Társalkodó, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-103. szám)

1843-05-04 / 35. szám

141 dó , de csak az által válik dicséretessé vagy kárhozatos­­sá , a’ miként t. i. embertárst és hazát üdvre vezet vagy le­felé sülyeszt. Mihez képest ma már nem valami bűnnek szí­nében jelenik meg a’modor mega tactika, de ezeknek he­lyes vagy helytelen volta vétetik kérdésbe. A’ gyanúsítások szükségét is szinte én hoztam vita­­tás alá. ’S jóllehet ebben még nem surlódott egészen ki az eszme, melly szerint az egész constitutionalis lét nem a­­lapszik egyeben mint ‘gyanúsításon’, mellynek ellentéte­léül azonban minden gyanúsított egyénnek szabadságában áll, magát a’ közönség előtt bármi módon kitisztítni, a’ nélkül hogy őt ez okból autobiographiai hetykélkedéssel vádolni volna szabad; azért még is napról napra nagyobb tisztaságba jő , hogy éppen azok gyanusítnak másokat leg­inkább , kik legerősebben kelnek ki a’ gyanúsítás tana el­len , és ekkép nem azokra fér a’ hypocrita czím , kik gya­nusítnak ugyan , de egy­úttal ennek szükségét is megisme­rik és nem vádolnak felmagasztaló autobiographiai kevély­séggel senkit, ki magát kitisztítni törekednék , mitől egy honpolgár sincs eltiltva sőt mindegyiknek, ki politikai szerepet játszik , még magától nem hárítható kötelessége is; hanem tán azok variálják a’maestro Machiavelli the­­máját, magyar ügyeinkre alkalmazva, felette ügyesen , kik azon követeléssel, hogy nem gyanusítnak , a’ legszen­tebbet is sárba vonják , a’ magát védelmezőt egyszersmind az autobiographiai önfelmagasztalók sorába rántván. Most a’politikai változékonyság szükségét sőt kö­telességét tűzöm hithemául, és egyenesen megváltván — mint már más szavakkal ugyan de szintezen értelemben , Világ czímű munkámban tizenhárom évvel ezelőtt tevém , hogy én politikámban igazi‘szélforgony’ nem bánom‘Cha­­maeleon’ vagyok­, szinte látom, mikép borzad el nem egy magyar ember, holott azokon kívül, kik csupa követke­­zetességbül télen nyáron bundát viselnek, és tánczviga­­lomban úgy jelennek meg bagariában mint trágya közt , egy sincs, ki a’körülményekhez — okosan vagy otrom­bául , mi más kérdés — nem szabná eljárását, úgy hogy e’ tekintetben sem azok a’ felszínes számolók vagy éppen a’ hypocriták, kik velem együtt megvallják , mikép a’ körül­ményekhez simulni kell és ekkép simulnak is ; de azok az életgyakorlat nélküliek sőt az igazi Tartuffe-félék, kik a’ vak sokadalom elbódítására megtörhetlen elvkövetkezetes­séget affectálnak ’s zátonyra vergődnek, vagy mindig arra hajlanak, hol rájuk nézve leghasznosabban fuj a’szél,legyen az szél aztán fölszél v. alszél, t.i. felső vagy sokasági kegye­lem , kormányi fizetés vagy választottsági diurnum , nagyok vagy népsepredék tömjénzésének díja ’sa’t.—Miszerint itt is egyedül a’ dolognak nemes vagy nemtelen alkalmazása határozza el annak helyes vagy helytelen voltát. Ha például valaki jószándéku , nemzetiséget és alkot­mányt megbecsülő kormánynyal átellenben éppen olly da­­czos hangulatra paprikázza fel önmagát, mint a’ millyen­­nel viseltethetik olly kormány iránt, melly mind nemze­tiséget mind alkotmányt lábaival tapod ;arról igazságtalan­ság nélkül azt lehetne mondani, hogy vagy olly bárgyú , mint ama hajós , ki a’vitorlát egyszer felkötvén azt többé nem változtató, bár honnan fújt vala is a’ szél, mikép me­rő következetességből soha sem is ért czélt; vagy hogy sa­ját drágalatos ‘én’-jét sokkal magasabbra helyezvén mint a’ közállodalmat és a’ nagy közönség hasznát, ‘telik mibe telik’, egy kis parádét űzni, azaz a’ köz figyelmet szemé­lyére vonni törekszik , milly fényszerzés hasonlíthatlanul könnyebben és olcsóbban sikerül — ’s e’ körül ne higyünk valakit