Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1835-07-01 / 52. szám

megjegyzem magamnak eldongott szavait,­­s íme itt közlöm azokat Önnel ’s mindazokkal, kik eddigi so­raimat meg nem unván, nem vetették félre levelemet. „Ugyancsak szép ’s gyönge illatos levelei vannak ezen fának, — igy dongott bogaram — sokkal gyön­gébb ’s illatosb, mint a’ hegyeken túl, csak ollyan nagy zsibongás ne lenne körültem. — Furcsa állatok ezek az emberek, mászkálnak fel ’s alá a’ zöld fák között, ’s miért? mert a’ kalendáriom-csináló azt mondja: „május van.“ Szegény bohó ember! ha m­­ég is hat lábad volna, mint nekem, akkor nem csudál­­nám, hogy szeretsz járkálni, de így csak két lábad lévén — meg nem foghatom, mint lelhetsz kedvet a’ fárasztó, haszontalan őgyelgésben. — Két lábadon ki­­vül van még két kezed, ’s mire használod azokat leg­inkább? az eggyikkel kikapod éhes felebarátod’ szá­jából a’ kenyeret, a’ másikkal pedig zsebedben — fügét mutatsz. Szemmel is kettővel áldott­ meg a’jóltevő ter­mészet, hogy remek­müvein bámulva ’s tisztelve le­geltesd azokat, de teszed-é te azt? Ő nem! te egyik szemeddel kajánul szúrod­ keresztül szomszédod’, ha egész köntöst látsz testén, a’ másikat pedig csak tiltott helyeken tiltott portékákon legelteted. Nyel­ved csak egy van ugyan ’s ez is domború bástyák ’s erős csont­falak mögé zárt, de mit ér neked bástya, fal ’s bármi erős zár? keresztül rontasz te mindeze­ken ’s a’ helyett, hogy nyelved’ a’ szép teremtés’ di­csőítésére használnád, kíméletlenül mártod azt he­gyes tőrként felekezeted’ szivébe, kegyetlenül mar­­dosván azoknak jó hírét, kiket szemben dicsérettel halmozasz! Orrod is csak egy van , de mi végre ? azt valóban nem tudom; mert hogy csak azért nyerted azt a’ természet’ bőkezűségétől, hogy olly szerfölött magasan hordjad ’s mindenüvé kémlelődve bele üsd, azt semmiképen nem hihetem. Hej, ember ember! te még is csak nagy —“ itt a’ bogár’ szavai érthetlen dongássá váltak, de csakhamar ismét érthetőkké lőnek. ..Tegnap egy lúgosnak lombos ágai közt dongám dicsérő dalomat, de néhány pillanat múlva olly sziv­­reható sóhajtások ütközének füleimbe, hogy kényte­len valék elhallgatni, kiváncsilag tekinték a’ lugas’ belsőjébe ’s mit látok ? Egy ember ült a’ padon, lábai előtt pedig egy más ember térdelt, a’ térdeidnek ar­­cza csupaszőr, az ülőé sima volt; öltözetjök is kü­lönböző egymástól, mert az ülőnek testét csak egy bő ruha, a’ térdelőnek ellenben mindkét lábát egy kü­lön bő ruha fedé, felső öltözete pedig igen hasonlí­tott a’ fecske’ köntöséhez. O ! — sóhajtott a’ térdelő — az élet és retek legédesebb májusban. — O! — viszhan­­gozó az ülő — a’ szerelem meg az irós vaj még éde­sebb. Ezután fülegyenesűlt a’ térdelő és —“ Itt neki zúdultak a’ legközelebb asztalhoz települt han­gászok’ hangszerei ’s egy szót sem érthetek többé kis bölcselkedőm’ dongásából, melly hihetőleg most lesz legérdeklőbb; — boszankodva hagyám­ el tehát helyemet ’s minthogy már heted-félre mutatott órám, a’ nemzeti játékszínbe siettem. A’ szinház előtt sűrű tömegekben állottak gyéren szállongó budapesti szé­peket bíráló szemügyre vevők, ’s nem kevés hó­ar­­czot mártott rózsaszínbe a’ kíméletlenül kimondott nem mindig hízelkedő ítélet. Belépvén a’ színterem­be, a’ padokat többnyire, a’ páholyokat pedig csak­nem egészen üresen lelém, egyedül a’ paradicsomban mutatkozik némi élet, ha a’ korlátlan zajgás élet­nek nevezhető. Az ouverture elkezdődött, el­végző­dött’s a’ függöny felhuzatott; már szinte kétségbe­­esem a’ szinterem’ üressége miatt, de ime­ most meg­nyíltak a’ földszinti ajtók, süni vonalban tódultak­ be ’s helyt foglalónak a’ fölcsukott zártszékek között, állva nézvén ’s hallgatván a’ játékot, és mit sem gon­dolván azzal, hogy a’ mögöttük ülő szépnem’ nem-át­­világló testein keresztül nem láthat. Már most­ fogadni mernék, hogy az előadott da­rab’ bírálatát várja tőlem Ön; de hiába­ várakozásá­nak nem felelhetek­ meg, mert nem értek a’ bányá­szat­hoz. Elég legyen tehát annyit mondanom, hogy az egész ashorni bányaöbölben semmi olly kincset nem találtam, melly telkemet megörvendeztette volna; mi­nek azonban — mint már mondám — az lehet oka , hogy bányász nem vagyok. Végre harmadszor gördült­­ le a’ függöny ’s a’ tapsok’ alja szokás szerint mege­redt , én pedig álmosan lakom felé ballagtam-*­!«^ ne­hogy Önt is álom környékezze, levelem’ hosszúságából eredendő, tehát soraimat bezárom azon ígérettel, hogy, ha szerencsém leend tudós cserebogaramat ismét meg­lelni, többet is írandók bölcselkedő monológjaiból. Ma­radván ’s a’ t. Nagy Ignácz. Z U INI A L A C A ß R E G U Y. A’ „Naval­ and Military­­ Magazine“ ’s „Revue Britannique­“ben ezen czim alatt: „Spanyolország 18­14ben“ kijött Zumalacarreguy elleni rágalomnak „Gazette de France“ által közlött czáfoló czikkelyét vevén kútfőül; ezeket vonám­ ki biographiai vázlatul felőle: Zumalacarreguy Tamás Guipuzcoában,To­­losa’vidékén született. 1820 ban gyalogsági kapitány volt. 182­2ben Pampelonában őrködvén, az 1812ki constitutioval ellenes szelleme miatt ezredében annyi­ra gyűlölteték, hogy ezt 1822 ben a’ cortesek’ szolgá­latjával együtt elhagyván, a’ vallástáborhoz szegődött, m­ellyben Quesadával — ki akkor szintúgy ellensége

Next