Heti Új Szó, 2015. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)
2015-04-03 / 14. szám
Bárányi Ferenc örökkévalósága (első rész) Nem lehet találóbban kifejezni az ember földi létének, születése és halála a „semmiből a semmibe" közötti időszakát, mint ahogy Bárányi Ferenc önéletregény-trilógiájában, az Egyszemélyes örökkévalóság kötetében megfogalmazta. Persze más a fikciók lehetőségével manipulált vallomás, és más a lekopaszított életvalóság. Milyen is hát valójában ez a sokak által talán irigyelt élet? Milyen tényezők álltak a felszín mögött, amelyek befolyásolták és alakították a bánsági szegény sorsú emberek közül kikerült miniszteri rangig felemelkedett Bárányi doktor életpályájának alakulását? Mert az, hogy sváb felmenőkkel is rendelkező családtagjai igaz magyarokká váltak, nem ment ritkaságszámba a XIX-XX. századi bánsági tájakon, mint ahogy arra is bőven van példa, hogy a második világégés idején Magyarország és Románia vidékein, nemzeti önérzetből vagy csak biztonságosabb helyet keresve menekülő, sodródó családok kisgyermekeit milyen élmények rik, de a proletárdiktatúra ideológiája által megtévesztettséggel őszintén szembenézés sem jelent napság kuriózumot. Az viszont már nem szokványos jellemről árukodik, hogy - a ráragadt titulus szerint egyszerűen - a „Bátyám ” nem roppant bele sem a legigazságosabbnak hitt társadalmi rendszer okozta csalódásába, sem a sors okozta kíméletlen családi tragédiákba. Akinek a nagy “A” betű ma is narancssárga színű A közelgő háborúnak még csak a szele járta át Bartók Béla szülővárosának vidékét, amikor az óvodás kisfiú a Veszelovszki nagyapja nyomdájában tűrhetően nyugodt légkörben úgy ismerkedik a betűkkel, hogy a nagyapja nagy fekete ollóval, színes papírokból betűket vág ki számára, így maradt meg, több mint hét évtized után is képzeletében, a nagy “A” betű narancssárga. A “B” pedig zöld, és így tovább. Felmenője budapesti nyomdászként került Nagyszentmiklósra, ahol a sváb Bucholtz családba nősült. Bárányi Ferenc későbbi anyai nagyanyját vette feleségül. A Bárányi család kálváriája azzal kezdődött, hogy - miután 1942-ben az apát ötször is behívták a román hadseregbe, s a frontrakerülés veszélye egyre elkerülhetetlenebbnek látszott - akárcsak sok más bánsági katonaköteles magyar férfi - átszökött Magyarországra. Pünkösdi királyság Én öt-, a húgom pedig hároméves, amikor édesanyámmal mi is átmentünk Magyarországra. Apám, aki itthon fazekasmester volt - akárcsak sok korábbi felmenőnk — a kecskeméti zöldségkonzerv-gyárban valamilyen vezető állásban már szépen keresett. Lakást kaptunk, bútort vásároltunk, s a háborús viszonyok ellenére ígéretesnek látszott a jövőnk. Engem beírattak a gyár közelében lévő telepi iskolába, bár még nem voltam hatéves. A jobbára cigány gyerekek között - legtöbbjük másodjára-harmadjára járta az első osztályt — nem jelentett nagy dicsőséget, hogy nagyapám jóvoltából írni-olvasni tudtam, az itthoni “ungurpungur” után, nekik “büdös oláh’’ voltam. Ma is érzem annak a nagy, vásott fiúnak a büdös cigaretta szagát, akivel meg kellett birkóznom azért, hogy tekintélyre tegyek szert. A viszonylagos jólétünk nem sokáig tartott. 