Társalkodó, 1838. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)
1838-05-16 / 39. szám
a' halottat többé. Ne irigyeljétek, 's ne vessétek meg azt, ki süllyedett; ki tudja, milly lángolón érzett, ’s miket tapasztalt ő; ki tudja, nem mondta volna-e róla is az úr, neki sok bocsáttatik meg, mert sokat szeretett. Ne vessétek meg a’ süllyedőt; de ha találtok ollyant, ki tisztán halada végig pályáján, kit nem ronthata csábítás, le nem sújtható fájdalom, ki mélyen sértve legszebb érzeményiben , hivatásának megfelelt, mint ez , kinek sírjánál most állunk, akkor örvendjetek, mert a’ természet’ remeke illy asszony. Örüljetek s ne sírjatok hát ti is, kik e'hialott’ hívei valátok; ő betöltő végzetét; érdelte, mit e’ föld legboldogítóbbat nyújt, tűrte, mi legkínosabb, a’ szerelmet; ’s mikoron napszámát bevégzé, pihenni ment. Pihenni, hol egyetlen gyermeke pihen, hová szivének minden vágya, minden reménye rég hitta őt. Mert mit is keressen e földön ő , ha nem találhatja többé gyermekét; miért éljen, ha nincs kinek áldozni napjait; mit remélljen, ha nem felejtheti, hogy anya volt gazdag reményekben , ’s hogy gyermeke meghalt, — ’s asszony ezt nem tudja felejteni. Fáradhatlanúl halad a’ vándor útjain, a’ nap’ első keltétől, mig az árnyékok hosszabbra nőnek ; de ha végre leáldozott a’ nap , ’s végső legszebb sugárai a’ láthatáron pirosan eltűntek, pihenni megyen ő is, mert csak tévedés, csak hasztalan fáradság várja útjain; —’s igy állt meg e’szív is, mert vég reménye eltűnt ’s élte hasztalanná vált, hol többé senki sem vala, kit boldogíthasson. A’ kegyes istenség mindenkinek kiszabta terhét,’s végadománya, mellyet vértnek hoztak ki paradicsomból embereldediak , a’ halandóság.“ Az agg elhallgatott, ’s leeresztetvén a’koporsót, marok földet vetett rá, ’s elment, így cselekvők a’ többi is egymás után. Az üreg dombbá vált, ’s a’ hallgatag éjt csak a’ mindinkább elhangzó lépések háboríták meg. Egy nem mene a’ többivel, hallgatva állt ezen egy a’ sir mellett, mintegy mély ábrándozásba merülve; végre ő is ejte valamit a’ dombra ’s távozott. — Az egy rózsa vala. Báró Eötvös József. A FOGADÁS. Múlt század’ utoljána* városban egy fogadós lakott , ki szenvedélyes rabja volt az ujságvágynak ’s kandiságnak. Vendégei közül sokan e’ gyengeségét ismervén, többször dévajkodás’tárgyául használók; míg végre ezen kandiságának igen gyászos következménye jön. Egy nap két idegen férfi, kik magokat katonatiszteknek álliták lenni, szállt nála meg. A’ kandiság a’ fogadóst szobájukba vivé. A’ két vendég asztalnál ült egymással szemközt; az egyik dohányzott, előtte egy rakás arany hevert, ’s valahányszor pipáját pampogtatá, felváltva imígy szólt: „ca va — ca va bien“ E’ jelenet a’ fogadós’ újságingerét legfensőbb fokra csigázta; ismételve kérdező , hogy mit jelent ez. De a dohányzó férfi megnem szűnt minden pampogtatásnál ca va — ca va bien-t mondani; a’ másik nemdohányzó alak pedig többször intett kezével a’ fogadósnak, hogy távozzék. E’ szives intésnek azonban a’ fogadós nemcsak nem bódulhatott, sőt a’ megtagadott válasz által még inkább izgatva, meg nem szűnt ismételni a' kérdést, — mit sem ügyelvén az idegen férfi’ tiltó intésbe. Végre megszólalt a’ nemdohányzó: „Uram már látom, hogy addig nem megy el nyakunkról, míg dolgunk’ titkába nem avatjuk. Hallja tehát ön. Én fogadtam ezen tiszttársammal, miszerint ő ki nem szíhat egy pipadohányt, ha minden pampogtatás után egyszer cava, ’s utána ismét egyszer ca va bicn-t mond , a’ nélkül , hogy más egyebet szóljon közbe. Itt hever a’ 100 arany, mellyben fogadtunk; most tudja ön, miben áll a’dolog; kérem tehát, ne zavarjon bennünket.