Délvilág és Temesvári Új Szó, 1991. július-szeptember (48. évfolyam, 157-228. szám)
1991-07-06 / 157. szám
A nagyenyedi Vártemplom Gyulafehérvártól északra található Erdély egyik legrégibb települése: Nagyenyed. Már a római korban jegyzett helység volt, Bruela néven került fel a korabeli térképekre. Később (1293-ban) Aegidius (Szent Egyed) nevéről Enyd, Enug, Enyud, Nagenud néven emlegették. A magyar települést, a középkorban betelepített szászok fejlesztették várossá. A vidék legjelentősebb történelmi ereklyéje a nagyenyedi Vártemplom. A templom tornyát őrtoronyként 1239-ben építették a nagyenyedi várral együtt. A vár munkálatait két évvel később fejezték be, bástyáival és védősáncával 1241- ben avatták fel. A templom az őrtorony mellé 1480-ban épült egy román stílusú templom helyére, gótikus stílusban, hozzáépítve a toronyhoz. Az eredetileg szentélyből, egy fő és két mellékhajóból, a szentély északi részéhez csatlakozó háromszintű sekrestyéből álló gótikus templom a hosszú századok zimankós útjain sok változással ment keresztül. Az 1704. évi tűzvészben beomlott a hajó csúcsíves boltozata, amelyet 1720—1735. között deszkamennyezettel pótoltak, majd az 1794 — 1804. évi munkálatok során a jelenlegi késő barokk stílusban épült újjá. Akkor készült a karzat is, amelynek következtében szükségessé vált a torony két oldalán lévő gótikus bejáratának a befalazása. Az eredeti templomból csak a szentély és a templom külső falai maradtak meg. A déli és az északi oszlopcsarnokok 1896-ban épültek. Ma a Vártemplom tornyának épülete (a tetőszerkezettel együtt) 61 méter magas. Belterülete nyolc emeletre tagolódik. A harangokhoz csigalépcső vezet, amelyről gótikus ajtókeretek nyílnak a torony egyes emeleti helyiségei felé. A nagyenyedi Vártemplom egyik legrégibb erdélyi történelmi ereklyénk, ezért zárjuk maradandó ismereteink közé felbecsülhetetlen eszmei értékét! MAGYARI BARNA Komótosan elhaladok az egykori „színhely" előtt, s láthatom, tapasztalhatom, hogy időközben szürkébb, kopottabb lett ez az épület. De üsse kő homlokzatának avulását, s ehelyett inkább hajdani élményeinket villantsuk fel, melyeket igencsak átszőttek a groteszk dolgok, komikus epizódok. 1967-et írt a naptár, amikor egy szép napon arról értesítenek, hogy kivételes megtiszteltetésben részesítenek. Ugyanis az a szerencse, jobban mondva kitüntetés ért —, ecsetelték fennkölt, pátoszos hangon, illetékes elvtársak —, hogy részt vehetek azon a vacsorán, melyet a tartományi pártbizottság ad Nicolae Ceauşescu főtitkár temesvári munkalátogatása alkalmából. Alapos megfontolás után döntöttek úgy bennfentes körökben, hogy mind a négy nyelvű helyi lap főszerkesztőjének, s egyben a központi kiadványok bánsági munkatársainak is e neves összejövetelen kell lenniök. Persze, nem akármilyen megjelenésben, hanem ünnepi ruhában, az eseményhez illő öltözékben — kötötték lelkünkre. Fegyelmezett ember lévén — respektáltam mindig a pontosságot — átéreztem ama elvárás jogosságát, hogy ilyen történelmi jelentőségű pillanatokban az idejekoráni megjelenést szigorú kötelezettségnek tekintik. A kijelölt, nap délutánján pontosan meg is jelentem a Central szálló éttermében, ahol ideigóráig sem kellett unatkoznom, tétlenül várakozni, rostokolni. Nem bizony, mivel