Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1837-06-10 / 46. szám

t§3 nevén, ha egyéniért, és nem sphaerát, annál ke­­vésbbé övét foglalnának, ’s maga az öv illy bizo­nyos és nem végetlen kiterjedésű szélességet, és optice tányér-alakot nem mutatna; forog pedig nyu­gatról keletre, mert tengelye körül arra forog, mintha egy karikát meghajtanának, m­elly midőn e­­lőbbre halad, tengelye körül nem foroghatna hátrál­va , és pályájának visszájáról; — továbbá mert buj­dosóink is, mellyeket a’nap visz, arra forognak; kü­lönben a’központi és tangentialis erők egymást meg­­ semmítvén, minden forgás megszűnnek. — A’ hó­nak felém jöttéről megtanulhatni a’ csillagok’ merre­­forgását; nem követelhetem ugyan, hogy a’ csilla­gok a’ hóhoz egyenlítsék magukat, de annyi bizo­nyos , hogy szemem a’ havat is azon optikai szabá­lyok szerint láthatja,mint a’ csillagokat; már pedig merre a’ hó tőlem elment, koránsem láttam olly mesz­­sze, mint a’ honnan jött, a’ látásra befolyó vagy azt akadályoztató minden eszköz távul volt a’ hónak honnan ’s merre mozgásán kívül; ugyan is a’világos­ság nem volt előttem nagyobb mint hátul; a’levegő e­­lőttem nem volt sűrűbb vagy ritkább elől, mint hátul; a’ hópehely előttem is annyi’s akkora volt,mint hátul; a’ mozgás is csak egyenlő volt. Már pedig a’ lá­tásban a’ szemlélendő tárgy nemcsak a’ világosság­hoz , hanem annak minden minőségéhez p. o. nagy­ságához ’s az­ is alkalmazza magát; egyedül az o­­kozta tehát éjszakfelé a’ tisztább látást, mivel a’ hó onnan jött felém, délfelé pedig a’ homályost, mivel a’ hó tőlem arra ment. Ennélfogvást az égi testek­nek is forogniok kell, ha, és arra, hol azok legin­kább összetorlódni, az égi­ öv mintegy összezsugo­rodni, ’s rövidebb, horpadtabb ’s ugyanazért az e­­gyenes vonalhoz közelítettebb, a’ másik fél­ körtől pedig, mintha nagyobb körnek szegélye volna, el­­távozóbb ivet képezni látszanak, m­elly eset a’ csil­lagoknál kelet vagy is éjszakfelé van. — Mi a’ tá­­vuleső tárgyat azért látjuk kisebbnek, mivel nagyobb távolságra a’ csüngök és parallelák összemenvén kisebb optikai szögletet adnak; úgy de a’felénk-jö­­vők ezen szögletet nem kicsinyítik, hanem szünte­len nyitják, tágítják, nagyobbítják.­­ A’ legvégső csil­lagoktól milliók mozognak előmbe, ’s a’ közvetlenül szemem­ előttiek felém­ jöttükben a’ parallelákból is inkább szétmenő (divergens) irány­t vevén, akadék­­bal szemem elől elvesznek, ’s a’ nyílást ritkítják; a’ következők pedig tömöttségükből egyre bontakoz­ván igyekeznek csöngőkké válni, ’s így egymás mel­lett nagyobb látási öblöt (sinust) képezni, ’s a’ mil­lióknak egy körnegyed’ hosszában szünteleni bonta­­kozása ’s megnyílása, ha azokat egyenkint mozog­ni észre nem veszszü­k is , csak ad valamelly, a’ lá­tás’ fölsegélésére, távolítására szembetűnő összesé­get; midőn ellenben a’ másik körnegyeden, merre forognak, a’ távolság miatt azon szűk optikai öböl mellett még szüntelen összehajló, ’s egymásra tor­lódó, boruló directiót (irányt) is vevén­ fel, egymást elfedik; ’s tőlem a’ szélyeloszlott tárgyak is össze­hajlást affectálva mennek­ el; nemhogy szemem elől elveszve a’ nyílást ritkítanák; szóval: ha az egye­sek mozogni észre nem vétetnek is, de azon körne­gyedet, honnan felém tartanak, végig