A Természet, 1899. szeptember - 1900. augusztus (3. évfolyam, 1-24. szám)
1899-12-15 / 8. szám
■л nedveiből nemcsak a tulajdon testét építi föl, hanem tajtékból álló kunyhóját is. De nemcsak ez a faj használ ilyen cselfogást, hanem más rokonai is. Ezek közül a fűzfákon garázdálkodó Aphrophora salicis-t gyakran emlegetik a rovarkönyvek. A fűzfákon néha olyan sűrűen üldögélnek ezek a lárvák, hogy a hajtások úgyszólván végig egy habréteggel vannak bevonva és már messziről fehérítenek. Ilyenkor a bőven fejlődő tajték csöppekben szokott lehullani és ha a megtámadott füzesben sétál az ember, esernyőt tarthat maga fölé, akárcsak valóságos esőben, ha olyan ruha van rajta, melyet kímélni akar. A nép ilyenkor azt mondja, hogy »a fűzfák kényeznek.« Magát a nyálat (kivált a német és az angol nép) tkakuknyák-nak nevezi. Valószínűleg azért, mert a kakuk is szeret a tajtékos fákon sürgölődni és a habban rejtőző kabóczalárvákból, daczára csalóka köpenyüknek, falatozni. A svéd nép *békanyáh-nak, a franczia nép pedig a tavaszi nyáh-nak hívja. Egyébiránt a tajtékzó kabócza-fajok csak addig élnek ilyen nedves médiumban, a meddig meg nem szárnyasodnak. Mihelyt ennek ideje elérkezik, kijönnek nyirkos hajlékukból és azontúl száraz ruhában sütkéreznek a napon; ha pedig nyugtalanítják őket, ugrásforma repüléssel szöknek odább. Az Aphrophora spumaria szárnyfedői nagyon sokféle színűek lehetnek. Néhány példány egészen világos sárgásfehér, mások szárnyfedőin több vagy kevesebb barna vagy feketés, jobbára márványszerűen mutatkozó tarkaság van; néha a szárnyfedők egészen sötétbarnák és csak az oldalszélek feketék (var. lateralis L.) és végül olyan darabok is fordulnak elő, amelyek egészen sötétbarnák vagy feketék tetőtől talpig (var. leucophthalmus L.). A mi alföldi mezőinken és legelőinken a növényzet julius és augusztusban többnyire elszárad és elsárgul. Ennek megfelelőleg itt a tajtékos kabócza túlnyomó mennyiségben világos színű és a sötétek vagy egészen feketék aránylag ritkák. Azok közt azonban, a melyeket éjszaki Európából kaptam, a barna és fekete fajváltozatok nagy számmal fordulnak elő. A megszárnyasodott egyének júliustól kezdve késő őszig élik világukat és a tojók petéiket növényrészek hézagaiba rakják le. A peték kitelelnek és tavaszszal kelnek ki belőlük a lárvák. Az e csoportba tartozó állatok kártételei elsősorban a nemes fűzféléket, melyek vesszei kosárfonásra szolgálnak, veszélyeztetik. Kevés kabócra még nem okoz bajt, de ha sűrűn lepik el a fűzhajtásokat, akkor ezeket annyira megrongálják szúrásaikkal és a nedvek elvonásával, hogy a megtámadott fűzfavesszők kosárfonásra többé-kevésbbé vagy egészen is alkalmatlanokká válnak. A legtöbb helyen, ahol ez a baj előfordul, a fűzvesszők vágásakor az emberek nem is tudják, hogy mitől ment tönkre az ültetvény termése. Az ilyen vesszőkön kabóczaszúrások körül a szövet megbámul, a sebhegedéskor a kérgen ripacsos daganatok támadnak, a vesszők növése visszamarad és — ami a legrosszabb a dologban — hajlékonyságuk csökkenik és helyette törékenység áll be. A tajtékos kabóczákról azért írok épen most, mivel a fáczánosok sorsa fölött a tél beköszöntése előtt szoktak dönteni és mivel néhány megbízható megfigyelés szerint ezek a kabóczák a fáczántenyésztésre nézve nem közömbösek. Mondják, hogy a fiatal fáczánok közt mutatkozó nagy halandóság számos esetben semmi másnak, mint a tajték-kabóczának, illetve lárváinak rovandó föl. Régebben a szóban levő fáczánvészt meztelen csigáknak tulajdonították, de Becker és Freyberg vizsgálataiból kitűnt, hogy az állítólagos »meztelen csigák« nem egyebek, mint tajtékkabócza-lárvák és hogy az elhullott fáczánfiókok begyében nagy