Természet Világa, 1987 (118. évfolyam, 1-12. szám)
1987-08-01 / 8. szám
várnia a kompot vagy jégzajláskor Budapestig kell utazni. Üdülőterületről lévén szó, a híd iránti igény itt különös hangsúlyt kap, amit különféle ipari létesítmények és nagyobb települések jelenléte amúgy is indokol. A kompok — különösen a váci komp — forgalma is jelzi a híd szükségességét, s a hiány hovatovább gátja a Dunakanyar további fejlődésének. Ebben a térségben a Duna-híd építését tehát elő kellene irányozni. A Budapestről délre fekvő Duna-szakaszon a hídhiány már-már katasztrofális. Szépen fejlődő városaink közül elsősorban a Duna mentiek (Dunaújváros, Paks, Kalocsa, Szekszárd, Mohács), de a kissé távolabbi nagyobbak is (Székesfehérvár, Kecskemét, Pécs) sínylik a túlparttal való kapcsolat hiányát, amit két, a vasúttal közös használatú híd nem tud kellően lebonyolítani. Itt jegyezzük meg, hogy mind a két híd helyét annak idején a vasúti forgalom igényei alapján választották ki. Azok tehát a közúti forgalom szempontjából bizonyos mértékig kényszeredett elhelyezésűek és semmi esetre sem alkalmasak arra, hogy miattuk olyan átalakításokat végezzünk az ország közúti hálózatán, mely a két híd elhelyezését centrálissá tehetné. Ez sokkal többe kerülne, mint új hidak építése. A topográfiai, a gazdasági és a helyi ismeretek összegzése alapján a szóban forgó Duna-szakaszon legégetőbb a hídhiány a Dunaföldvár és Baja közötti szakaszon. A jobb parton Szekszárd, Bonyhád, Paks (atomerőmű), a bal parton Kalocsa, Kiskőrös, Kiskunhalas növekedése támasztja alá az igényeket. Nem sokban marad el az igényekkel az ettől délre eső térség sem, ahol a mohácsi kompjárat forgalma jelzi a szükségletek állandó növekedését. (Itt jegyezzük meg, hogy az országhatárokhoz legközelebb eső két komp, a mohácsi és a váci forgalma együtt többet tesz ki, mint az összes többi kompé együttvéve.) Dunaföldvártól északra Dunaújváros tájékára kívánkozik egy alkalmas hídhelyszín. Budapesttől délre Szekszárd, Mohács és Dunaújváros lenne az építendő hidak megvalósítási sorrendje. A szekszárdi térségben létesítendő híd építésének megkezdése a jelenlegi ötéves terv egyik beruházása. Ennek zöme ugyan a következő ötéves terv része, azonban mégis meglepő, hogy ennek a rendkívül fontos és nélkülözhetetlen összeköttetésnek a küszöbön álló megvalósulása eddig viszonylag kevés nyilvánosságot kapott. Ha ez a híd megépül, az ország legégetőbb hídhiánya valamelyest enyhülni fog. Az átmeneti időben talán a bajai híd soron kívüli konzolos átépítésével lehetne a bajokon segíteni. Ismeretes, hogy az ország közlekedési koncepciójának kidolgozása folyamatban van és rövidesen az országgyűlés elé kerül. Ez a koncepció lesz hivatva a legfőbb irányelveket megállapítani és megteremteni az egyensúlyt a közlekedés különböző ágazatai (vasúti, közúti, vízi, légi) között. Benne bizonyára nagyobb hangsúlyt fog kapni a közúti közlekedés, melynek keretébe a dunai hidak építése is tartozik. Remélhető ezért, hogy a fentebb jelzett hídigények kielégítése és a hídhiányok felszámolása tárgya lesz a koncepciónak, illetve az azt követő tervezéseknek. CHRIM BERMANT—MICHAEL WEITZMAN: Ebla, egy ismeretlen ókori civilizáció (Gondolat Könyvkiadó, 1986.) Ez a könyv nagyszerű. A szerzők nagy fába vágták fejszéjüket, de sikerrel oldották meg a feladatot. (Ch. Bermant közgazdász végzettségű szépíró, M. Weitzman orientalista és matematikus, mindketten Angliában élnek.) A könyv egy ötezer éves civilizációt feltáró ásatásról tudósít, összefogva a jobb megértéshez szükséges szinte összes kapcsolódó információt, szerencsésen ötvözve Weitzman szaktudását Bermant csiszolt stílusával. A Közel-Kelet, Mezopotámia az eddigi régészeti és történelmi adatok szerint is az emberiség egyik legősibb bölcsője. A könyv kb i. e. 3000—i. e. 500-ig összefoglalja a térség történelmét; a sumér, amurrú, akkád, hettita, asszír, méd uralmak és uralkodók változásait. Bevezet a térség régészetének történetébe, s különösen részletesen az ékírás és az azt alkalmazó különböző, már évezredek