Természet Világa, 1988 (119. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
Sándor hadjáratának színhelyeit s azonosíthassa a híres sziklavárat, Aornoszt. Bár ez irányú törekvései csak három évtizeddel később vezettek eredményre, Bunér vidékén tett első útja komoly hírnevet szerzett neki. A következő évben meghívták a calcuttai mohamedán egyetem igazgatói székébe. Oktatói munkája mellett értékes régészeti és történeti-földrajzi kutatásokat végzett Bihar tartományban. Expedíciók Ázsia szívében A tudományos berkekben nagy feltűnést keltett a hír, hogy 1896 januárjában a neves svéd Ázsia-kutató, Sven Hedin egy romvárosra bukkant a Takla-Makán sivatag déli részén. Rudolf Hoernle volt az első, aki felismerte, hogy a Tarim-medence és India között már az ókorban kapcsolat állott fenn. Megállapította, hogy az a nyírfakéreg pothi — melyet Bower angol hadnagy Kucsa környéki rommezőn talált —, szanszkrit nyelvű, 6. század előtti időből származó orvosi szöveget tartalmaz. Ez a felfedezés kétségtelen bizonyítékul szolgált az India és Belső- Ázsia között fennálló ókori kapcsolatokra. E jelentős, de önmagukban véve mégis szerény eredmények érlelték meg Stein Aurélban a gondolatot, hogy rendszeres régészeti kutatást végző expedíciót kellene vezetni a Tarim-medencébe. Curzon indiai alkirály — aki maga is kitűnő tudós volt — megértően fogadta Stein terveit, s a magyar kutató az indiai kormány támogatásával 1900. május 29-én indult el Kasmírból. Fáradságos úton, Gilgiten és a Vahdzsir-hágón leereszkedve jutott Tas-Kurgánba, majd a Gez-folyó szurdokain Kasgárba. Út közben Rám Szingh földmérő közreműködésével triangulációs méréseket és fotogrammetriai munkát végzett. Ezután a Kunlun 6—7000 méteres ismeretlen hegyláncait és a Jurungkás felső folyását és forrásvidékét térképezte fel. Kelet-Turkesztán homoksivatagjaiban a Sven Hedin által felfedezett romoknál, Khotan közelében régészeti kutatásokat folytatott, s maga is számos romhelyet fedezett fel (Niyam, Endere, Keriya). Ásatásairól az „Ancient Khotan” című kétkötetes monográfiájában számolt be. Munkája földrajzi eredményeit a „Mountain Panoramas from the Kuen-lun and Pamirs" című művében tette közzé. Első expedícióját követően magas állami tisztséget kapott mint tanfelügyelő, majd az Északnyugati Határtartomány és Beludzsisztán régészeti felügyelőjévé nevezték ki. Csaknem fél évtizedet kellett adminisztrációs munkával töltenie, míg 1906 áprilisában ismét útra kelhetett Belső-Ázsiába. Ez az útja volt a legeredményesebb. Viszontagságos körülmények között kelt át a Lop Nor sivatagon. Loulanban jeges szélben és fagypont alatti hőmérsékleten végezte az ásatásokat a Sven Hedin által felfedezett romoknál. Karavánja tagjaival együtt sokat nélkülözött, s ivóvíz helyett zsákokba kötött jeget vittek magukkal, hogy szomjan ne haljanak. 1907. február 21 -én Marco Polo és egy hajdani kínai zarándok, Hszüancang nyomán indult kelet felé. Felfedezte az ókori kínai védőfalak és őrtornyok legnyugatibb maradványait s az ősi selyemút jelentős szakaszát. Lóczy Lajos nyomán jutott el Tunhuangba, az „Ezer Buddha Csarnokai” nevű barlangszentélyekhez. Lóczy — aki 1879-ben a Széchenyi Béla vezette expedíció tagjaként járt itt — hívta fel a tudományos világ figyelmét a konglomerátum sziklába vájt barlangokra. Stein páratlan jelentőségű tudományos kincset mentett meg az enyészettől. Mintegy 3000 db nagy kínai nyelvű tekercset, 6000 db kisebb, 5—10. századi kínai dokumentumot és 400 db buddhista selyemfestményt szerzett meg. Az értékes leletek a londoni British Museum és az Indiai Nemzeti Múzeum legféltettebb kincsei közé tartoznak. E sorok szerzőjének a közelmúltban alkalma nyílt megtekinteni Új-Delhiben, a Nemzeti Múzeumban kiállított s rendkívül nagy becsben tartott Stein-gyűjtemény egy részét. Az anyag gondozója számos tanulmányában hangsúlyozta Stein felfedezésének világtörténelmileg is számottevő súlyát. A kutató a Nansan térképezése után a Karakás és a Keriya folyók forrásvidékének gleccsereit derítette fel. Azonosította az ókori selyemút egy szakaszát s rábukkant a Khotant és Ladakot összekötő régi karavánút nyomaira. Kasmírba való viszszatérése előtt súlyos baleset érte. A Jangi-daván gleccserén jobb lába ujjai lefagytak, s Lehben lábujjait ampultálták. A kemény megpróbáltatások sem szegték Stein Aurél munkakedvét. 