Természettudományi Közlöny 1932 (64. évfolyam, 947-970. füzet)
1932-01-01 / 947-948. füzet
30 DR. ÉHIK GYULA: mélyes bátorság csak kivételesen kell a vadászathoz, az is inkább a trópusok ősrengetegeiben, ahol közel kell férkőzni a vadhoz, hogy megláthassuk és rálőhessünk. Fáradsággal csak a vad megkeresése, megközelítése jár, nem pedig az elejtése. Veszélysebb volt a vadászat régente, amikor a vadász felszerelése mindössze késből, íjból és lándzsából állott és amikor, igen gyakran, csak nyers erővel lehetett zsákmányul ejteni a vadat. A vadászatnak ezt a módját ma már csak a kezdetleges kultúrfokon álló népeknél, vagy a történelemből ismerjük. Kezdetleges eszközökkel vadásznak még ma is a kultúrát nem ismerő, az ősvadonban élő és a pusztákon pásztorkodással foglalkozó emberek. Afrikában 60—80 évvel ezelőtt még széltében használták a szigonycsapdát (1. kép) a nagy vad zsákmányul ejtésére. A vasszigonyt egy súlyos fadarab végéhez erősítik ; a dorongot több hozzákötözött súly teszi nehezebbé. A szigonyt a vad váltóján — a vad megszokott útján — valamilyen erre alkalmas fára akasztják fel, hosszú kötél segítségével, oly módon, hogy a kötél földön keresztbe húzott részének érintésére a szigony lezuhan. Az ilyen lezuhanó szigony annyi eleven erőt képvisel, hogy az alája kerülő embert egész hosszában átüti. Régebben nem egyszer történt ilyen baleset. Az egész szerkezetet úgy állítják be, hogy a lezuhanó szigony a vad nyakszirtjébe hatoljon, amely esetben az rögtön megdöglik. Igen érdekes módon vadásznak elefántra még ma is a belga Congó északi határán élő ajándék. KITTENBERGER szerint: „Ha egy elefántcsapatot alkalmas helyen körülcsapáztak, akkor egy-két vadász az elefántváltók mellett lévő faóriásokra kapaszkodik fel, míg néhányan — a terelők — rossz széllel az elefántok mögé kerülnek és azokat a lesben álló társaik felé igyekeznek hajtani. Ha az emberi szimatot kapott elefántok vagy elefánt, a vadászok fája alatt igyekszik a veszélyeztetett helyről elvonulni, akkor a lesbenálló vadász a magasból az elefánt nyakszirtjébe vagy hátába vágja nehéz, erős nyílméreggel bevont, végén agyagnehezékkel súlyosított, hatalmas és élesre fent dobólándzsáját. A megsebesített állat kínjában rohanni kezd. Rohanás közben a súlyosvégű lándzsa ingaszerűen mozog és ezáltal egyre nagyobb és nagyobb sebet csinál, anynyira, hogy gyakran méreg nélkül is — kivált gyengébb állatoknál — hamarosan holtan rogy össze a meglándzsázott elefánt." Afrikában szívesen fogják az elefántot veremmel is. Az elefántok járt útjain több vermet ásnak és pedig, hogy biztosabban fogjon, sakktáblaszerűen elrendezve. A verem közepébe jól kihegyezett cölöpöt vernek, amely a verembe zuhanó elefántot felnyársalja. A veremmel való elefántfogás különösen Dél-Afrikában volt szokásban. KITTENBERGER KÁLMÁN : A megváltozott Afrika. Budapest, 1930. p. 237. 1. kép. Szigonycsapda: LIVINGSTON D. nyomán.