borulván tőle bocsánatot kér, de ettől irgalmatlanul eltaszíttatván, legmélyebb fájdalma és gyötrelme közt ezen panaszokra fakad: ,,Se il padre mi abbandona, Da chi sperar pietá?“ Nem! ennél szivrehatóbb jelenést lehetlen gondolni! —De mit mondjak még az utolsó jelenésről, mellyben Malibran leginkább mutatkozik művészi nagyságában, épen mivel olly hatalmasan győzedelmeskedik minden művészi nehézségen, midőn t. i. megtudja Othellotól, de csak kevés pillanattal megöletése előtt, hogy a’ gyalázatos Iago annak szintett és hitszegő barátja megölte Rodrigót, és már most, de későn, tűnik fel előtte egész világosságban rettenetes sorsának megfoghatlan lánczolatja, — és vívódván a’ halállal és Othellóval, oroszláni erővel megragadja utóbb ennek karját, ’s keserű szemrehányásokkal Othello, és fogvicsoritó megvetéssel Iago iránt, legiszonyúbb fájdalmában imigy kiált végre borzasztó és szivrepesztő hangon , kétségbeesésében hajait tépvén, ’s mintha egy förtelmes szörny ásna előtte, iszonyodással meresztvén folyvást egy helyre tüzelgő szemeit: tilagot ehe