Délvilág és Temesvári Új Szó, 1990. június-szeptember (47. évfolyam, 140-229. szám)

1990-06-16 / 140. szám

rarviLAG Temesvárig Visszaköszönő gondok Mártély, idegenforgalom Gurulunk. Az autóból néz­vést elhanyagoltnak, gondo­zatlannak tűnik a táj. A mártélyi töltésoldal, a rét koszos, szemetes. Féltérdig ér a fű. Nem szebb az ár­­vízvédelmi töltésen belüli üdülőtelep sem. Ottjártam előtt néhány nappal szörny­halált halt egy fűzfa. Ketté­törött a viharban. A cson­kok árván meredeznek. Szo­morúan konstatálom: szomo­rú dolog, hogy a fa szomo­rúságot sugárzó, halott ága­it napok múltán is ott lá­tom a földön. * — Mártély ma sincs üdü­lőhellyé nyilvánítva — mond­ja Simon Jenőné, a tanács­elnök. — Nem jár tehát az állami támogatás. És válto­zatlanul rendezetlen a köz­jogi helyzet is. A töltésen belüli területet a vásárhelyi tanács kezeli, a többi a mi­énk. Ez a picike tanács évente mindössze 48 millió forintból gazdálkodik. Eny­­nyi pénzből kell rendben tartani az utakat, fenntarta­ni az iskolát, az óvodát, gondoskodni az ivóvízháló­zat épségéről, fizetni a köz­ség orvosát... Nem is soro­lom tovább. Mártély a Tisza egyik leg­szebb gyöngyszeme. Most így jellemezhető: gyöngy­szem, hibákkal. * Bihari Lajos, a kemping­főnök 1981 óta küzd azért, hogy fellendüljön az idegen­­forgalom. Eredmények két­ségtelenül vannak. Csak hát. A főszezonban egy-egy hét­végén hét-nyolcezer ember lepi el a partot, száll meg a kempingben, vagy csak strandol. (Az ártérben mind­össze egy nyilvános illem­hely van.) És gondoskodni kellene ennyi ember ellátásáról is. Mártélyon nincs kiépített bolthálózat. Horváth István­­nétól, a vb titkárától tudom: abban reménykednek, jön­nek a vállalkozók. Mártély szépsége vonzó lehet! Egye­lőre kevesen vannak. Az el­ső mohikán Katona István úr, aki a Hullámtér presszót bérli. Kellemes szórakozó­hely. Árvíz esetén csónak­kal is megközelíthető. Katona István régebben sportvezető volt. Most vál­lalkozik. És talán nem a le­hetetlenre. * Mártély szép. Ezt egy ép­pen ott tartózkodó makói kisdiáktól, Cseh Zolitól tu­dom. Osztálytársaival Makó­ról kerekeztek át reggel a Holt-Tisza partjára. A srác azt mondja, hogy ez a leg­szebb vidék, ahol valaha járt. Hihető mondat. Csak hát. Ha nem kotor­ják ki a folyómedret, néhány év múlva talán már stran­dolásra is alkalmatlan lesz a holtág. El fog iszaposodni. Pedig Mártély szép. Meg kellene menteni. * Pedig Mártély gyönyörű. Gyönyörűsége, íme, Enyedi Zoltán fotóján. — Pif — Becsapott ez a maffia — háborog Antoniewicz Roland, az ellenzéki Antoniewicz Roland hálás téma az újságírónak, érde­kesség az olvasónak. Hálás, mert nem harapófogóval kell kihúzni belőle a szót. Nem mindennapi, tehát érdekes. Édesapja részt vett a fasiz­mus elleni harcban, ő maga pedig volt újságíró, műsor­szerkesztő, korrektor, lap­­árus! A Lengyel—Magyar Országos Diákszövetség el­nöke. Alapított már politikai pártot is, terjesztett röpira­­tot is. A Keleti pályaudvar postahivatalában hozott ösz­­sze vele a gondviselés. Meg­kérdeztem, hogy van? — Köszönöm szépen, jól! Bár lehetnék jobban. — Látom, a Fidesz jelvé­nyét hordja! — Sőt! MDF, SZDSZ — mutatja a táskáján az emb­lémás matricákat. 