Természet Világa, 1992 (123. évfolyam, 1-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
anyagképzés az evolúció során jóval később jelenik meg, s mint láttuk fajlagos, kizárólag egy adott kórokozóra irányul, viszont lassú. Ezért a kórokozó ismételt támadása esetén szelekciós előnyt jelent a gazda számára, ha ennek a válaszreakciónak van „memóriája”. És valóban van is: az ún. immun-memória sejtek „emlékeznek” az egyszer már „látott" antigénre és annak másodszori megjelenésekor szinte azonnal újraindítják az ellenanyagképzést. Ez a magyarázata annak, hogy a kiállott fertőzés után a szervezet a kórokozóval szemben „védetté” (immunissá) válik. A fent vázolt folyamat a természetes immunizálódás, ami persze éppen a virulenciáról és a védekezés lassúságáról mondottak értelmében az eredménytelenség (halál) lehetőségét is magában hordozza mint kockázatot. A mesterséges immunizálás A mesterséges immunizálás első ismert kísérletei az ősi kínai orvostudomány történetének több mint ezeréves ködéből derengenek. A kínaiak a fekete himlő ellen oltottak a gyógyuló betegek pörkös elváltozásainak szárított porával. Pontosabb értesüléseink a mikrobák felfedezését megelőző korok immunizálási kísérleteiről ugyancsak a fekete himlővel kapcsolatosak. Lady Mary Wortley Montagu, Anglia egykori törökországi nagykövetének neje írja egyik 1717 körül keltezett levelében: „A fekete himlő, amely olyan végzetes és elterjedt nálunk, itt ártalmatlan, mert felfedezték, ahogyan itt nevezik, az oltást. Egy sereg öregasszony végzi minden ősszel, szeptemberben, amikor a nagy hőség már enyhül. .. .tájékozódnak, hogy melyik családban hajlik valaki a himlőre. Ezután ... jön az öregasszony egy dióhéjjal, tele a legjobb fajta himlős anyaggal... és annyi anyagot, amennyi a tű hegyére fér, a (kiválasztott) vénába visz, azután beköti a kis sebet. A nap hátralévő részében a gyerekek vagy a fiatal betegek együtt játszanak, és tökéletes egészségnek örvendenek egészen a nyolcadik napig. Ekkor sorra belázasodnak, s két, nagyon ritkán három napot ágyban maradnak. Arcukon gennyes hólyagok jelennek meg - számuk húsz-harmincnál ritkán több -, de sohasem hagynak nyomot, és a beoltottak nyolc nap után már olyan jól vannak, mint betegségük előtt voltak... Arra még nem volt példa, hogy valaki belehalt volna.” A törökök e módszert a görögöktől vették át, s mint „görög módszert” használták. Lady Wortley Montagu Angliába való visszatérése után igyekezett e módszert hazájában elterjeszteni, sajnos sikertelenül. Eredményesebb volt e téren Edward Jenner angol orvos, aki egy Sarah Nelmes nevű fejőlánynál megfigyelte, hogy e lányt a tehénhimlő kiállása megvédte a fekete himlős fertőzéstől. E megfigyelésre támaszkodva Jenner 1796. május 14-én egy James Phipps nevű kisfiút beoltott tehénhimlővel, majd két hónappal később fekete himlővel. A fiúcska nem betegedett meg, védettnek bizonyult. Ezt követően Jenner tömegesen és sikeresen kezdte oltani betegeit tehén eredetű (vaccina, latin) himlővel a fekete himlő ellen. Ezzel Jenner - a kórokozók létének ismerete nélkül - mindjárt a leghatékonyabb és a legutóbbi időkig a legmodernebb immunizálást vezette be, ugyanis élő, gyengített kórokozóval oltott a virulens kórokozóval szembeni immunitás elérése céljából. Jenner módszerének sikerére és a korabeli hazai orvostudomány nyitottságára jellemző, hogy Bene Ferenc, a különös kór- és gyógytan tanára Pesten már 1801-ben megkezdte a tömeges oltásokat Jenner módszerével. Borsányi András 1807-ben kiadott röpíve, a „Tudósítás a Tehén vagy inkább Mentő Himlők beoltásáról, mely a Szabad Királyi Pest Városának szent Rochus Templománál lévő Gyámoló Házban megtétetik,” már rutinszerű tömeges oltásokra utal, Borsányi abban az évben összesen 10 346 személyt oltott be. A himlő ennek ellenére még sokáig komoly veszélyt jelentett hazánkban is. Erre utal a Pesti Hírlapban 1855. május 16-án közzétett felhívás is ingyenes oltásra az „óvhimlőoltányzó intézetben”, Újvilág utca 2. szám alatt. A gyengített élő vagy elölt kórokozóval - az immunitás mesterséges létrehozása céljából - végzett oltást orvosi nyelven azóta is vakcinálásnak, az erre használt oltóanyagot pedig vakcinának nevezik. A vakcinálások történetének következő lépését már tudatosan tették meg a francia Louis Pasteur és munkatársai, akiknek 1880-ban sorozatos mesterséges tenyésztéssel sikerült oly mértékben legyengíteniük a baromfikolera kórokozóját, hogy az ezzel oltott állatok nem, vagy csupán enyhén betegedtek meg, viszont a virulens kórokozóval szemben ellenállóvá váltak. Pasteur zseniális merészségére (s talán itt-ott kissé túlzott önbizalmára) jellemző, hogy 1881- ben már gyengített lépfenebacilusokkal végzett eredményes védőoltásokat (melyeket azóta sem sikerült megismételni). 1885-ben a veszettség gyengített kórokozójával vakcináivá védte meg Pasteur a kis Joseph Meistert egy veszett kutya súlyos harapásai után a biztos haláltól. Ma is bámulnunk kell Pasteurt, aki igazság szerint képtelen volt ugyan tisztességes, tiszta homogén kórokozó-tenyészeteket előállítani, de habozás nélkül vakcináit a vírus okozta veszettség ellen éppen úgy, mint a lépfenebacilus ellen. Hatalmas jelentőségű áttörés volt ez a tett a fertőző betegségek elleni harcban. Hadd büszkélkedjünk itt megint egyszer a korabeli magyar orvosok „európaiságával”. Hőgyes Endre 1890-ben az Orvosi Hetilapban már beszámolt a budapesti Pasteur-intézet (azaz a veszettség elleni védekezésért felelős intézmény) első félévi működéséről. A fehérvérsejtek baktériumfaló képességét (a fagocitózist) az orosz Mecsnyikov fedezte fel 1884-ben, majd később a magyar Fodor József Himlős kínai gyermek ábrázolása 547 ORVOSTUDOMÁNY