Heti Új Szó, 1999. október (5. évfolyam, 26-38. szám)
1999-07-30 / 30. szám
Petőfi utolsó verse, melyet Mezőberényben írt, onnan Segesvárra ment Bemhez. A tábornok tilalma ellenére július 31-én a sereg után kiment a csatatérre. Szemtanú vallomása és a közhit szerint nem menekült a többiekkel az orosz túlerő elől, bevárta a lovas kozákok közeledését, akkor a közeli kukoricás felé futott, egy kozák utolérte és pikájával ledöfte. Később a többi holttesttel közös sírba temették, tetemére rábukkanni nem sikerült. (y •• // •/// özornuu. tao,,, c?zöf*/(pa /«£' gzör-rrpu /)/&/ A a 7zá'/*/rpő.&é.p /ra/a/eppre. f(6. AaAá/r az ép Afepe.S’Ana-éA, ff05 vp a mappaaú Aá'atpra. /ty//(céen Capa/rAAóAo-ér-e-zcí/rA, ffopp /? /re. ? a/AAope.AAe./(a/(A A féfa-ifapnaA faarcba. A? oUV e.fóf a AáAor-á Aea^ a A/&&f06 Ap; •s’zo/rtor-ááÁ, Af/ AáCaf áf A AópAafáf. S& Apa ÚouÚ a végre-A Aúin ceapás’/fóf o Ao/t, Aofpv-áAú ar-aú Aaaár/cfo/r faét Aézze-faz e./rpés’ze.t. App s’záA/pe. éa-e.S’za/fA-e. rrr/A/app fop /xar-acf/do-afaA/, YívW/ e- 1/acAA -e-Ae-lfe. fda'Ae-tav/Aáp/taAA A Aa ée.S’ze-mÁe./e.J A/trr&p/rraaacf^ AAVac/fa e.ppá&zcAoApoAat Se.s’zé.A/f/jat/nú u-aAánaA/ A Aa e.Afe.S’zéA/ app, a/rr//(t AszpéataA e-ze.Ae.t trr/ trr7//: AAacA-e. *ap A, A/ e./f/fpi A pa ///ppA&'r. Appp ez Vör-nérreaA A? e AeS’zéAe/ rre-tn o-e&z/ App eaaAt/ /ré/rraAé&VeA/j Aaa-aat és’z tne&pé/reAA AS'19.partue 6 771 Holnap lesz 150 éve, hogy 26 éves korában elhunyt a XIX. század nagy demokratikus küzdelmeinek legkiteljesültebb lírai költője, akinek élete és költészete eggyé fonódott a nemzeti függetlenség,a forradalom és a szerelmi líra, a magyar nyelv szeretetével és mesteri művelésével, nemzeti költővé válással. A kor legnagyobb ezméit vallotta az erkölcsi, nemzeti s világszabadság jegyében és rövid élete során emberöltőgyi művet alkotott. Telegdy László festménye Illyés Gyula ROMAPÁR ÁRNYÉKA (Részletek egy tervezett Petőfi-képeskönyvből)** Március 15-e volt az igazi ifjúkori ünnep, az egyetlen igazi magyar ünnep, a melltágító, a hitet ébresztő. (...) Július 31-e nem volt ünnep, hisz akkor iskola sem volt. Jó néhány július 31-e telt el anélkül, hogy épp azon a napon gyászoltam volna meg nemzeti létünk legszívszorítóbb emberveszteségét. S aztán egy évtől fogva - már nem emlékszem melyiktől - személyes gyászünnepeim lettek a július 31-ék. Már reggel nyugtalanság fogott el; volt, amikor már hajnalban. Igen ebben a virradat órában lépett ki a székelykeresztúri Gyárfás-házból, hágott fel a szívességből felkínált kocsira. Újszékelyen, Héjjasfalván át, tíz óra felé értek Fehérgyóházára, ahol az ellenséggel a magyar seregnek találkoznia kellett. Némaság fogadta őket. Nem lesz csata? Megszökött az ellenség? Tréfásnak indult a nap. De aztán egyszerre elbődültek az ágyúk. Vidáman, reményt hirdetve ezek is. Az oroszok minden egyes lövésére eminnen kettő-három felelt a fürge diáktüzérek jóvoltából. És tündökölt fönt a felhőtlen égen - csupa reménnyel az is - a júliusi nap. A falu kihalt volt, a lakosság a pincékben. A házak közé is becsapott most már egy gránát. "Aztán - a déli órákban - a csatatér több pontján is látták." Ahogy az évek teltek, egyre többször szorult el már a déli órákban a szívem. Váratlanul, tudtomon kívül szinte. Tettem a napi dolgom, s egyszerre belém nyilatt, és most hol is van? Mintha jelet adhattam volna neki, hogy kerülje el azt, amiről ő még nem, de én már tudtam, hogy bekövetkezik. Négy óra tájban a falu szélén egy lusta kis patak hídján látta Lengyel József, a tábor orvosa. A híd karfájának dőlve nézte az ágyúharcot, no meg a székely szekeresek élelmességét: az ellenség golyóit azon melegében összeszedték, a vas értéke miatt.. Ez is megmosolyogni való volt. Az ellenség tüzérségi tüze a hídra összpontosul, egy közeli robbanás a költő arcát szemét porral veri tele. Öt órakor indult meg itt az óriási fölényű kozák roham, amely a ritkásan fölállt honvéd gyalogságot elsöpörte. Mintha egy kedves családombéli haláltusáját néztem volna végig. Hogy évről évre élesebben szenvedjem meg, a kép növekvő élessége folytán. Lengyel itt kiáltott rá Petőfire, hogy, lássa a veszélyt előbb jobbról, a Livádia-dűlőben, aztán balról a Rogyinán. Az előbb nem látta a kataszrófát. De megpillantva, hogy tőle alig háromszáz méterre a "rettenthetetlen agy, nem is menekül, és a futó táborkar a mi állásunk irányát meghaladta volt a falun kívül", maga is hátra iramodott, de a falun át. A hosszú-hosszú főutcán haladt. Végig a bezárt kapuk, ajtók, a behúzott ablakdeszkák között. Elutasítva Gyalókay Lajos segítségét, hogy keressék meg a félreállított kocsit. Husz-huszonöt perc múlva ért ki a faluból, s Vágott neki a Héjjasfalva felé vivő kaptatónak. Ekkor láthatta őt - utolsónak a seregből - Lengyel, a katonaorvos. Körülbelül fél kilométernyi távolságból, ahogy agyonkorbácsolt lováról iszonyodva hátranézett. A hadtörténet később pontosan megállapította hat óra volt, amikor a nassaui dzsidásoknak nevezett kozákok utolérték.