Termés, 1943 (2. évfolyam, Tél-Ősz)

1943 / Ősz

ÚJ REGÉNY APÁCÁIRÓL (Szenczei László: A halál és tanítványa. Új Idők Irodalmi Intézet Rt. 1943). Az a henye és felületes vélekedés, hogy a tudományos igényű történetírás és a történelmi tárgyú szépirodalom szellemi életünknek egymástól független ágai s hogy a költőnek szuverén jogában áll úgy bánni a keze ügyébe került történelmi anyaggal, ahogy azt ihlető diktálja, sokkal veszedelmesebb következményekkel jár, mint azok a bosszantó, de végeredményben jelentéktelen tévedések, melyeket ösz­­szefoglalólag anakronizmusoknak nevezünk. Egy nemzet történelmi tu­datát két forrás táplálja: történészeinek tudományos munkássága és költőinek történelemelevenítő alkotásai. Ha a költő nem vesz tudomást a tudomány eredményeiről s történelmi tárgyú műveinek anyagában csupán az érdekes történetet vagy éppen a külsőséges hasonlatosságok­ból adódó politikai időszerűséget látja, menthetetlenül a történelem­hamisítás vakvágányára téved, ellenkezésbe kerül a tárgyilagos, csak az igazságot kutató történetírók véleményével s nagyobb publicitása 129 viseletét, stb., hanem az is, ha nem feledjük el nyelvünket. A táj­nyelv, mondjuk úgy, a népi beszéd kinevezése, üldözése sokkal kár­tékonyabb hagyománypusztítás, mint ha valaki máról-holnapra kivet­­kőztet viseletéből egy falut. Hiszen ma már általánosan tudott, hogy a mi népünk színes, díszes viselete a legjobb esetben is alig­ha száz évnél idősebb. A népnyelv viszont egyidős a magyar néppel. Lehet, hogy éppen az, amit a tájékozatlan, könyvnyelvű, városi beszéd­ízlésű a nép nyelvéből kimosolyog, több ezeréves hagyomány. Külö­nösen az iskolákban éri indokolatlan támadás és méltatlan pusz­­tulás a népnyelvet. Irodalmi nyelv vagy köznyelv van és senki sem vonja kétségbe szükségességét, de éppen azért nem volna hiábavaló, ha az iskolában tanítanák a szép népi szövegeket s a magyar szavakat is. Finnország­ban pl. senki sem fél attól, hogy parasztos vagy éppenséggel fele­más beszédűvé válik, mert az iskolában, a finn nyelvórák anyagában kiveszett és már csak a Kalevalában szereplő szavakat is tanult. Az elemi oktatásban is az irodalmi nyelv tanítása nem jelenti a helyi tájnyelv tűzzel-vassal való kiirtását, sőt számos tájnyelven írt meséskönyv forog közkézen, amit az illető vidék nyelvén értő óvo­dások és elemisták gyorsan megtanulnak és értenek is, mert hiszen nagyapjuk is ugyanazon, a nyelven mond nekik mesét. Bözödi György mesekötetét, tudományos és hagyománygyűjtő, megmentő értéke mellett, elsősorban ez a szempont teszi értékessé. Magyar mesét ad a magyar olvasó kezébe és székely mesére tanítja a székely gyer­meket. K. KOVÁCS LÁSZLÓ

Next