mennyiségben találták e rovarokat. A betegség okát Freyberg nem abban találja, hogy a tajtékkabócza-lárvák mérgesek, hanem abban, hogy a fáczánfiókok begyében hosszú ideig elevenek maradnak, ide-oda mászkálnak és a begy falát csiklandozzák, amitől nyilván nemcsak rettegés lepi meg a szenvedő madarakat, hanem görcsök is, melyek a halál direkt okai lehetnek. Hogy a kabócza-lárvák sokáig életben maradnak a begyben, ez alkalmasint onnan van, mivel a nyálas anyagban való életmódhoz lévén alkalmazkodva, a madárbegy nedvei közt nem döglenek el mindjárt. Hogy a holt kabócza-lárvák már nem veszedelmesek, azt kísérletek bizonyították be; megölt lárvákat nagy adagokban fiatal fáczánok is baj nélkül fogyasztanak el. A »kabócza nyavalyáiba esett fáczánok a rémület nyilvánvaló jelei közt rázzák fejüket, görcsös fuldoklás jön rájuk, szédülnek, elesnek, kinyújtják nyakukat és kiadják párájukat. Freyberg szerint a kabócza-lárvák a garaton és szájon kereszte, hogy öröm volt hallgatni. A túlsó oldalon a regényes Bársziget vén fűzfái sötétlettek felém. Ráhajlottak sokhelyütt a jégre, bele is volt fagyva egy-egy ág, egy-egy kidőlt korhadó fatörzs. A két parton a száraz nád zörgött kísértetiesen. Csak oly ijesztő, néma csend ne borulna az egyhangú vidékre, csak valami életjelt látna az örökös egyformaság látásától elfáradt szem, csak valami madárhangot hallana az ember e csöndes éjszakában. De akkor hamar megbarátkoznék a szív e világgal. De így, mikor csak az ég végtelensége s a föld határtalan fehérsége veszi körül a vadászt, akkor olyan hangtalan, levert, néma lesz az ember is, mint az őt körülvevő nagy természet. A határtalanság, a végtelenség sejtésére kétségbeesik minden képzelet. Szótlanul megyünk előbbre-előbbre. Itt-ott megállunk egykét pillanatra, nem hallani-e valami gyanús neszt, sípolást, zihálást, az óvatos vidra árulóját. Semmi, semmi, csak a nádbuga sóhajt, amint a meggyöngült szél hajtogatja előre-hátra. Kezd világosodni. A hold felbukkan a fák közül. Szétteríti ezüst leplét az égen, a földön s most már felül is, alul is ragyognak a fényes csillagok. Fénytenger az egész világ, csak mi vagyunk benne a sötét, köpenybe burkolt rémalakok.......... Hirtelen megtorpan a lába vezéremnek, majd nekiütődöm, amint gondolataimba mélyedve lépkedem utána. Valami hang ütötte meg fülünket. Megint az az üvöltő, tompa hang! Róka vakog valahol a holdra. Megyünk tovább. Szemünk odatapad a Csorna vastag hóval borított jegére, ott is szokott mindig valami áruló jel akadni: a vidra csapása. Eddig még sehol sem vehetett észre szemünk egyetlen nyomot sem. De reményt veszteni nem szabad , csak a hosszantűrőt, az állhatatost jutalmazza meg a szerencse istenasszonya. Pedig könnyű volt elveszíteni a kedvet. Metsző hideg bizsergette tagjaimat, a lábaim meg csaknem lefagytak már a gyakori álldogálás miatt. De azért csak reménykedtem fagyoskodva is tovább s hozzá még vérmes remények dagaszták keblemet. Okvetetlenül akartam vidrát szerezni, pedig látni való volt, milyen nehéz, milyen koczkadolog. Megint valami hang. Mély, hosszantartó huhogás, kísérteties, ijesztő e végtelen síri magányban. Egy bagoly. Vándorló árnyék gyanánt lendül arrább, ő az elhagyatott éjszakai vidék kóborló kísértete. Mikor már nem látta a szem, hangja még egyre búgott a fülemben. Nem szeretem hallani a hangját, megijeszt mindig, valahányszor utamba akad. Olyankor aztán úgy szeretnék egy üdvözletet utána küldeni. Vezérem letér az útról, odamegy a part szélére a nádhoz. Nyomokat fedezett fel a havon. S csakugyan lefelé húzódtak, a merre mentünk. Megdobbant a szívem. Hát mégis ! S ezután már lassan, óvatosan lépdeltünk az úton, gyakrabban haliga-