vagy kétszáz társammal együtt nyomban „munkába vettek". S tartott a kemény kiképzés vagy másfél órán keresztül. Mintha csak óvodások lettünk volna, úgy okítgattak a pártközpontból érkezett instruktorok és a tartományi propagandatitkár. Mert az utóbbi is kitett magáért, magas felelősségérzettel buzgólkodott féltucatnyi fullajtára segédletével. Sokoldalú kiképzésben részesültünk, mondhatom. Nemcsak megmutatták, de be is gyakoroltatták velünk azt, hogyan álljunk fel kétoldalt a tágas előszobában, s miként tapsoljunk az illusztris vendég bevonulásakor. Töviről hegyire kioktattak arra is, hogyan viselkedjünk a pompásan feldíszített teremben. Csak akkor helyezkedhetünk el a dúsan megterített asztaloknál, ha a honszeretett főtitkár és nagyrabecsült kísérete leült. Kést, villát is csak akkor vehetünk kezünkbe, s láthatunk a falatozáshoz, ha ehhez a nagyérdemű látogató már hozzáfogott. Nem gyújthatunk rá,nem nevethetünk, nem hangoskodhatunk... Hanem a mi kiképzésünk még csak hagyján ahhoz képest, hogy a két „banda”: a temesvári könnyűzene-együttes és a Karánsebesről berendelt népi zenekar (akiknek tagjai csak úgy feszítettek a fekete és aranyhímzésű, hófehér ingekben), mennyi próbában, csiszolásban részesült. Pár napba és éjszakába került, míg a legmegfelelőbb repertoár összeállt, míg minden zeneszámot jóváhagytak, megáldottak. Szegény M. elvtárs még asztalhoz sem ülhetett. De hát mázsás terhek nehezedtek hórihorgas, deres hajú propagandatitkárunkra, aki személyesen intette be, dirigálta, hol az egyik, hol a másik zenekart. Diszkréten, szinte láthatatlanul tevékenykedett. Egy-egy ujjának határozott felmutatásával és az előzőleg begyakorlott tekintetváltásával vezényelte, tartotta kezében a zenészeket. Jeleskedtek is azok, velük igazán nem volt baj. Csak az újságírókkal, pontosabban az Agerpres (Román Sajtóügynökség) munkatársaival. Mert mi, a többi sajtómunkás (a helyi lapok főszerkesztői és a központiak tudósítói) igazán nem panaszkodhattunk, álcázott helyen, egy teremszéli szeparéban húzódtunk meg, ahol halkan, de jóízűen csevegtünk, s közben finomabbnál finomabb falatokat és fajborokat kóstolgattunk. Nem voltunk hát szem előtt, s bármilyen messzelátónak is bizonyult a Kárpátok Géniuszának tekintete, nem ért el asztalunkig. Annál inkább izzadtak Viktorék, aki mellesleg a hírügynökség Bánát tartományi tudósítója volt. Hárman-négyen jegyezgettek ők egy üvegmentes sajtóasztalnál, hogy aztán magukra zúdítsák a lavinát, a diktátor haragját. Az történt ugyanis, hogy a jó negyedórás, szokványos, közhelyekkel telített beszéd után Viktorék Ceauşescuhoz somfordáltak és pedzeni kezdték, hogy szükségük volna annak szövegére. S akkor tört ki a vihar. — Én mondtam, amit mondtam, ezt-azt, szabadon, de ti, pernahajderek, mi a fenét csináltatok pohárköszöntöm alatt? — förmedt rájuk villámló tekintettel a kondukátor. — Fogalmazzátok meg szépen, tartalmasan rögtönzött beszédemet. Lehetőleg úgy, hogy eszmei töltet és érzelmi tartás egyként legyen benne. Mert ha nem... Vagy azt hiszitek, hogy nektek semmit sem kell tenni a fizetésért? Félre is vonultak tüstént Viktorék, s izzadva fogalmazni kezdték az ország összes lapjai számára a lánglelkű vezető beszédét. Bizony megkínlódtak, míg azt úgy megszülték, hogy