Társalkodó, 1838. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)

1838-05-16 / 39. szám

a' halottat többé. Ne irigyeljétek, 's ne vessétek­ meg azt, ki süllyedett; ki tudja, milly lángolón érzett, ’s miket tapasztalt ő; ki tudja, nem mondta volna-e róla is az úr, neki sok bocsáttatik­ meg, mert sokat szere­tett. Ne vessétek meg a’ süllyedőt; de ha találtok­ ollyant, ki tisztán halada végig pályáján, kit nem ront­­hata csábítás, le nem sújtható fájdalom, ki mélyen sértve legszebb érzeményiben , hivatásának megfelelt, mint ez , kinek sírjánál most állunk, akkor örvendjetek, mert a’ természet’ remeke illy asszony. Örüljetek s ne sírjatok hát ti is, kik e'hialott’ hívei valátok; ő betöltő végzetét; érdelte, mit e’ föld legbol­­dogítóbbat nyújt, tűrte, mi legkínosabb,­­ a’ szerel­met; ’s mikoron napszámát bevégzé, pihenni ment. Pihenni, hol egyetlen gyermeke pihen, hová szivének minden vágya, minden reménye rég hitta őt. Mert mit is keressen e­ földön ő , ha nem találhatja többé gyerme­két; miért éljen, ha nincs kinek áldozni napjait; mit re­­mélljen, ha nem felejtheti, hogy anya volt gazdag remé­nyekben , ’s hogy gyermeke meghalt, — ’s asszony ezt nem tudja felejteni. Fáradhatlanúl halad a’ vándor útjain, a’ nap’ első keltétől, mig az árnyékok hosszabbra nőnek ; de ha végre leáldozott a’ nap , ’s végső legszebb sugárai a’ láthatá­ron pirosan eltűntek, pihenni megyen ő is, mert csak tévedés, csak hasztalan fáradság várja útjain; —’s igy állt­ meg e’szív is, mert vég reménye eltűnt ’s élte hasz­talanná vált, hol többé senki sem vala, kit boldogíthas­son. A’ kegyes istenség mindenkinek kiszabta terhét,’s végadománya, mellyet vértnek hoztak­ ki paradicsomból embereldediak , a’ h­a­l­a­n­d­ó­s­á­g.“ Az agg elhallgatott, ’s leeresztetvén a’koporsót, marok földet vetett rá, ’s elment, így cselekvők a’ többi is egymás után. Az üreg dombbá vált, ’s a’ hallgatag éjt csak a’ mindinkább elhangzó lépések háboríták­ meg. Egy nem mene a’ többivel, hallgatva állt ezen egy a’ sir mellett, mintegy mély ábrándozásba merülve; végre ő is ejte valamit a’ dombra ’s távozott. — Az egy rózsa vala. Báró Eötvös József. A FOGADÁS. Múlt század’ utolján­a* városban egy fogadós la­kott , ki szenvedélyes rabja volt az ujságvágynak ’s kan­­diságnak. Vendégei közül sokan e’ gyengeségét ismer­vén, többször dévajkodás’tárgyául használók; míg végre ezen kandiságának igen gyászos következménye jön. Egy nap két idegen férfi, kik magokat katonatiszteknek álli­­ták lenni, szállt nála meg. A’ kandiság a’ fogadóst szo­bájukba vivé. A’ két vendég asztalnál ült egymással szemközt; az egyik dohányzott, előtte egy rakás arany hevert, ’s valahányszor pipáját pampogtatá, felváltva imígy szólt: „ca va — ca va bien“ E’ jelenet a’ foga­dós’ újságingerét legfensőbb fokra csigázta; ismételve kérdező , hogy mit jelent ez. De a­ dohányzó férfi meg­­nem szűnt minden pampogtatásnál ca va — ca va bien-t mondani; a’ másik nemdohányzó alak pedig többször intett kezével a’ fogadósnak, hogy távozzék. E’ szives intésnek azonban a’ fogadós nemcsak nem bódulhatott, sőt a’ megtagadott válasz által még inkább izgatva, meg nem szűnt ismételni a' kérdést, — mit sem ügyelvén az idegen férfi’ tiltó intésb­e. Végre megszólalt a’ nemdo­hányzó: „Uram már látom, hogy addig nem megy­ el nyakunkról, míg dolgunk’ titkába nem avatjuk. Hallja tehát ön. Én fogadtam ezen tiszttársammal, miszerint ő ki nem szíhat egy pipadohányt, ha minden pampogtatás után egyszer ca­va, ’s utána ismét egyszer ca va bicn-t mond , a’ nélkül , hogy­ más egyebet szóljon közbe. Itt hever a’ 100 arany, mellyben fogadtunk; most tudja ön, miben áll a’dolog; kérem tehát, ne zavarjon bennünket.