“ — „Ő az nem nagy mesterség! azt én is megtehetem!“ válaszolt a’ fogadós. — ,Távul legyen! a’ dolog korán sem olly könnyű, mint látszik. Ha Ön minden pampogtatásra e’ szók’ váltólagos mondásában csak egyszer is megtéved, vagy ha csak egyetlen egy szót ejt közbe, a’ fogadást elvesztette.” — A’ kandiság’ hőse szilárdul maradt állítása mellett. — „Jól van — viszonzá a’ nemdohányos--ha ön bízik magához, tegyen-re 100 aranyat ez asztalra, ’s ha a’ feladásnak megfelel, úgy 100 aranyt nyer.“ — A’ fogadós ezt magának kétszer sem mondata, tüstint szobájába sietett, ’s a’ 100 aranyt elhozván az asztalon levő rakás aranyhoz tevé-le ; pipát tötte azután, ’s dohányozni kezde, miközben minden szívatnál gondos vigyázattal majd ca va, majd ca va bien-t monda. — Kis vártatta a’ nemdohányos alak felkötő kardját, kalapját fejére tevő ’s a' teremből eltávozott. Most, a’ fogadós egyedül maradt a’ másikkal. Ez is csak hamar azután eltávozásra készült; hidegvérüleg markolator a’ 300 aranyt, és halkan zsebébe dugta. A’ fogadós jól látta ezt, ámde félvél, hogy a’ fogadást elveszti, folyvást pampogtatá pipáját, ’s felváltva monda: ca va ca va bien. A’ vendég illedelmesen meghajta magát, 's hasonlag kiment a’ teremből. A’ fogadós szörnyű aggságtól kintatva nyomon kisérte őt, ’s egész arczában lángolva kiáltott solyvásti pipaszó közt: ca va — ca va bien. E’ különös kiáltozásra a’ fogadós’ cselédei alant a’ házban összecsődültek. A’ vendégtiszt szüntelen, ismétlő udvarias hajlongásait, ’s a'fogadós mindenütt sarkába , de mivel egyéb szót mondani nem merészlett, mint minden szivatra, ca va — ca va bien — mi közben folyvást török módra füstölt — tehát cselédei nem tudták a’ dolgot mire vélni. A’ vendég a’ házat elhagyván, csak hamar eltűnt. A’ megcsalatkozott végre áltlotta , hogy nem katonatisztekkel, hanem egy pár furfangos gazemberrel volt dolga. A’ két gálád vendég többé nem láttató magát, minden nyomozás siker nélkül maradt, ’s a’ fogadósnak, szenvedelmes kandiságáért 100 aranynyal kelle bűnhődni. — Ezen esemény’ híre csak hamar elterjedt a’ városban, ’s a’ fogadós’ vendégei közül többen őt, ha meglátták, vagy vele találkoztak, pajkosságnál „ca va — ca va bien“ szókkal köszönték. Ez éretlen dévajság a’ fogadós’ haragját annyira ingerlé, hogy közülök egyet — és pedig régi jó szomszédját, — késsel szúrta agyon. A’gyilkos a’ büntető igazság’ kezébe került, ’s ez — tekintvén, hogy a’ véres cselekvény a’ legfensőbb lókra csigázott harag’ szenvedelmében történt — a’ vétkest nem halálra ugyan , de több évi fogságra ítélte. NAPOLEON’ KOPORSÓBA-TÉTELE SZ. ILONA SZIGETÉN A’ „Ceylon Chronicle“ hírlap Millington pattantyús - őrmester’ emlékiratából következő jegyzeteket közöl, mellyek’ hitelességéről az érintett hírlap’ kiadója kezeskedik. „Vasárnap, máj. 6. 1831 . épen midőn az isteni szolgálaton valék, a' templombul kihivattatám, azon parancscsal, hogy Napoleon Bonaparte’ számára egy czinkoporsó’ készíttetéséről gondoskodjam. Hétfőn, máj. 7 év Longwoodhouseba kelle mennem, hogy jelen legyek Bonaparte general’holttestének koporsóba-tételénél, melly Bertrand és Montholon tábornokok’, Bertrand asszonyság’, a’ franczia káplán’, franczia sebész', Darling A.ur dr. Bushop’, a’ Sodik angol gyalogezred és több franczia szolga’ jelenlétében következő módon ment véghez. A General’ holtteste tökéletes katonai díszruhában tetetett