közlésre méltó legyen. Ceauşescuék elvonulása után ott maradt a „hadnép” és feszélyezetlenül pusztítani kezdte az ételeket, italokat. A zenészek is most már azt játszottak, amit akartak. Igaz, a hórihorgas propagandatitkár levette róluk szemét, s a libamáj és más finomság bekebelezésére koncentrált. Evett-ivott mindenki, csak Viktorék kínlódtak. Alkottak. A kondukátor nagy jelentőségű beszédét szülték... DEME JÁNOS Írj áll itt a diktátorral Hogy repül, mily konokul száll az idő. Lám csak, már-már negyedszázada annak, hogy ebben az épületben, itt, a Bega-parti városunk szívében hivalkodó Central szálló éttermében nem akármilyen találkozón vettem részt. Pontosabban vacsorával egybekötött komédián, amolyan válogatott kabarén. A zsidók jelentették az esetet a parancsnoknak. A láger parancsnoka Pitis százados volt. A százados panaszkodott a katonák őrnagyának, s az őrnagy, a zászlóalj parancsnoka rögtön fölfogta, hogy a haza ismét veszélyben van, s újból csak a zsidók miatt. Döntött: vagy elvész a haza, vagy elvesznek a zsidók. El kellett döntenie még, hogy mit vagy kiket részesítsen előnyben. Egy reggel az őrnagy, két tiszttel és több katonával — voltaképpen a zászlóalj minden harcosával — nagy vitézül berontottak a hangárba, ahol a zsidók voltak. Revolvereikkel a mennyezetbe lövöldöztek, s a pillanatok elfoglalták a hangárt. Mindennel, ami benne volt, anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütköztek volna. Bátor, merész, s ami a legfőbb: sikeres volt az időzített roham. A zsidók kővé merevedtek. Hiába, vannak bizonyos különleges módszereik, amelyeket a Talmudból tanultak. Érthető, ha tudják, hogyan kell ellenállni. Például úgy, hogy kővé merednek. A kő ugyanis keményebb, mint az ember! Síri csendben az őrnagy felsorakoztatta őket. Két-három zsidóra jutott egy-egy állig felfegyverzett, csőre töltött puskát markoló katona. Minden zsidót megmotoztak. Azok: múlt éjszaka, riadó idején a zsidók jelzéseket adtak le a szovjet repülőgépeknek! A zászlóaljnak revolverekre és lámpásokra volt szüksége, csak érthető, hogy a zsidóknál kutattak utána. Ők is másoktól tudták meg, hogy a zsidók a hadsereg főszállítói! De a zsidók haragban voltak a szemközti zászlóaljjal. Úgy, hogy nem akartak nekik fegyvert szállítani. Még egy lámpást sem! így azután a román katonák semmit sem találtak náluk. Ekkor az őrnagy kissé megenyhült: — Akinek gyufája van, álljon elő! Lusták ezek a zsidók! Egyikük sem jelentkezett. Mégis többjüknek volt gyufája. Addig, míg jöttek volna ellenőrizni a gyufát, lenyelték. Herscu Waldman — A Smírdan utcából — 11 gyufaszálat evett meg, foszforostól, mindenestől. Mások még jobban táplálkoztak. De nem vált be a zsidók tréfája. Néhányuknál csak ráakadtak a gyufákra. Nem volt idejük lenyelni azokat és a dobozt. Példa: büntetésül, mivel volt náluk gyufa — tehát, azzal is adhattak le jelt! —, az őrnagy kiállította őket a verőfényes napsütésbe (ne feledjük, július eleje volt!). Étlen-szomjan kellett ott állniuk. A veszélyben lévő hazának példát kellett statuálnia a renitenskedőknek, a kémgyanúsaknak. Végül az őrnagy előállította Lichtenstein rabbit: — Te, rabbi! Ha bármelyik is hazudik, téged lövetlek agyon! Utána a zsidókhoz fordult: — Akinek 5000 lejnél több pénze