Természet Világa, 1990 (121. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Vagy Novobátzky vagy Jánossy! A természettudomány értelmisége hallgat. A professzorok külföldi meghívásaik listáját rendezgetik, a friss diplomások a neves nyugati egyetemek továbbképzési pályázatainak hirdetményeit tanulmányozzák. Senki nem kényszeríthet senkit pártprogramok elemezgetésére. Bárki kormányozza is ezt az országot, az alkotó értelmiség jogát tudása szabad értékesítésére aligha vonhatja kétségbe. Kellemesen felhőtlen ez a szabadság, egyegy pillanatra kap csak el a nyugtalanító ürességérzet. A tegnapelőttől örökölt, tudományidegen előítélethalmaz terméketlen élősködői elleni tegnapi óvatos harc apró sikereit, megalázó vereségeit mára a rohanó társadalom belemossa a múlt egyöntetű szürkével festett képébe. Érdemes-e a természettudomány köré tekeredő vákuum szabadságán áthatolva, kapcsolatot keresni azokkal, akiknek, ha végre szabadon is járhatnak át a határsorompókon, nincs esélyük, hogy az amerikai kisvárosok egyetemeit övező kertes villákba, az angol kollégiumok ódon professzor lakásaiba eljuthassanak? Fontos-e számunkra, frissen szabadjára engedett világpolgárok számára a holnap Magyarországa? Kell-e a világot átfogó természettudomány „gyanús” nemzetközisége a holnap harmóniáját a nemzeti azonosságtudatban meglelni remélő társadalomnak? Miért vállalták a nyílt elkötelezettséget, a politikai azonosulást a 20. század első felének nagy természettudósai? Miért áldozták fel közülük sokan kutatói autonómiájukat, csonkították meg természetes kutatói szkepszisük vezérelte kritikai magatartásuk szuverenitását? Vajon csalódásaik nem hirdetik-e a távolból szemlélődő bölcs igazát? Jánossy Lajos pályája a némán elforduló, útra készülőket igazolja. A brilliáns kísérleti fizikus, a modern fizikai elméletek kritikus vizsgálója a fény természetét fürkésző kísérleti elképzeléseit érlelve még Schrödingerrel levelez a „vasfüggöny” túloldalán, ám az ötvenes évek végén intézetigazgatóként tehetségeket elsorvasztó önkényúr, politikai megbízhatatlanságot szimatoló tudománygazda. Nem habozik rendőri eszközökkel gátolni a neki nem tetsző politikai nézetűek tudományos előrehaladását. Tudományos életének mélypontja az az ideológiai fogantatású előítélet-rendszeren alapuló hadjárat, amelyet a hatvanas években a relativitáselmélet ellen indított. Élete utolsó éveiben van ereje a kényszerűen elvesztett hatalom iránti nosztalgián felülemelkedni, hallgatói előtt óriási intuitív erejével újra tekintélyre szert tenni. De életútján vissza nem fordulhatott... Novobátzky Károly emberi és kutatói magatartását nem féltem a jövendő évek ítéletétől. A modern fizika magyarországi műveléséért küzdve természetes szövetségeseket talált azokban, akik a társadalom megújításának hitét vallották magukénak. Ám, e szövetség soha nem fordíthatta a tudomány igazságával, annak művelőivel szembe. Visszahozta a tudományba, támogatta azokat, akiket a politika vihara partra (börtönbe) vetett volna. Olyan tanszéket teremtett, amely a 60-as évek konszolidációja révén a magyar elméleti fizikát a kutatás nemzetközi élvonalába emelte. Ez az iskola soha nem tett szakmai engedményeket, alku nélkül kiállt Jánossy tudományosan reakciós nézeteivel szemben. A relativitáselméletet nem sikerült a hatóságilag láttamozott „tudomány” nevében kiátkozni. Tény, hogy Jánossy gondolatainak eredetisége lenyűgözte hallgatóit, kutatók sorát inspirálta, ám az igazodni nem tudókat eszközökben nem válogatva söpörte el útjából. Novobátzkynak, a kutatónak nevét csak az elektrodinamika részletesebb monográfiái említik, de a Novobátzky-iskola ’’leszármazottai” immár ötödíziglen őrzik az odatartozás melengető tudatát. Novobátzky Károly élete szolgáljon hát érvül a társadalom jobbító törekvéseihez való csatlakozás lehetősége és értelme mellett, Jánossyé legyen memento a deformálódás veszélye ellen. Csak olyan törekvések képviselőihez érdemes utat keresni, akik nem kész világrendszerek szorosra szíjazott zablását kívánják nyakunkba akasztani. A személyes szakmai hitel és a társadalmi elkötelezettség egyenrangú követelménye köré szerveződhet meg az a politikai erő, amely napvilágra hozhatja az alkotó értelmiség természetes (racionálisan nem mindig megfejthető indítékú) baloldaliságát. PATKÓS ANDRÁS