Termés, 1943 (2. évfolyam, Tél-Ősz)

1943 / Ősz

az igazságon. Szenczei azonban láthatóan tudatában van annak, hogy amint az egyes emberek, úgy a történelmi korok is egyszeri, hason­­líthatatlan egyéniségek s költészetük is éppen ebben az elmúló, de — az egyéniség sajátos belső törvényszerűségéből következőleg — nem múlandó varázsukban van. Apácait ma hajlandók vagyunk a nemzeti apostol és a kultúrhős tudatos jellemvonásaival felruházni, holott elsősorban, mint korának minden nagy fia, vallásos ember volt. Mikor Szenczei az Isten egyházáért aggódó, népe üdvösségét féltő s ezért dolgozó embernek ábrázolja őt, nemcsak a történelmi igazságot, hanem Apácai egyéniségének kulcsát is megtalálta. Aligha lehetne megfelelőbben jellemezni őt, mint azzal a lelkesültséggel, mely a regényben a cartesianus filozófia akkor forradalmian merész gondolataival való első találkozásakor elfogja: a nagy francia böl­cselő módszerének elsősorban teológiai jelentőségét látja meg s teszi magáévá, pedig felületesebb szemlélettel a cartesianus Apácaiból az író felvilágosult racionalistát is faraghatott volna, hiszen a Cartesia­nismus útja tudvalevőleg errefelé vezetett. A korral és a tárggyal való azonosulás a regény minden részében kifogástalan s ez annál nagyobb teljesítmény, minél inkább meggondoljuk, hogy a XVII. század vallásos eszmevilága gyökerében különbözött a miénktől. Az író nem csempész bele ebbe a szellemiségbe mai szociális és nemzeti tendenciákat s csak azt a természetes, világnézeti és nélküli nép- és nemzetszeretetet hangsúlyozza, mely Apácai szellemi hagya­tékából olyan eleven erővel áramlik ma is felénk. Ez az Apácai valóban a népi gondolat előfutára, nem azért, mintha mai szemléle­tünket tudatosan képviselné, hanem mert az adott történelmi hely­zetben a magyarság örök érdekeinek megfelelően viselkedett. Kitűnő szellemtörténeti műveltséggel és téveszthetetlen történeti érzékkel mélyül bele a környezetrajzba. Olyan éleslátással elemzi és ábrázolja a kort, hogy szívesen elfelejtjük az egy-két elsiklást, mint amilyen például az, hogy ő is beleesett a történeti regényírók számára mintegy gondviselésszerűen felállított csapdába a kukoricával kap­csolatban (kukoricatáblákat emleget Erdélyben száz évvel e növény elterjedése előtt), vagy amilyen Apácai kolozsvári kollégiumának a Farkas utca helyett az Óvárba való helyezése. Az erdélyi városok szellemi és társadalmi színképe, különösen Kolozsvár és Gyulafehér­vár eltérő sajátságai, a XVII. századi latin iskola paradox szellemisége, a nyugati diákélet visszásságai, a XVII. századi hollandiai élet s a kezdődő felvilágosodás szárnypróbálgatásai néhány költői erővel meg­elevenített alak szavain és magatartásán keresztül találó és plasztikus vonásokban bontakoznak ki. Több megragadó, mélyen emberi portré, mint amilyen a Medgyesi Pálé, Porcsalmi Andrásé, Voetius Gilberté vagy Bisterfeld Henriké, történelmi jellemzés és művészi ábrázolás szempontjából valóban gyöngyszem. Keresztúri Pál talányos jelleme, melytől valóban nem lehet bizonyos megalkuvást (vagy bölcsességet?) elvitatni, már nem a legkedvezőbb oldaláról mutatkozik Szenczei szemléletében. Ez a kiváló elme, korának egyik legnagyobb újítója, talán kissé igazságtalan beállítást nyert ezáltal, de a költői szabad­ság reális határait az író itt sem lépi át s felfogása történeti szem­pontból is méltányolható. Még mostohább elbánásban részesül az

Next