“ — „Ő az nem nagy mesterség! azt én is megtehetem!“ válaszolt a’ fogadós. — ,Távul legyen! a’ dolog korán sem olly könnyű, mint látszik. Ha Ön minden pampog­­tatásra e’ szók’ váltólagos mondásában csak egyszer is megtéved, vagy ha csak egyetlen egy szót ejt közbe, a’ fogadást elvesztette.” — A’ kandiság’ hőse szilárdul ma­radt állítása mellett. — „Jól van — viszonzá a’ nem­­dohányos--ha ön bízik magához, tegyen-re 100 aranyat ez asztalra, ’s ha a’ feladásnak megfelel, úgy 100 aranyt nyer.“ — A’ fogadós ezt magának kétszer sem mondata, tüstint szobájába sietett, ’s a’ 100 aranyt el­hozván az asztalon levő rakás aranyhoz tevé-le ; pipát tötte azután, ’s dohányozni kezde, miközben minden szí­vatnál gondos vigyázattal majd ca va, majd ca va bien-t monda. —­ Kis vártatta a’ nemdohányos alak felkötő kard­ját, kalapját fejére tevő ’s a' teremből eltávozott. Most, a’ fogadós egyedül maradt a’ másikkal. Ez is csak ha­mar azután eltávozásra készült; hidegvérüleg markola­tor a’ 300 aranyt, és halkan zsebébe dugta. A’ fogadós jól látta ezt, ámde félvél, hogy a’ fogadást elveszti, folyvást pampogtatá pipáját, ’s felváltva monda: ca va­­ ca va bien. A’ vendég illedelmesen meghajta magát, 's h­asonlag kiment a’ teremből. A’ fogadós szörnyű agg­­ságtól kintatva nyomon kisérte őt, ’s egész arczában lángolva kiáltott solyvásti pipaszó közt: ca va — ca va bien. E’ különös kiáltozásra a’ fogadós’ cselédei alant a’ házban összecsődültek. A’ vendégtiszt szüntelen, is­métlő udvarias hajlongásait, ’s a'fogadós mindenütt sar­kába , de mivel egyéb szót mondani nem merészlett, mint minden szivatra, ca va — ca va bien — mi közben foly­vást török módra füstölt — tehát cselédei nem tudták a’ dolgot mire vélni. A’ vendég a’ házat elhagyván, csak hamar eltűnt. A’ megcsalatkozott végre áltlotta , hogy nem katonatisztekkel, hanem egy pár furfangos gazem­berrel volt dolga. A’ két gálád vendég többé nem láttató magát, minden nyomozás siker nélkül maradt, ’s a’ foga­dósnak, szenvedelmes kandiságáért 100 aranynyal kelle bűnhődni. — Ezen esemény’ híre csak hamar elterjedt a’ városban, ’s a’ fogadós’ vendégei közül többen őt, ha meglátták, vagy vele találkoztak, pajkosságnál „ca va — ca va bien“ szókkal köszönték. Ez éretlen dévaj­­ság a’ fogadós’ haragját annyira ingerlé, hogy közülök egyet — és pedig régi jó szomszédját, — késsel szúrta agyon. A’gyilkos a’ büntető igazság’ kezébe került, ’s ez — tekintvén, hogy a’ véres cselekvény a’ legfensőbb lókra csigázott harag’ szenvedelmében történt — a’ vét­kest nem halálra ugyan , de több évi fogságra ítélte. NAPOLEON’ KOPORSÓBA-TÉTELE SZ. ILONA­ SZIGETÉN A’ „Ceylon Chronicle“ hírlap Millington pat­tantyús - őrmester’ emlékiratából következő jegyzeteket közöl, mellyek’ hitelességéről az érintett hírlap’ kiadója kezeskedik. „Vasárnap, máj. 6. 1831 . épen midőn az isteni szolgálaton valék, a' templombul kihivattatám, azon parancscsal, hogy Napoleon Bonaparte’ számára egy czin­­koporsó’ készíttetéséről gondoskodjam. Hétfőn, máj. 7 év Longwoodhouseba kelle mennem, hogy jelen legyek Bo­naparte general’holttestének koporsóba-tételénél, melly Bertrand és Montholon tábornokok’, Bertrand asszonyság’, a’ franczia káplán’, franczia sebész', Darling A.­ur­ dr. Bushop’, a’ Sodik angol gyalog­ezred és több franczia szolga’ jelenlétében következő módon ment véghez. A General’ holtteste tökéletes katonai díszruhában tetetett

Next