Természetjárás, 1956 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1956-03-01 / 3. szám
Tél vége. Az erdőt, mezőt meg hó- Tolltak tankítják, a kopasz faágakat hideg szelek hajlíthatják, de az ég kékebben ragyog már, s a napsugarak lassan melengetik a hosszú tél alatt átfagyott földet. Ember, állat várja a tavaszt. Nem is késik az sokáig! Küldi már hírnökeit, melyek mind biztatóan ígérik: Jön a tavasz! Tavaszhímeknek általában a hóvirágot tartják. Azonban délen, a Mecsek hegységben jóval a hóvirág megjelenése előtt virít már a Nagyharsány hegyen a legkorábbi virág, a fehéreslila magyar kikerics (1. kép). Enyhébb télen, ugyancsak a Mecsekben, néha már januárban, az áttelelő levelek között kibontja zöldes virágát az illatos hunyor (2. kép). Az idei rendkívüli enyhe télben már január elején virágba borult a déli hegyek jellemző, örökzöld növénye. Az aszófői erdőben február közepén megkapó látvány fogadja az arra járókák Helyenként valóságos virágszőnyeget alkot a téltemető. Ez az apró növényke a Budai hegyekben a Jánoshegy oldalán kis foltokban fordul csak elő. A sallangokra szeldelt zöld gallérlevélkék közül emelkedik ki a virág sárga fejecskéje (3. kép). E három legkorábbi virágos növényünk nem gyakori, előfordulásuk is elszigetelt, ezért tartja a legtöbb ember tavasznyitónak a hóvirágot. A kopár, hófoltos erdőben öröm megpillantani a vékony, zöld szánacskán, zöld levélkék között megbúvó hóvirágot. Ha figyelmesen járjuk az erdőt, gyakran láthatunk faágakon s az avarban különös, csészealakú növénykéket. Ezek a belül vérpiros, kívül fehér, kis nyélben végződő piros csészegarribák a télutó színes gombái. Az erdőben még csak a hóvirág uralkodik, de a napos déli hegyoldalakon már megindult az élet. Ébredeznek a virágok. A halványabb kékeslila leány- és mélylila feketekökörcsin már március végén díszíti a füves déli oldalakat. A bimbóba zárt virágot selyemszőrű fellevelek védik meg, de néhány melegebb nap után kipattan a harangalakú virág. A hideg és túlságos párologtatás ellen még továbbra is védi a selymes szőrbundácska. i>-£.-f >V*^>T/4CÄO"oe>i > &íloé*> С SD*C TAVASZ a Csikóvárak környékén Bármilyen legyen is az időjárás — a március már tavasznak számít. Még a huszonegyediké előttre eső része is. Ha véletlenül hó esik, vagy éppen hótakaró borítja a földet, az ember nyugodtan kijelenti: nem baj! — holnap bizton elviszi a tavaszi szellő első fuvallata. Ha pedig nincs hó s mint ahogy illenék: rügyfakasztó, korameleg napfény ömlik el a tájon s a tavaszi szél közelgő fecskék üzenetét hozza, akkor meg azt mondjuk: igen, megérkezett, talán egy gondolatnyival hamarabb is, mint vártuk. Mert hát az az élet rendje, hogy márciusban tavasznak kell lenni. Ilyesféle gondolatokkal foglalkozva baktattunk végig Pomáz természetjáróktól jól ismert, pilisi túrákat megkeserítő szörnyű hosszú főutcáján. A falu vége felé letértünk az országútról s alig észrevehető emelkedéssel a temető felé irányítottuk lépteinket. A Mesélő déli kifutóin fekvő gyümölcsös kertekben néhány ember a gyümölcsfák törzseit kapirgálta s szőlőkarókat rendezgetett. Mások pedig csak úgy tettek-vettek, barkácsoltak, mert már az ő vérükben is benne lüktetett a tavasz érkezése, a teremtő munkára való felkészülés bizsergő izgalma. Egyébként csend, békesség honolt a vidéken és mi sem mutatta, hogy Pomáz és köztetlen környéke hosszú évszázadokon keresztül milyen ádáz villongások színteréül szolgált. Azt pedig még álmában sem sejtené az ember, hogy a villongás középpontjában mindenkor a szőlő — helyesebben annál: birtoklása állott. Mert valamikor ez volt Pomáz főterméke. De nemcsak Pomázé, hanem Esztergomtól végig a Duna jobb partján egészen a mai Budakalászig valamennyi községé. A terület a honfoglalás korától kezdve az uralkodó család kezén volt. Az akkori szokásoknak megfelelően viszont a király a tulajdonát képező birtokok egy részét különféle okokból eladományozta. Így került a Kőhegy a margitszigeti apácák, a szomszédos Csobánka pedig részben az óbudai apácák, részben a pilisszentkereszti cisztercita apátság birtokába. De voltak itt birtokaik a pálosoknak és a pozsonyi klarisszáknak is. A dolgok ilyen elrendezésével azonban sokan nem voltak megelégedve. Az elégedetlenek között akadtak jobbágyok, kerültek környékbeli főurak, sőt olykor szemben álltak egymással maguk az egyes szerzetesrendek is. A jobbágyság részéről 1473-ból egy csobánkai megmozdulásról tudunk. Ezt a községet akkor Boron-nak vagy Borony-nak hívták s az ott lakó jobbágyok rátörtek az óbudai apácák szomszédos birtokára s Péchy Kelemen nevű tisztviselőjüket rövid úton kivégezték. A pilisszentkereszti apátsággal Budakalász hatalmas nemzetsége, a híres — mesésen gazdag — Vattay-család állt állandóan hadilábon. Hol csak pörösködve, hol meg fegyveresen viaskodva. Civakodtak egymással a pilisszentkereszti ciszterek és a pálosok is. A legkeményebb civódás azonban a kőhegyi birtokért folyt. Erre különösen a Cykó-nemzetség fejének, Pomázi Cykó Jánosnak fájt a foga, akinek a Nagy Csikóvár tetején afféle rablólovaglébra állott s onnan háborgatta a nyúlszigeti apácák híres szőlőterületét. Hogy ez a háborgatás miként folyt le, azt nem tudjuk biztosan. Föltételezhetjük, hogy a hatalmaskodó főúr magas fellegvárából nem szőlőkapálásra járt le a pomázi fennsíkra — hanem nyilván megvárta a szüretet s csupán szüreti mulatságra látogatott le Po- 10