óta holt nyelvek megfejtésébe. Szól a nehézségekről, a többfajta lehetséges olvasat okozta bizonytalanságokról. Igen alaposan foglalkozik a Bibliával mint az írott forrásanyagok legközismertebbjével, illetve ennek a térség ásatásainak eredményeihez való viszonyával. A szerzők érzékét dicséri, hogy miközben az összehasonlításban, a forráskritikában megtartják a tudós, a tudomány szigorát, kultúrtörténeti-vallási vonatkozásban senkit nem sértenek, botránkoztatnak meg. Ilyen alapos előkészítés után térnek rá tulajdonképpeni témájukra. A korábban megtalált ékírásos táblákon több utalás olvasható Ebiára mint virágzó kereskedelmű, tudományú és erős hatalmú birodalomra vagy városállamra. 1963-ban a fiatal olasz régészprofesszor, Paolo Matthiae Szíriában keresett megfelelő ásatási helyet ókori művészeti kutatásaihoz. Északon, Aleppo közelében választotta ki Tell-Mardíh terepét. Épületmaradványok, szobrok, tűzvészek nyomai után 1974-ben számos agyagtáblát találtak ékírásos feliratokkal. (A következő években több könyvtárnyi, 15—20 000 tábla került elő, s ha csak a hosszabb szövegeket tartalmazó, jó állapotban fennmaradtakat számoljuk is, az kb. két-háromszorosa az összes addig, máshol talált ékírásos táblának!) Giovanni Pettinato professzor, olasz asszirológus vállalkozott a táblák megfejtésére, amit nehezített, hogy egy addig ismeretlen nyelven íródtak. Az mindenesetre hamar kiderült, hogy a legendás Eblát találták meg. (Az egyes rétegeket — bizonyos bizonytalansággal — i. e. 3000 és i. e. 2000 közé datálták.) Néhány további eredmény (személy- és helynevek) pedig megindította a lavinát. Vallási hagyományok igazának és nemzeti elsőbbségeknek eldöntéséhez citálták pro és kontra Eblát egyes körök. A szerzők újból ügyesen mozognak az ingoványos talajon, hangsúlyozva a tudományos bizonytalanságot (olvasatok, kormeghatározás) finoman elutasítják a mindenfajta (zsidó, arab, keresztény) fundamentalizmus túlzó következtetéseit, és egyúttal meghagyva a lehetőségek többfajtaságát, meghúzzák azok határait is. Az ásatás és a leletek (ékírásos táblák) feldolgozása még javában folyik, így a könyv természetszerűleg nem adhat lezárást. De amit felölel, azt igen olvasmányosan, s nem túlzás: izgalmasan, lebilincselően tárgyalja, így messzemenően alkalmas a téma, de tágabban a régészet- és történettudomány iránti érdeklődés felkeltésére. De ugyanakkor kielégíti a szigorú szakmai igényeket is a több mint 800 szakirodalmi hivatkozással. (Egyben a könyv apró hibája is az emiatti nehezen olvashatóság: egyes helyeken kis túlzással a mondatok szinte minden szavához van a könyv végén jegyzet, hivatkozás.) Felnő a könyv színvonalához a fordítás (Fröhlich Ida munkája). Különösen az ékírásmegfejtés során a bizonytalanságok ecsetelésére hozott angol nyelvi példák magyarítása igen frappáns. A képanyag (J. R. Homa és A. Benedek) jól segíti a mű élvezetét — mert e könyv olvasása valóban az. (S. A.) JÁRAINÉ KOMLÓDI MAGDA: Legendás növények. (Gondolat Könyvkiadó, 1987.) A Gondolat Zsebkönyvek e legújabb kötete a növényvilág érdekességei közé kalauzol el bennünket, legyenek az érdekességek biológiaiak vagy kultúrtörténetiek. A szerző idő- és térbeli korlátok nélkül vezeti az olvasót: a különböző világrészek növényei fonódnak össze az egyetemes emberi történelemmel és kultúrtörténettel, a szerző mindegyik területen járatosnak bizonyul. A kötet kifejezetten érdekességek gyűjteménye, vagyis nem vonul végig rajta valamiféle egységes logikai felépítés vagy történetiség, minden fejezet és alfejezet más témakört csoportosít, s azt sokszempontúan járja körül. Ilyen témacsoportok: a növény mint fizetőeszköz, a legnagyobb növények, a legszívósabb növények, balzsamok, papírnövények, nyílmérgek, rágógumik, a „mannák’’, a mirtusz stb. A tárgyalt témakörökben a szerző igen sok érdekes adatot gyűjtött össze. A kötetet ötven színes felvétel illusztrálja, amelyeket a szerző a világ legkülönbözőbb részein készített. A közkedveltségnek örvendő sorozat újabb értékes kötettel gazdagodott. (G.l.) 294