1­999 — Hát, kérem szépen, én mindig is ellenzéki ember voltam ... — Igen? — Hogyne. Az elmúlt egy évben a belügyi bűnszövet­kezet, az a maffia, a III/3 beugratott egy olyan ügybe, amelyhez sem elvileg, sem érzelmileg semmi közöm nem volt. Hogy úgy mond­jam, ízig-vérig a hányinger kerülgetett, de hát a legele­jén ez az ügy nagyon ártat­lannak látszott, amikor én a Kádár János Társaság ügyét elvállaltam. Akkor rákény­szerítettek azzal, hogy szét­verik a Cserkészszövetséget, szétverik a Magyar—Lengyel Országjáró Diákszövetséget, amelynek élén állok, s rá­adásul még kitoloncolnak az országból, merthogy én papí­ron lengyel állampolgár va­gyok. Hiába születtem én magyar állampolgárnak ’46- ban. Megemlítem, hogy a mostani miniszterelnöknek a néhai édesapja, Kisjenői An­tall József a keresztapám — és hát ez is nagyon fontos tényező volt abban, hogy ép­pen engem vettek célba. Le akartak járatni engem, le akarták járatni az ellenzékie­ket, a leendő miniszterelnö­köt. A haldokló fenevadnak ez volt az utolsó rúgása. Sok az ellenzéki vezető barátom, ismerősöm, Göncz Árpitól kezdve Csoóri Sanyin át, Sá­ra Sanyiig, hadd ne sorol­jam. Nos, ez a III/3 olyan bűnbanda volt, rosszabb, mint a szicíliai maffia. El­bert Jancsi barátom, kérem szépen, rejtélyes körülmé­nyek között meg lett gyilkol­va. A büdös életében soha el nem ment volna a Balatonba, és abból húzták ki. Úszni utált, a vizet utálta. Utána a fia, majd a felesége öngyil­kos lett. Na és a Fábián Zoli újságíró barátomnak a rej­télyes halála, szóval hadd ne soroljam tovább. Ez egy olyan bűnbanda, amely a legalattomosabb KGB-, Ges­­tapo-módszereket vette igénybe. Én húsz éven ke­resztül magányos farkasként ellenálltam ezeknek. Hat­(Folytatás a 3. oldalon.) A közeljövőben nem vár­ható benzináremelés — mondta a sajtóban napvilá­got látott „találgatásokkal” kapcsolatban Tóth József, a Mineralimpex vezérigazga­tója az MTI munkatársának. A szakember hozzátette: a nyugat-európai szokásoknak megfelelően a pánikkeltést lehetőleg elkerülve kellene informálni a lakosságot az energiaiparról. Elmondta azt is, hogy 1991-től, amikor a Mikor emelik ? Még marad a benzin ára magyar—szovjet kereskede­lemben áttérünk a dollárel­számolásra, mindenképpen számolni kell a kőolaj és származékai árának emelé­sével. m UJSZO 47/140. 1990. jún. 16., szombat Ára: 5,30 Ft, Romániában: 5 lej Szevasz, Feri! M­ire ez az írás napvilágot lát, a román parlament túl lesz első munkahetén. Megválasztott képvi­selői megízlelik a „Magad, uram, ha szolgád nincs” parancsolatát, hiszen pesti kollégáikhoz hason­lóan, önállóságra kell berendezkedniük. Személyes éle­tükben csakúgy, mint a mindenek felett való népkép­viselet dolgában. A háború utáni első független, de­mokratikusan választott román képviselőház kihajózza a köztársaságot a mindig háborgó kelet-európai vizek­re. Kívánhatunk-e mást, már csak önérdekből is, szom­szédságunk okán is, mint jó szelet, szerencsés utat és biztos