van, álljon elő! Többen elkövettek ilyen súlyos, hazafiatlan tettet. Bűnösöknek érezték magukat, s tudták, megérdemlik, hogy lelőjék őket. A mellettük álló katonáknak egy, két, tíz papírszeletet kezdtek átadni. A jól felfegyverzett katonák eleinte vonakodtak elvenni a pénzt, sőt, egyenesen sértve érezték magukat. De látva a zsidók makacsságát és állhatatosságát, mármint, hogy az ezres bankókkal akarták megmenteni magukat a biztos haláltól: egye fene, elfogadták az áldozatot! Több millió lejt sikerült így megmenteni, a zsidók legnagyobb örömére. A katonák pedig, tudva tudván, hogy felmérhetetlen szolgálatot tesznek a zsidóknak — na és persze a hazának! —, minden lelkiismeretfurdalás nélkül degeszre tömték zsebüket. Simon Pii, egymaga 160 000 lejt adott az egyik katonának. Az őrnagynak viszont nem adatott meg az az elégtétel, hogy a megengedettnél akár egy fejjel is többet vágjon zsebre. Elég dühösen hagyta ott a társaságot: se fegyver, se cigaretta, s mindezek fejébe még pénz se! Akiket gyufával kaptak el, azok büntetésből délután 4 óráig álltak a hónapon. Akkor aztán megjelent Pitis ezredes és visszavonta az őrnagy parancsát. Más szórakozás? Igen, volt más is! Időnként meg-meglátogatta őket egy-egy tisztes, aki érdeklődött hogylétük felől. Egy törzsőrmester arra volt kíváncsi, vajon kinek volna aranya? Herscu Waldman, a Smírdan utcából egy egyszerű rubinnal ékesített aranygyűrűért valóságos kincsestárat kapott cserébe a törzsőrmestertől: egy teljes tál kétszersültet és egy jól megtömött lekváros köcsögöt! De mégis, a lágerben a munka volt a legegészségesebb szórakozás. Cementet kellett lehordaniuk a kikötőben lehorgonyzó uszályokról, s át kellett rakniuk vasúti vagonokba. Több zsidót is megbíztak ezzel a munkával. Román katonák őrizték őket. De a parancsnok egy német főhadnagy volt. A német tiszt csak kereskedőket választott ki. A munkásokat visszaküldte a lágerbe, hadd pihenjenek: — Te két zsákot fogsz cipelni, mert otthon úgy sem csináltál semmit, naplopó voltál...! Menj vissza a lágerbe, nekem itt erős, derék emberekre van szükségem! Mindazok, akik dolgoztak, a német főhadnagytól a lágerben kapott élelemhez képest pótlást kaptak: sajtot, szeszt, cigarettát. Naponta beküldött egy zsidót egy román kíséretében a városba, hozzon egy targonca élelmiszert. A zászlóaljnak az az őrnagya, akiről az előbbiekben szó volt, tudomást szerzett arról, ami a kikötőben végbement, s azonnal odaszaladt, hogy személyesen meggyőződjék a helyzetről. Ugyanaz az ok: a zsidóknak van fegyverük és gyufájuk, jelzéseket adnak le, forradalmat készítenek elő! Meg akarta motozni őket. A német főhadnagy, aki jól beszélt románul, ellenkezett: — Az én munkásaim nem csinálnak ilyesmiket! De a román őrnagy nem tágított. A német elvesztette türelmét: — Ha nem mész el, agyonlőlek! Erre az őrnagy távozott. Nem mondott le arról, hogy meg ne mentse a hazát a zsidó veszedelemtől, mígnem megérkezett a lágerbe a câlăraşi-i zsidó hitközségnek egy spanyol nevű küldötte. — Jó emberek, adjatok, kiki képessége szerint valamit. Hadd gyűjtsünk össze néhány százezer lejt. Az emberek adtak. A haza megszabadult a veszedelemtől, az őrnagy a tábor felé sem ment többé... (Folytatjuk) Marius Mircu Rettenet laşiban SZOMBAT, 1991. JÚLIUS 6.