1944 szeptemberében jöttek az oroszok, az angolok pedig szétbombázták a közelünkben lévő repteret. Kakastollas csendőrök mindenkit kilakoltattak, mert mint mondták, itt csodafegyvert fognak bevetni. A szépen berendezett Bodócs-villa házmesteri lakásunkból sebtibe kellett összeszednünk a dolgainkat, és egy kétlovas katonaszekérre felkapaszkodtunk, de csak a város széléig jutottunk, onnan visszafordítottak a rendőrök. Kecskemét központjában kiutaltak számunkra egy szoba-konyhás lakást, de a régi lakásunkban, ahova a szüleim még visszamentek, már nem találtak semmit, mindent elloptak a cigányok. Itt történt, hogy az utcán játszottunk, amikor egy német harckocsiból kiugrott egy tiszt, kihangosította a hangszórót, és hallottuk Horthy Miklós lemondását, első elemista voltam, de jól emlékszem az utolsó mondatára: “Isten segélje Magyarországot! ” Ezután megszólalt Szálasi: “Kitartás a végsőkig!” - hallatszott a hangszóróból... Alig telt el tíz nap az első menekülésünktől, újabb támadás következett, katonai tehervonaton menekültük volna Budapest felé a rokonokhoz, de szerelvényünket alacsonyan szálló repülőkből megtámadták, bombázták, gépfegyverezték, minden vagon leégett kivéve az utolsó kettőt, mi az utolsó előtti vagonban voltunk. A szörnyűséges robbanásoktól, borzalmas jajgatásoktól úgy megijedtem, hogy a magas lépcsőkről leugrottam, és futottam egyenesen be egy közelben lévő szőlőskertbe. Itt láttam először halott orosz katonákat. Ezután a menekülési kísérlet után visszagyalogoltunk a lakásunkba, s csak két hét múlva sikerült végre egy tehergépkocsival eljutnunk Budapestre. Csöbörből vödörbe Közvetlen az ostrom előtt érkezett a népes Bárányi család Budapestre. A Rucholtz-nagyanya bátyja élt ott a Szentkirály utcai kis családi ház szűkös helyiségeiben többedmagával - emlékezik az ostrom előtt álló budapesi érkezésükre Bárányi Ferenc. Egyik, karpaszományos nagybácsi kapcsolatai révén a Nyugati pályaudvar közvetlen közelében, az Ötvös utcában egy Auschwitzbe deportált zsidó család üresen maradt lakásába szállásoltak el bennünket. Itt elég szépen berendezkedtünk, jegyre kaptunk kenyeret, zsírt, babot, borsót. Ám karácsonykor ide is megérkeztek az oroszok. Bombázták a pályaudvart, mindenki leköltözött a pincékbe, a pincehelyiségek között átjárókat nyitottak, a mienkbe ki volt írva. Ötvös utca 53, s nyíl jelölte, hogy a nyílás után van az Ötvös utca 55. szám. Úgy közlekedtünk a pincék között, mint az utcákon. Fűtés, világítás nem volt, havat olvasztottunk, és szemétdarabokkal tüzeltünk. . Egy kövér nyilas ember is bejárt a pincébe, mert ott volt a felesége. Egyszer elmondta, hogy a ház előtt lelőtt egy embert, mert szerinte az kommunista volt, mivel nem állt meg, amikor felszólította. Amikor az orosz katonák megérkeztek, mi zsákokkal eltorlaszoltuk a bejáratot, így csak a szomszéd pincébe jutottak be, ahol lövöldöztek, randalíroztak, az oda vezető nyílásra édesapám egy szekrényt helyezett, amibe én, csintalan gyerek belebújtam, s a résen át láttam, hogyan erőszakolják meg az ott tartózkodó nőket. Volt egy olyan nő is a pincénkben, aki jóban volt az orosz katonákkal, neki volt mindig cukra, cikória kávéja, amiből nekünk is adott, mert mi csak babot vagy borsót ettünk, abból, ami még az ostrom előttről megmaradt. Apám egy-egy bombatámadás után fogta a kicsi fejszéjét, és elment körülnézni, hogy hol talál döglött lovat. Persze óvatosságra volt szükség, mert közelharc folyt a lótetemek húsáért. Ilyenkor nekünk nagyon jó napunk volt. Amikor vége lett az ostromnak, mi is kimerészkedtünk az utcára. Láttam halomban fekvő halottakat, közöttük sokukon sárga csillag volt. Graur János __________(folytatás a 7. oldalon)