kikötőt! Terr­es megye nemzetes urai között köszönthetjük dr. Bárányi Ferenc képviselő urat, az RMDSZ helyi listavezetőjét Válaszát önmagában hordó költőkérdés lenne: Ugyan, gondoltad volna, akár csak öt éve is, Feri bátyám? Amikor még a puszta magyar beszéd is indulatot kavart Erdély-szerte? Amikor abban is sze­mélyes bátorságod mutatkozott, hogy magyar barátai­dat vendégül láttad, magyar könyveket olvastál és új­ságokat terjesztettél. Amikor te és temesvári, erdélyi barátaid folyvást a fenyegetettség árnyékában éltetek, egyensúlyozva az engedett, tűrt és tiltott keskeny ös­vényen. Amikor megőriztétek tiszta ember­ségtek, euró­pai érdeklődéseteket, világra figyelő tekintetű, értel­miségi reménységteket. Hiszen nem adtátok föl, soha, egyetlen pillanatra sem. Az önkény legsötétebb órái­ban is éltettétek a reményt, amely megóvott a csüg­­gedéstől. Ha lehetett, megjelentek írásaitok, melyek azt üzenték, nem adtátok föli Ildikó asszony és te — a na­pi gyógyítómunka megszokott nyomorúságos hiányai mellett — a rendszer üldözötteit istápoltátok, befogad­tátok, életpéldátokkal bátorítottátok. Nem voltatok hő­sök, legalábbis tiltakoznátok még a szó ellen is, csak tettétek, amit kell. Szolgáltátok román hazátokat, az erdélyi-bánáti magyarokat — ahogy lehet. Pedig, me­sélted (és az Égig érő kockakő című, megjelent-betil­tott egykori regényedben írtad is), már orvossá válás­tok sem volt egyszerű. Barátaiddal, odaillő szóval élve, elvbarátaiddal együtt, hosszabb-rövidebb időre, végleg vagy csak egy évre, de kizártak a vásárhelyi orvosegye­temről. Büntetésül, mert a magyarok forradalmat csi­­náltak ama budapesti őszön. Megbüntettek titeket, ág­ról szakadt, egyedül magyarságukban bűnös erdélyi parasztivadékokat. Leckét adtak nektek, életindulásra, mire készüljetek, mire számítsatok. És még utána is, hogy kegyes engedélyük nyomán visszamehettetek ta­nulni éhomra, éreztétek a hatalom súlyos mancsának erejét... És most, tessék: Senator márkájú arcvízzel és be­­retvahabbal csintalankodott veled szegedi barátod. Hát idejutott a világ mifelénk. Csak beülsz a Daciába, si­­pirc az országhatár! Mint hallom, Ildikó összekészítette számodra a lábasokat, sonkát, jóféle papramorgót, te pedig elrázattad magad a vonattal Bukarestbe. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor hét végén óriá­sán, röpülön szárnyalsz haza, hogy újabb hétkezdeten visszaröpülj! Hiába, már csak ilyen a képviselő urak élete. No, nem kell attól tartani, hogy elszakadnál vá­lasztóidtól, gondoskodnak ők rólad, miként hűséges tár­sad, Ildikó sem tétlenkedik. Áttekinti barátaitokkal a szegény sorsú öregek és rászorulók helyzetét, igyekszik fölmérni az elesettséget. K­edves Feri bátyám! Nagy útra indultál, válasz­tóid, barátaid reményeit erősen fölbiztattad. Ahogy hetedhét határon híres illatos-zamatos pálinkád koccintásakor szoktuk mondani: Isten téged megsegítsen! A hatalom páni félelme • Magyar állami népi beat Szegeden az István, készül az Attila Az igazi Illés-sztori Szörényi Levente arról, amiről eddig nem beszélhetett Hat esztendeje, az