Taxisok világa, 2020. (30. évfolyam, 1-3. szám)

2020-03-01 / 3. szám

Drávucz István szerkesztésében Márciusi a p­rop­o 3 A „korszerűtlen, idejétmúlt" Jókai A kiegyezés után két éves, 1869-ben jelent meg először könyv alakban, hat kötetben A kőszívű ember fiai. Nosztalgiás regény ez, mert Móricz bátyánk akkor emlékszik vissza a hősi korszakra, a szabadságharcra, amikor a kiegyezéssel frissen megszerzett félsza­badságunk birtokában javában zajlanak már a pártcsatározások, a képviselőházi (parla­menti) adok-kapok, hangoskodások és fe­nyegetőzések, az egyik csoport a bogának nem akar engedni a 48-ból, a másik meg a 49-ből és így tovább... Jaj, szegény Hazám! Hova lett belőle a nemzeti egység, melyet a nehéz időkben mutatni bírtunk? Ha jön az újabb rész, mert az jöhet bármikor és bármilyen formában, lesz-e bennünk olyan erős szándék és akarat mint akkoriban? Erre gondolhatott Móricz bátyánk, miköz­ben a regényben a nemzeti sereg felállításá­ról e sorokat rótta: „Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejé­vel, kilenc oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal, dicsőség­gel! Hogy ne bírt volna vele „egy" óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküd­nie, hogy rágázolhassanak! De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Nibelungen-énekéhez? Elmondom, ahogy megértem. Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bércfalától a másikig verő­dött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó! Megnépesült a kitűzött zászlók környéke. A földműves elhagyta ekéjét, a tanuló el­hagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhely­ét, és ment a zászlók alá. Tizenhárom-tizen­­négy éves gyermekek csoportja emelte a ne­héz fegyvert, mely alatt még válla meggör­nyed, és hetvenéves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba. Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit; egy nemzeti színű kokárda volt az egész ajándék, amit a belépő kapott. Úri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önként, s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal, esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben! Egy ügyvéd itt hagyta irodáját, kardot kö­tött, s a legelső csatában maga vitte a zász­lót legelöl Pahrendorfnál a kartácszáporral szemközt. A végén ezredes lett. Sohasem ta­nulta a háborút. Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtar­totta ma, másnap csatába kellett mennie; a római sáncokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén felhatolt; lelőtték; még meny­asszonya csókja meg sem hűlt ajkain. A cisztercita barátok kolostorából, három növendék kivételével minden kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket úti éle­lemmel, mikor szekérre ültek. Amint a refec­­toriumba visszatérve, a henn maradt kegye­seket megpillantó, sírva monda nekik: „Ti gyávák, minek maradtatok itthon?” Elmentek az ügyvédek, nem akart most pörlekedni senki. Elmentek a bírák, hisz nem volt senkinek panasza. A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokból tábori sebészek. Agyban meg­halni nem volt most divat... Még a rablók is megtértek. Egy hírhedt rablóvezér amnesztiát kért magának és tár­sainak, s százhatvan lovast állított ki a csata­mezőre, kiknek nagy része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásáért előbb megérdemelt. Egy főúr maga egész huszárezredet sze­relt fel, másik huszárezredet két hét alatt állí­tott ki a jászkun főkapitány. Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Előbb kaszával, puszta kézzel kellett kicsi­karniuk a harc eszközét, hogy aztán küzd­­hessenek vele. Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátta né­pét csatalövegekkel. Vashámorok átalakul­tak golyóöntödékké. Elfogyott, s nem volt kapható a gyutacs a puskákhoz. Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papiros­ból készítettek gyutacsokat, s azok is jók vol­tak a harcban. Az egyházak odaadták harangjaikat ágyú­ércnek. Egyetlen vezér száztíz ágyút vett el apró­­donként az ellenségtől... S nemcsak az harcolt, kinek fegyver volt kezében; harcolt minden élő lélek. Asszo­nyok bátoríták fiaikat. Úrhölgyek mentek sán­cot hordani az erődítésekhez, vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asz­­szony képes el nem rontani. Asszonyok vol­tak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápol­ták a sebesülteket. Kórház volt minden úri lak a csatatér közelében. A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a dogmában sem syllabus, sem haeresis. Szent volt e harc keresztnek és csillagnak... Jól van. Ez idáig poézis, de hol a próza? Hát a pénz? Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat. Tehát az történt, hogy akinek ezüstkanala, ezüstsarkantyúja volt, összehordta egy ra­kásra. Fiatal lánykák függőiket, özvegyasz­­szonyok megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába. Gyűjtögetett nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdíjra gondolni, ha nincs haza? Nem volt elég. Akkor rányomtatták papírdarabokra, hogy „Ez a papír a nemzet pénze”. S mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kétkedett abban. Mindenki azt mondta: „A nemzet nagy úr, amire az ráütötte a címerét, az szent, az a mi­enk!" És volt pénz elég... így állt fönn a nemzeti hadsereg. S fél év múlva már csodáiról beszél a tör­ténelem. A kisfiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok már tábornokok, hadvezérek. A tépett trikolór már a világ tiszteletét bírja! Ki­állták a próbát a tűzben, kiállták a próbát a hózivatarban. Kiállták a próbát a veszteség kétségbeejtő hónapjaiban. A komáromi sáncokon táncoltak zeneszó mellett az ellenfél bombazápora alatt. Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat, és elfoglalták a gyilkoló tűztelepet szembehunyva. Pákozdnál tízezer emberrel rakatták le a szuronyos puskát a kaszás nemzetőrök. Győrnél lovasságot kergetett meg szu­ronnyal a 11-ik zászlóalj. Budánál lováról szállt le a huszárság várat ostromolni. Losoncon egy táblabíró, egy alispánból lett hadvezér, hatszorta nagyobb ellenfél­nek fényes nappal elfoglalja ágyúit és tábor­karát.­­Miskinél naphosszat védi az Inczédi-zás­­óalj hússzoros ellenerővel szemben a vita­­: hidat, és győz. Szélaknánál a föld alatt bújnak az ellensé­gn keresztül - Branyiszkónál a hegy mere­­kének fel törnek át rajta - Szolnoknál át­itatnak háta mögött a Tiszán! - Segesvár­nál az égő városon verik magukat keresztül lőporos szekereikkel - Tiszafürednél a jég hátán állnak meg előtte, hogy mikor a folya­mon hidat vert a kemény tél, ott mondák el: „Eddig, és ne tovább!”... És ami legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről beszél, mi előtte és utána járt annak, mint Jehova, nap­pal ködnek, éjjel tűznek oszlopában: a nép! A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jó akaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzdítja, őrzi imádott hadseregét, néha tízez­rével melléje áll és megfélemlíti tömegével az ellent... Ozoránál egy ember gyalog oda és visz-

Next