Természetjárás, 1956 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1956-03-01 / 3. szám

Tél vége. Az erdőt, mezőt meg hó- Tolltak tank­ítják, a­ kopasz faágakat hideg szelek hajlíthatják, de az ég kékebben ragyog már, s a napsuga­rak lassan melengetik a hosszú tél alatt átfagyott földet. Ember, állat várja a tavaszt. Nem is késik az so­káig! Küldi már hírnökeit, melyek mind biztatóan ígérik: Jön a tavasz! Tavaszhímeknek általában a hóvi­rágot tartják. Azonban délen, a Me­csek hegységben jóval a hóvirág megjelenése előtt virít már a Nagy­­harsány hegyen a legkorábbi virág, a fehéreslila magyar kikerics (1. kép). Enyhébb télen, ugyancsak a Mecsek­ben, néha már januárban, az áttelelő levelek között kibontja zöldes virá­gát az illatos hunyor (2. kép). Az idei rendkívüli enyhe télben már ja­nuár elején virágba borult a déli he­gyek jellemző, örökzöld növénye. Az aszófői erdőben február közepén megkapó látvány fogadja az arra já­rókák Helyenként valóságos virág­szőnyeget alkot a téltemető. Ez az apró növényke a Budai hegyekben a Jánoshegy oldalán kis foltokban for­dul csak elő. A sallangokra szeldelt zöld gallérlevélkék közül emelkedik ki a virág sárga fejecskéje (3. kép). E három legkorábbi virágos növé­nyünk nem gyakori, előfordulásuk is elszigetelt, ezért tartja a legtöbb em­ber tavasznyitónak a hóvirágot. A kopár, hófoltos erdőben öröm meg­pillantani a vékony, zöld szánacskán, zöld levélkék között megbúvó hóvi­rágot. Ha figyelmesen járjuk az er­dőt, gyakran láthatunk faágakon s az avarban különös, csészealakú nö­vénykéket. Ezek a belül vérpiros, kívül fehér, kis nyélben végződő pi­ros csészegarribák a télutó színes gombái. Az erdőben még csak a hóvirág uralkodik, de a napos déli hegyolda­lakon már megindult az élet. Ébre­deznek a virágok. A halványabb ké­keslila leány- és mélylila feketekö­körcsin már március végén díszíti a füves déli oldalakat. A bimbóba zárt virágot selyemszőrű fellevelek védik meg, de néhány melegebb nap után kipattan a harangalakú virág. A hi­deg és túlságos párologtatás ellen még továbbra is védi a selymes szőr­­­bundácska. i>-£.-f >V*^>T/4CÄO"oe>i > &íloé*> С SD*C TAVASZ a Csikóvárak környékén Bármilyen legyen is az időjárás — a március már tavasznak számít. Még a huszonegyediké előttre eső ré­sze is. Ha véletlenül hó esik, vagy éppen hótakaró bo­rítja a földet, az ember nyugodtan kijelenti: nem baj! — holnap bizton elviszi a tavaszi szellő első fuvallata. Ha pedig nincs hó s mint ahogy illenék: rügyfakasztó, kora­meleg napfény ömlik el a tájon s a tavaszi szél közelgő fecskék üzenetét hozza, akkor meg azt mondjuk: igen, megérkezett, talán egy gondolatnyival hamarabb is, mint vártuk. Mert hát az az élet rendje, hogy márciusban ta­vasznak kell lenni. Ilyesféle gondolatokkal foglalkozva baktattunk végig Pomáz természetjáróktól jól ismert, pilisi túrákat meg­keserítő szörnyű hosszú főutcáján. A falu vége­ felé le­tértünk az országútról s alig észrevehető emelkedéssel a temető felé irányítottuk lépteinket. A Mesélő déli ki­futóin fekvő gyümölcsös kertekben néhány ember a gyü­mölcsfák törzseit kapirgálta s szőlőkarókat rendezgetett. Mások pedig csak úgy tettek-vettek, barkácsoltak, mert már az ő vérükben is benne lüktetett a tavasz érkezése, a teremtő munkára való felkészülés bizsergő izgalma. Egyébként csend, békesség honolt a vidéken és mi sem mutatta, hogy Pomáz és közt­etlen környéke hosszú év­századokon keresztül milyen ádáz villongások színteréül szolgált. Azt pedig még álmában sem sejtené az ember, hogy a villongás középpontjában mindenkor a szőlő — helyesebben annál: birtoklása állott. Mert valamikor ez volt Pomáz főterméke. De nemcsak Pomázé, hanem Esztergomtól végig a Duna jobb partján egészen a mai Budakalászig valamennyi községé. A te­rület a honfoglalás korától kezdve az uralkodó család kezén volt. Az akkori szokásoknak megfelelően viszont a király a tulajdonát képező birtokok egy részét külön­féle okokból eladományozta. Így került a Kőhegy a mar­gitszigeti apácák, a szomszédos Csobánka pedig részben az óbudai apácák, részben a pilisszentkereszti cisztercita apátság birtokába. De voltak itt birtokaik a pálosoknak és a pozsonyi klarisszáknak is. A dolgok ilyen elrendezésével azonban sokan nem vol­tak megelégedve. Az elégedetlenek között akadtak job­bágyok, kerültek környékbeli főurak, sőt olykor szemben álltak egymással maguk az egyes szerzetesrendek is. A jobbágyság részéről 1473-ból egy csobánkai megmoz­dulásról tudunk. Ezt a községet akkor Boron-nak vagy Borony-nak hívták s az ott lakó jobbágyok rátörtek az óbudai apácák szomszédos birtokára s Péchy Kelemen nevű tisztviselőjüket rövid úton kivégezték. A pilisszentkereszti apátsággal Budakalász hatalmas nemzetsége, a híres — mesésen gazdag — Vattay-család állt állandóan hadilábon. Hol csak pörösködve, hol meg fegyveresen viaskodva. Civakodtak egymással a pilis­szentkereszti ciszterek és a pálosok is. A legkeményebb civódás azonban a kőhegyi birtokért folyt. Erre különö­sen a Cykó-nemzetség fejének, Pomázi Cykó Jánosnak fájt a foga, akinek a Nagy Csikóvár tetején afféle rabló­­lovaglébra állott s onnan háborgatta a nyúlszigeti apácák híres szőlőterületét. Hogy ez a háborgatás miként folyt le, azt nem tudjuk biztosan. Föltételezhetjük, hogy a ha­talmaskodó főúr magas fellegvárából nem szőlőkapálásra járt le a pomázi fennsíkra — hanem nyilván megvárta a szüretet s csupán szüreti mulatságra látogatott le Po- 10

Next

/
Thumbnails
Contents