Természettudományi Közlöny 1932 (64. évfolyam, 947-970. füzet)

1932-01-01 / 947-948. füzet

30 DR. ÉHIK GYULA: mélyes bátorság csak kivételesen kell a vadászathoz, az is inkább a trópusok ős­rengetegeiben, ahol közel kell fér­kőzni a vadhoz, hogy megláthassuk és rálőhessünk. Fáradsággal csak a vad megkeresése, megközelítése jár, nem pedig az elejtése. Veszélysebb volt a vadászat ré­gente, amikor a vadász felszerelése mindössze késből, íjból és lándzsából állott és amikor, igen gyakran, csak nyers erővel lehetett zsákmányul ej­teni a vadat. A vadászatnak ezt a módját ma már csak a kezdetleges kultúrfokon álló népeknél, vagy a tör­ténelemből ismerjük. Kezdetleges eszközökkel vadásznak még ma is a kultúrát nem ismerő, az ősvadonban élő és a pusztákon pász­torkodással foglalkozó emberek. Afrikában 60—80 évvel ezelőtt még széltében használták a szigonycsapdát (1. kép) a nagy vad zsákmányul ejté­sére. A vasszigonyt egy súlyos fadarab végéhez erősítik ; a dorongot több hozzákötözött súly teszi nehezebbé. A szigonyt a vad váltóján — a vad megszokott útján — valamilyen erre alkalmas fára akasztják fel, hosszú kötél segítségével, oly módon, hogy a kötél földön keresztbe húzott részének érintésére a szigony lezuhan. Az ilyen lezuhanó szigony annyi eleven erőt képvisel, hogy az alája kerülő em­bert egész hosszában átüti. Régebben nem egyszer történt ilyen baleset. Az egész szerkezetet úgy állítják be, hogy a lezuhanó szigony a vad nyakszirtjébe hatoljon, amely esetben az rögtön megdöglik. Igen érdekes módon vadásznak ele­fántra még ma is a belga Congó északi határán élő ajándék. KITTENBERGER szerint:­ „Ha egy elefántcsapatot al­kalmas helyen körülcsapáztak, akkor egy-két vadász az elefántváltók mel­lett lévő faóriásokra kapaszkodik fel, míg néhányan — a terelők — rossz széllel az elefántok mögé kerülnek és azokat a lesben álló társaik felé igye­keznek hajtani. Ha az emberi szimatot kapott elefántok vagy elefánt, a vadá­szok fája alatt igyekszik a veszélyezte­tett helyről elvonulni, akkor a lesben­álló vadász a magasból az elefánt nyak­szirtjébe vagy hátába vágja nehéz, erős nyíl­méreggel bevont, végén agyag­nehezékkel súlyosított, hatalmas és élesre fent dobólándzsáját. A megsebe­sített állat kínjában rohanni kezd. Rohanás közben a súlyosvégű lándzsa ingaszerűen mozog és ezáltal egyre nagyobb és nagyobb sebet csinál, any­nyira, hogy gyakran méreg nélkül is — kivált gyengébb állatoknál — hama­rosan holtan rogy össze a meglándzsá­zott elefánt." Afrikában szívesen fogják az ele­fántot veremmel is. Az elefántok járt útjain több vermet ásnak és pedig, hogy biztosabban fogjon, sakktábla­szerűen elrendezve. A verem közepébe jól kihegyezett cölöpöt vernek, amely a verembe zuhanó elefántot felnyár­salja. A veremmel való elefántfogás kü­lönösen Dél-Afrikában volt szokásban.­­ KITTENBERGER KÁLMÁN : A meg­változott Afrika. Budapest, 1930. p. 237. 1. kép. Szigonycsapda: LIVINGSTON D. nyomán.

Next