A Természet, 1920 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1920-01-01 / 1-2. szám

Szí­riában, Egyptomtól Perzsiáig és az azeri szigeteken is előfordul. Nálunk télire is visszamarad, úgy hogy méltán nevezhetjük állandó madárnak. Flórázó éneke, mely halk és hangos strófákból áll, nagyon kellemes. A kertben fészkelő fajok sorát a szén- és kékcinegével (Parus major L. et Cyanistes coeruleus L.) folytatom. Mindkét faj odúlakó és a kert fáinak réseiben valamint a kihelyezett mesterséges fészekodúkban bőségesen talál fészkelési alkalmat és fiai felnevelésére oltalmat. A cinegék nagyon vidám és élénk madarak, melyek a legvékonyabb ágakon ülve, vagy lógva végzik tornászgyakorlataikat, közbe vagy a lábujjaik közé fogott magocs­­kát kopácsolják, majd a kéregrepedésekben rejtőző lepkepetéket kutatják és eszik meg. Érdekes nézni, hogyan járnak a külön­féle lepkepeték, kivált a gyapjas pille (Ocneria dispar) petéi után. E kártevőnek gyapjas szövedékkel borított petéit nagyon gyakran láttam a lombfák ágain és kérgén, ellenben hernyóját annál ritkábban vagy egyáltalában nem is találtam nyáron, mert az ősz és tél folyamán még kikelésük előtt elpusztították a cinegék. Helyesen mondja Floericke, hogy a rovarevő madarak, különösen a cinegék a természetadta mező- és erdőőrök, melyek szorgosan ügyelnek, hogy a káros élősködők el ne hatalmasodjanak, hogy a következő nyáron ne jelenhessen meg a pusztító rovarok serege az ember munkájának irgalmatlan megsemmisítésére. Hogy mily rendkívül nagy a cinegék haszna az erdő-, mező- és kertgazdaságban, az abból is megítélhető, hogy egy skót észlelő tapasztalata szerint egyetlen kékcinegepár 17 óra alatt nem kevesebbszer mint 475-ször vitt élelmet fiainak. Kertünk gyakori fészkelője az erdei pinty (Fringilla coelebs L.) is. A különféle lombfákon található fészke nagyon finom és kecses, emellett művészi építésű. Agmohából készül, melyhez fűszálak, vékony gyökerek, lószőrdarabok, sörték, gyapot, tollak és egyéb lágy anyagok vannak keverve. Külseje oly megtévesztőleg van szürke, zöldes és fehéres famohával borítva, hogy ugyancsak nehéz a fészket a tarló ágtól megkülönböztetnünk. E madár tápláléka költése egész idején csupa rovar, evvel eteti fiait is, tehát hasznos faj, mely teljes védelemre méltó. Nagyon kellemes éneke általános kedveltségű. Hazája főképen Európa, hol a 65-ik társaimmal egy kocsiba zsúfolva hallgatni, hogy „hja, persze az urak!“ Szegény vadászkutyán kezdik el a simpfölést és a vége, juszt, az urak. Hát jól van, ilyen világot élünk azt mondják, azért én mégis csak az maradok aki voltam. És fogom szeretni azt a vadászkutyát mindég és fogok neki enni adni, amíg nekem lesz mit ennem. Azért van olyan vadászkutya, amelyik nem érdemli meg azt a kosztot amit kap, amelyik kihoz a sodromból, amelyik címbitorló. Sok pesti vadászkutya ilyen és liften jár az ötödik emeletre, hogy ki ne fulladjon a lépcsőkön mint asztmás öreg úr és lipótvárosi kövér dáma. Sétálni szobaleánnyal megy. De a szobaleány nem viszi sétálni, hanem megáll az utcasarki fűszeres­bolt előtt, a fűszeres segéddel diskurálni és vihancolnak, kacarász­­nak és a szegény pesti vadászkutya szájkosárral, a pórázon ott lóg; szép, okos diószeme kidülled a messzi-messzi semmibe, amerre mező van, erdő van valamerre, ózon, nyúl, fácán, fogoly és nincs szobaleány és fűszeres segéd és sintér. És rettenetes szagok sincsenek az utcakövön végig, amelyek lehúzzák, lenyű­gözik az orrát, mintha mindég egerészne. Bódító illatú flaszter­kövek. Az ilyen vadászkutya ilyen marad kint a mezőn is. Romlott. Mert a sok kábító pesti flaszterszag megrontja az orrát és maga­san a levegőbe nem tudja elkapni a vad szimatját, ahogy kell, csak szaladgál olyan pesties orrtartással bele a fogolycsapatba, a földön szaglászva mint a szegény ember, aki mindig azt lesi, nem talál-e elvesztett pénzesbugyellárist. Szegény. Nem tehet róla, hogy őt is megrontotta Pest, amely feketére fest, aminthogy a falusi parasztlányokra mondjuk odahaza az öreg tapasztalt szélességi fokig található. Vonulásában az a sajátszerű, hogy a hímek és nőstények külön vonulnak ; télire túlnyomórészben csak a hímek maradnak nálunk, innen ered a Linné adta faji név: „Coelebs“ — nőtlen. Egy ártatlan, emellett nagyon komikus madárról is meg kell emlékeznem, amely szintén költött ez idén az állatkertben, a nyak­­ ravágó keztyűben fészkelő nyaktekercs, vén asszonyok, mikor Pestre jönnek pesztrának. Nem is harag­szom én­­ rá, hogy ilyen pesti vadászkutya lett, csak a gazdájára. Olyan ez, mint mikor a pesti gyereket a szobalány, meg a bonn, meg a guvernánt neveli, kezeli, mert a mamája egyletekbe elnököl, ülnököl és idegen zsúrokon teát vacsorázik sok szendvicscsel, a papája pedig hivatalban és füstös kávéházban görnyed. Az a kis pesti csenevész is olyan, mint a szoba- és többi lányra bízott vadászkutya. Elromlik. Kis pesti csibész lesz, mint az olyan kutya, amelyik vadásznak indult és lesz belőle olyan pesti csibész, amelyik csak a köveken szaglászva remél valamit. Flaszterkoptató Don Juan. Vagy ne jöjjön ki az ember a sodrából ? Egyszer, a nyáron foglyászni mentem ki ide Pest mellé, egy pesti vadászbarátom területére. Itt volt nem messzire Pesthez. Zötyögtünk a federtelen parasztkocsin. Fogoly, az nincs. Hát csak zötyögtyünk tovább , azt mondja a pesti vadászbarátom : tutira veszi, hogy amarra van a fogoly a kukoricába. Tuti, ez pesti vadászterminológia. Annyit tesz, hogy biztos. Velünk zötyög a federtelen parasztkocsin a barátom vizslája is. Igazán gyönyörűen szép egy vizsla ! Német. Importált. Olyan pedigrével, hogy huj, huj ! És mit mindent tud ? ! Kívülről, betéve tudja az egész Oberländert és „ilyen Simonra“ vesz minden foglyot és a nyúl az meg „ilyen pepita" neki. Utána nem futna, ha mindjárt . . . — Jaj, tíz az óra barátom ! — riad fel a dicsériádájából pesti vadászbarátom. Én ,­nno ? — Megbocsáss kérlek, de tudod ilyenkor vezeti le minden­

Next