megnyitják, a’ másikat pedig, a’ merre t. i. mennek, jobban elfe­dik; de van valami erő is ezen elfedő és megnyitó állapotokban, mellyek t. i. a’ szemet is megnyitni, vagy elfedni tanítják; de a’ változást mi gyermeksé­günk óta egyéb érzékiségünknél a’ látásnak napon­­kinti nagyobb gyakorlása, és megszokás miatt lel­kűnkben észre nem veszszü­k, melly tudtunk nélkül a’ már physice is megnyílt vagy elfedett tárgyakat még inkább megnyitni vagy elfödni segíti, mint ezt valóban sok egyéb érzéki tárgyban szellemileg ész­re is veszszü­k. Ezen erőket a’ látásban — odahozó, ’s elvonó erőknek (vis attractiva et repulsiva) lehet az égi testekben létezők’ hasonlatosságára nevezni, ’s ide alkalmazva érteni, hogy pedig illy látási erők valóban léteznek, ezt a’ hóbeli tünemény, hol egye­dül a’ mozgás tévé a’látás-kü­lönbséget, megmutatta; annál kevésbbé lehet itt azon ellenvetésnek helye, hogy itt egyes hópelyhek is sebesen felém lőni látszat­tak, mivel a’mozgás délfelé is olly nagy volt, mint éjszakfelé, ’s még is délfelé nemcsak mozgás, de hópehely sem látszott; egyedül hát a’ megnyitó ’s elfedő, vagy is a’ vonzó ’s taszító ellenes erők’ ter­mészetében állott a’ látás’ különbsége, melly erők a’ hónál ugyan optice legnagyobbak voltak, a’ csilla­goknál pedig legkisebbek; mindazáltal mivel ezen utolsóknál is positiv mennyiséget tesznek, a’ látásra nézve üres nulla gyanánt nem szolgálhatnak. (Vége következik.) ANNABELLA’ MENYERZŐJE. (Folytatás.) kifejtés. Az év’ kellemesb napjait már téli viharok vál­­ták­ fel; karácson eljött ’s mi Idát merengve lát­juk egy széken ülni magányos termében; szemeit merően szegzi a’ kandalóban egymásra torlasztott égő hasábokra, mellyek’ lobogó lángja a’ falon füg­gő képeket majd bűvösen­­rezgő fénynyel özönli­ be, majd ismét hirtelen csuda-ünnepélyes árnyakba sül­­lyeszti. — Olly igézőnek, olly szellemileg szépnek még Ida soha sem mutatkozott, mint a’ jelen est­vén. Az ő gyöngéd hófejér bőre, ’s a’ tiszta rózsa­­pirosság, melly arczán el-elvillant, ’s a’ vállain le­­om­ló hosszú aranyszin haj a’ kandalénak hullámzó lángfényében bűvösen ragyogtak. De ki festhetné­­le azon fénypillanatot, melly lelkében, mint hirte­len napsugárnál a’ föld’ méhéből szabadult gyé­mánt, felvillant? — ki festhetné a’ nyugtalanul, té­tova repkedő szemet? az örömkéjtől ’s bánat’ fáj­­dalmitól reszkető ajkat? ’s ki a’ kulcsolt kezek’ er­­dő gyámtalanságát? — Térdén egy olvasó feküdt, de ő ezt nem tudta; őt gondolatai’kábító zavarából még Annabellának belépte sem költé­ fel; ez azon­ban nem is csuda, mert a’ leányka olly szilárd ’s zajnélküli léptekkel suhant hozzá a’ terembe, mint éjsötétben áldozata felé az orgyilkos szokott. „Mi reád várunk“ megszólalt Annabella egy percznyi szünet után, legnyugalmasb hangon, ’s kezét Ida’ vállára fekteté; de milly jelentőséggel birt a’ kéz’ nyomása! — „jer, mi reád várunk.“ ’S a’ hajadon fölemelkedék székérül némán, miköz­ben arczának biborszine majd előtűnt majd elve­­szett, mint holdvilág a’ viharos éjben; ’s a’ két test­vér szótalan lépdelt egymással a’ nagyterem felé. Annabella megnyita az ajtót ugyanazon óvatos nyugalommal. Ida egy futó de élénken­ kémlő pil­lanattal nézett maga körül. — A’ teremben különös társaság vala összegyülekezve.

Next