Termés, 1943 (2. évfolyam, Tél-Ősz)

1943 / Ősz

miatt a köztudatot is helytelen irányban befolyásolja, így a nemzeti lét nagy sorskérdéseiben kettős felfogás alakul ki s megindult a történelmi tudathasadás, az igaz történelemnek és az eretnek tanoknak áldatlan versengése. De nemcsak a nemzet szellemi életének egészsége szenvedi meg ezt a felelőtlenséget, hanem maga az irodalom is. Mihelyt történelemről van szó, nem ismerhetjük el a tudomány és a „szépirodalom célkitűzéseinek ellentétes kettősségét. Történetíró és költő egyaránt csak egyféle magatartást tanúsíthat a történelemmel szemben: az igazat kell keresnie és visszaadnia. A magyar történet­­írás rég túl van azon a fokon, amikor a történész csak adatok halmo­zásában, többé vagy kevésbbé lényeges részletkérdések mechanikus egymás mellé rakosgatásában és száraz okfejtésben látta kizárólagos hivatását. A történésztől ma már joggal elvárjuk, hogy szerves egészet, egységes képet nyújtson tárgyáról s az adatok kihűlt halmazát egyéni látásmódjának és szintetizáló tehetségének hozzáadásával elevenítse meg. Ez az eljárás már lényegesen közelebb hozza a történetírást a szépirodalomhoz s a történésznek írói feladatokat tűz ki. A cél itt is, mint a szépirodalom esetében: az életet a maga sokszínű, dina­mikus, egyszeri egységében ábrázolni, úgy, hogy ennek az ábrázolás­nak belső szellemi tartalma, mondanivalója legyen. A tudomány igazságkereső és az irodalom szépségkereső tendenciája ebben az esetben legalábbis párhuzamosan halad s a különbség az eszközökben és a módszerben, ezek alkalmazásának szabadságában engedhető meg. A költő intuíciója kitöltheti az adatok hézagait olyan esetekben is, ahol a történésznek a tudományos fegyelem és a szigorú önkritika megálljt parancsol, azzal a feltétellel, hogy a költői intuíciónak is az igazságban kell gyökereznie. Egészséges közösségi szellemi élet esetében a történelemtudomány és a történeti szépirodalom különbsége csak műfaji kérdés lehet, ugyanaz a történelmi tudat öltözik hol ennek, hol annak ruhájába. Pusztán esztétikai szempontból nézve sem áll másként a dolog. A történelemhamisítás nem „szép“, hanem csúf hazugság, egy nemzetnek a múltba vetített önszemléletét öncsalássá ferdíti s minél inkább lényegbevágó, annál inkább zavarja az eszté­tikai élvezetet, végeredményben tehát nemcsak etikai, hanem esztétikai bűn is. Bármilyen szűkkeblűségnek hangzik, azt kell mondanunk, hogy a történelmi tárgyak esetében a költői szabadságnak értelme és jelen­tősége abban áll, hogy szabad neki az igazságot ott is keresnie, ahol a tudomány eszközei már csődöt mondanak. Számos elvetélt magyar történelmi regény intő példája nemcsak bizonyítja, hanem követeli is ezt. Szenczei László regénye tiszteletet parancsoló megvalósítása az írói felelősségnek és a történelmi anyaggal szemben tanúsítandó helyes magatartásnak. Apácai Csere János regényes élete csábító alkalom arra, hogy a történelmi alakon keresztül az író többet mondjon, mint amennyit a történelmi hűség megengedne. Sajnos, közvéleményünk széles rétegeit „történeti“ regényíróink egy része oly rosszul nevelte, hogy el is várják az írótól, hogy történelmi tárgyát mesterségesen „időszerűvé“ tegye, politikai eszméket, erkölcsi tanulságokat vagy érdekes exotikumot csillogtasson meg benne, tekintet nélkül arra, hogy ezáltal erőszak létezik a legidőszerűbb és legérdekesebb lényegen.

Next