István, a király frenetikus szegedi előadás-sorozata alkalmá­ból ismertem meg. Akkor tanultam meg becsülni ezt a halk szavú, mindig a tisz­tességre és a magyarság képviseletére törekvő igazi, vérbeli muzsikust. Bálvány­ból, generációs mítoszból az egyént, a majdnem­ kortár­­sat. És a mélyen magyar nemzeti elkötelezettségű embert. Azóta találkoztunk párszor, legutoljára éppen két esztendeje, de ... — Nagyot fordult a világ, mióta utoljára beszélget­tünk, Levente. És most már a nyilvánosság előtt is fölte­­hetem neked azt a kérdést, melynek fájdalma nagyon régen, úgy huszonegy éve bennem van. Bennem volt már akkor, amikor a Hold­fény ’69-ről énekeltetek, amikor Rock and roll Rézi ropta, majd jött a Fonográf, a ’81-es Koncert és a többi. Merthogy az Illés, minden „lázadás" ellenére, voltakép­pen kezdettől és mindvégig a Kádár-rendszer jellegzetes „terméke” volt, akárcsak az elvtársi vadászat, az Aczél­­féle kultúrpolitika, vagy az „útján”. És benneteket, az egész hazai és vele együtt a nemzetközi popmuzsikát ir­tózatos manipulációval föl- és kihasználták. Figyelemel­­terelőnek, narkotikumnak, mákonynak. Hogy inkább a Ne gondold !-ra őrjöngjön az ifjúság, és Bródynak írjanak szerelmes leveleket a lá­nyok, mintsem 1956-tal, vagy a határokon túli magyarok dolgával foglalkozzanak. Az egy esztendővel ezelőtti Nagy Temetés kapcsán le is írtam: tíz magyar tinédzser közül tizenegy nem tudta, ki volt Nagy Imre, de tízből tizenkettő kapásból elsorolta az Illés-együttes fölállását, vagy, hogy Paul McCartney balkezes. Mit szólsz ehhez? — Nehéz a válasz. Nagyon bonyolult kérdés ez. Nem hazugság, hogy a beat-zene valóban a kör terméke volt, és Magyarországon nem sokkal később jelentkezett, mint nyugaton. Ott sem volt azonnal, az első pillanattól elfogadott, de náluk egyféle generációs problémának volt tekinthető, és kész. Nálunk fura vargabetűt vett az egész: lebírhatatlannak lát­szó erővel is szembesülni vélt általa a politikai veze­tés. Idővel, nem is túlságo­san sokára aztán rájöttek arra, valóban mekkora ma­nipulációs fölhasználható erő is rejlik ugyanakkor ebben. Viszont bármilyen furcsán hangzik, ki kell je­lentenem, a korabeli három zenekar, az Illés, a Metró és az Omega közül mégis mindig mi voltunk a reni­tensek. A nagy „felhaszná­lás” ellenére, vagy éppen ezzel együtt. Amikor az el­ső nyílt konfrontációk bekö­vetkeztek — kutyás rend­őrök a koncerteken, sőt, a színpadon is —, még csak a hatalom páni félelme volt látható. Nemsokára, a ’60-as évek második felére már jóval kifinomultabb kontroll alá estünk. Egészen az 1968- as táncdalfesztiválig. — Amikor én még kis­srác voltam.. És január 1-jétől megindult az új gazda­sági mechanizmus, augusz­tus 31-én pedig bekövetke­zett a Nagy Szégyen ... — A táncdalfesztiválon a díjak kétharmadát elvittük, a hatalom pedig már halál­­pontosan tudta: itt most a saját érdekében, teljes mér­tékben kifoghatja a ’68-as szelet a vitorlákból. Nagyon is szükségük volt arra a szélre, mi pedig 1968 szep­(Folytatás a 2­. oldalon) „Amikor én még kissrác voltam..

Next