1913— 1916 között lebonyolított harmadik expedícióján ismét a Tarim-medencében kutatott. Feltérképezte a Turfáni-mélyföldet s Murtukban számos buddhista szentélyt és sírkamrát tárt fel. A Kancsou-folyó forrásvidékén ismét súlyos baleset érte, s hetekig járóképtelen volt. Akaraterejére jellemző, hogy még ebben a nehéz időszakban sem hagyott fel a munkával s hordágyról irányította az expedíció munkáját. Perzsiában végzett régészeti ásatásokat követően 1926-ban ismét a Szvát-folyó vidékén utazott. Topográfiai felvételei és Nagy Sándor történetírója, Arrianosz adatai alapján tisztázta a legendás ókori sziklaerődítmény, Aornosz helyét. Életművének mérlege Stein Aurél, bár elsősorban orientalistaként szerzett elismerést hazájának, maradandó életművet hagyott hátra a geográfia és a térképészet terén is. Számos eredeti megállapítást tartalmaznak antropológiai, néprajzi és meteorológiai feljegyzései. Munkásságának első szakasza (1887—1900) Észak-India történetiföldrajzi és régészeti problémáinak megoldására irányult. A második szakaszban (1900—1916) az India és Kína közötti utak, valamint kulturális kapcsolatok múltjának összefüggéseit kutatta. A harmadik szakaszban (1916—1943) India és Elő- Ázsia legősibb kapcsolatait vizsgálta. A geográfiát három belső-ázsiai expedíciója gazdagította. Elsőként térképezett nagy kiterjedésű ismeretlen vidékeket a Nansan, a Kunlun és a Pamir hegységekben. Mintegy 100 000 km 2 területet vett fel mérőasztalával. A Takla-Makánban kb. 160 000 km 2-nyi terület első közepes méretarányú topográfiai térképeit szerkesztette meg. Elsőként publikált fototeodolitos felvételeket és panorámarajzokat a Kunlunról és a Pamírról. Megfigyelései kiterjedtek a belső-ázsiai gleccserek és a glaciális formák változásaira, a különböző szakaszjellegű folyóvölgyek és szurdokok keletkezésére, a sivatagi homokformák, tanúhegyek (jardangok) képződésére, valamint a nagy hordalékkúp-rendszerek kialakulására. Khotan környéki löszmorfológiai kutatásai — Lóczy eredményeivel összhangban — tisztázták, hogy a Tarim-medence déli peremén a löszök poranyaga az alaphegységi őskőzetekből (gránit, gneisz) származik. Stein Aurél megfigyelte és helyesen értelmezte a Lop Nor-tó vándorlását. Felfedezte a tó sóvermét, és Belső-Ázsia neves kutatóit meghaladva megoldotta a régi földrajzi rejtélyt, a Lop Nor sós és édes vize váltakozásának titkát. Stein Aurél számottevő elméleti munkásságával járult hozzá Belső-Ázsia kiszáradásának kérdéséhez, bár e téren több nézetkülönbsége volt Cholnoky Jenővel. Szakmai vitájuk nyomon követése ma is tanulságos, mert az érvek csatájában a tudományos szempontok érvényesültek, s a két tudós sírig tartó személyes barátságán a polémia nem változtatott. Stein Aurél korát megelőzve ismerte fel a légi fényképezés széles körű alkalmazási lehetőségeit. Társadalomtudományi, régészeti kutatásait a komplex, interdiszciplináris természettudományi szemléletmód s az alapos terepismeret jellemezte. Eredményeit számos magas kitüntetéssel ismerték el. Oxford és Cambridge egyetemei díszdoktorrá fogadták, s az angol király 1912-ben lovaggá ütötte. Életműve ismeretében nem tekinthetjük túlzásnak egyik kortársa, L. D. Barnett róla alkotott véleményét: „Mint földrajzi kutató annyit tett a tudományért, mint a mai nemzedékek legjobbjai, mint szanszkrit és keleti régiségkutatót senki sem múlja fölül a nyugati akadémiák büszkeségei közül”. Nagyszerű emberi tulajdonságaira utal a kabuli temetőben olvasható sírfeliratának utolsó mondata: „A man greatly beloved ... — egy ember, akit nagyon szerettek ...” KUBASSEK JÁNOS 87