mystificálhatni ezentúl — az ellenkezők , minden­ben hibát találók során , hol inkább csak gáncsrul és le­­rombolásról van szó, mint könnyen sikerülhet illyes azon osztályzatban , melly a’ kormányzás szövevényi és bonyo­­dalmi nehézségeit könnyítni törekedvén , leglisztább czéllal is a buta és indulatos sokaság előtt vajmi sokszor igenis ferde és kétes színben áll. Ha tovább valaki álomba sülye­­dett vérsorsosait doronggal—mint egyszer rólam mondok, mikor a pest-hirlapi modor (!) nem volt még ismeretes ——,­­felvervén , miután nemcsak felébredtek , de félig meddig már hagy mor­ongnak is , á­ma Pesti Hirlap meg nem szűnő­leg dögönyözne , arról viszont az igazság legkisebb megsérté­se nélkül azt lehetne állítni , hogy vagy veleje csúszott ki kellő helyéből, vagy szinte megint a’drágalatos “én” melly olly felette sok magyarnál — ’s tudjuk: vérünk igen szép (!) része valóban énesebb mint volna hazafi ,’s inkább gyer­­mekileg hiú mint volna férfiulag büszke— a’ lehető leg­főbb tekintet, áll ismét haza és emberiség előtt, ’s így to­vább. — Miknek —t.i. ezen szalm­acséplésnek , mert tudom ennek fogja keresztelni, bérmálni a’Pesti Hirlap, holott czélom­ nem ez , de az — és ezért ismétlem magamat annyi­szor— hogy némi előzményi igazságokat, mellyek nél­kül nem, elvégre némi kemény honi koponyába becsépel­jek , ha lehet ,’s rajtam legalább ne múljék—miknek mon­dom erkölcsi tanulmánya az , hogy bizony a’politikai válto­zékonyság is csak annyiban helyes v. helytelen, a’meny­nyiben ügyesen vagy ügyetlenül illesztelik össze a’meg­változott körülményekkel, és — itt különös vigyázatért e­­sedezem — a’ mennyiben a’ drágalatos ‘én’ minden ördögi­vel van-e háttérben , vagy a’ haza és egyedül a’ nagy kö­zönségnek érdeke-e -----­Számos­ évvel ezelőtt valami nagy hazafi kevélylyel bizonyos fő úri előszobában találkozom. Sokáig vártunk, míg unalom közt nagy dagályosan borzasztó érzelmét kije­lenté a’ felhozott sír, hogy neki előszobázni kell , mihez ő nem szokott és a’ világ minden kincséért soha illy csúszást­­mászást — mint ő az előszobázást nevező — egyáltaljában nem tudna megszokni. Később , miután hivatalba jutott, több­ször észrevevém őt előszobákban, maga számára mindig va­lamit kikunyerálót; azóta azt hiszem meghalt, legalább előt­tem erkölcsileg minden esetre megholt-------ámde holta előtt bizonyos alkalommal vele egy kis párbeszédem vala, mellyet tán nem lesz egészen érdeknélküli annak megmutatására fel­hoznom, hogy az előszobázás, de némileg még a’ csúszás-má­szás is , ha így akarjuk nevezni a’ lehető legnagyobb önmeg­tagadást, magában véve éppen nem valami bűn, de csak any­­nyiban válik gyengeséggé, rútsággá sőt gyalázattá, vagy vi­szont megbocsátható sőt dicséretes lénynyé vagy éppen meg erénynyé is, a’ mennyiben az előszobázó ’s magát porig lea­lázó veséinek belsejében saját ‘én’-jét tűzi-e ki efféle megta­gadásinak végczéljául , vagy ‘vérének hasznát.’ Én. Most többször van szerencsém figyelmesemmel az előszobákban találkozni, hogy van ez ? Ő. Nem, én most is igen ritkán járok------­Én. És még­is olly szép látszata van--------, ezügyes­ségnek bizonysága- Én nem voltam olly szerencsés, mert jól­lehet éltem jó részét összesommázva tán több hónapot tol­ták előszobákban , azért meg sem “lettem semmi” és nem kaptam semmit.” Ő. Ezen igen csodálkozom és meg nem foghatom. Én. Ha szabad, feloldom a’ titkot. Én, noha alkalma­sint százszor annyit unatkozom előszobákban mint kigyelmes­­sége soha magamat semmire nem árulgattam , se nem kérek magam számára soha semmit is; de büszke érzettel mondom: egyedül “véremért’’ csúsztam másztam , és így természetes, hogy kigyelmének az aránylag sokkal kisebb erőkiállitása meg

Next