Természet Világa, 2006 (137. évfolyam, 1-12. szám)
2006-02-01 / 2. szám
FÖLDRAJZ szerint a cári Oroszországnak kellene átadniuk. Lehet, hogy siker esetén nem is teljesítették volna a szerződést, a sikertelenség ebben az esetben talán nagyobb sikert jelentett. ” Mi, utazók, nem kérdeztük meg, hogy kilencven év elteltével ugyan mi emlékeztethet még a véres eseményekre? Nem kérdeztük, mert láttuk. Láttuk a temetőket. Láttuk, hogy a törökök a megbékélés jegyében nemcsak saját halottaik hősiességére emlékeznek, de az egykori ellenségére is. Láttuk, hogy a török látogatók az angol sírokra, emlékkövekre is visznek virágot. Láttuk azt is, hogy hatalmas propagandagépezet szolgálja a hazaszeretet példáinak fennmaradását, de a háborúellenesség eszméinek meggyökereztetését is. Állami és magánmúzeumok tucatjai lelhetők fel a környéken. A hatalmas, német gyártmányú ágyúk egykori lőállásaikban, máshol utcákon, tereken váltanak ki ámulatot az emberekből. íme hát, a történelem mindenütt jelen van. Láttuk a jelenkori török katonákat is, akik harci bemutatójukat e véres föld porát felverve tartották. Nem láttuk viszont azt a filmet, amit 2005. március 18-án mutattak be, és ami az elmúlt nagy csatáknak szánt életszerű (tan)emléket. Láttuk végezetül a gondozott emlékhelyek területén kívül eső régi bunkereket, cikcakkos lövészárkokat. Mi több, át is kutattuk őket. Persze, gyíkok, teknőcök, rovarok és bangófélék után kutatva. Estefelé, holdtölte előtt, viharos szélben végre kijutottunk a híres-hírhedt Hellesfokra. Hatalmasat dendültek a homokos parton összeomló hullámok, vissza-viszszavillantották a fák világítótornyának vakító és a felette elsétáló Hold sápadt fényét. A szél beüvöltött a mészköves partfalba vájt angol bunkerekbe, hogy kikergesse a régvoltak szellemeit onnan. Ám a kora hajnal Ravel napsugaras ébredészenéjének hangulatával (Daphnis és Chloé) bontakoztatta verőfénybe a reggelt, melynek felülmúlhatatlan adományát egy delfincsalád békés part közeli elvonulása tette még emlékezetesebbé. Az állatok ki-kiugorva sebesen haladtak a Dardanellák egyre szűkülő bejárata felé. Rejtőzködő aknáktól semennyire, szembejövő hajóktól annál inkább éberen. A víz még csípősen hideg volt. Én nem partraszálló voltam, le is mondtam hát a senki által rám nem kényszerített március végi fürdőről. Kumkale homokpusztáján Aki még többet akar látni a félszigetről és bejáratáról, jól teszi, ha átkel a szoroson. Ha teheti, kapaszkodjon fel valamelyik dombméretű magaslatra, vagy közelítse meg a tengerpartot. Mi ezt Kumkale környékén tehettük meg, és nem bántuk. A falun túl a tenger felé afféle senki földje terül el, ahol a víz és a homok az úr. Lehet, hogy a Tróját ostromló hajókból még ott korhadozik valamennyi, de ez jelenleg a homok titka. Mi a túlpartot bámulni jöttünk ide, nem is eredménytelenül. Egy kisebb magaslathoz érve meglepődtünk, mert egy régi török temetőre bukkantunk. Olyanra, ahol a néhány száz emberméretű sírjel egytől egyig hófehér márványból volt kifaragva. A terebélyes zuzmótelepek, az arab írás, a turbános faragványdíszek mind-mind sok száz éves múltat sejtettek. Sajnos, a temető nem állott nagy becsben: kerítése kiszakadva, növényzete gondozatlan. A már kidőlt sírkövek (fejtől és lábtól is egy-egy) összevisszasága és a környékbeli juhok, kecskék garázdálkodásai azt jelezték, hogy a temetőt elkerüli mindenféle kegyeleti érdeklődés. Csak a bimbózó aszfodéloszok és kéken virító íriszek jelezték, hogy mégis az élet az úr. Jócskán előrehaladtunk a homokon, ameddig csak kerülni tudtuk a megfeneklést. A homokszegély mentén ásítozó újabb keletű betonbunkerek - okulás a történelemből! - a franciák itteni partraszállására emlékeztettek. Micsoda pazar strandot lehetne itt működtetni! Ám a nyomok alapján csak halászok és olykor idetévedő piknikező kirándulók látogatják, így a lehető legzavartalanabbul tanulmányozhattuk a parti homok növényzetét és állatvilágát. A legszenzációsabbnak egy újabb szellőrózsa, az Anemone pavonina tengerparti homokon is megélő, cinóbervörös változatokban bővelkedő virágtengere bizonyult. A homokos partszegély déli-délkeleti irányban lépcsőzetesen emelkedni kezdett, helyet biztosítva a 2-3 méternyire megnövő Ferula communisnak (közönséges husáng). Kaporszerű, közel méteres magasságú zöld rengetegéből sűrűn meredeztek az égre a tavalyi elszáradt kórók. A part közelében, a szélfútta homokbuckák között furcsa, 2-4 m átmérőjű, zöldesszürke növényi párnák púposodtak. Néhány példányuk már a Helles-foknál is előfordult, de itt végeláthatatlan „dombvidéket” alkottak. A homoklakó növényhalmok a mediterráneum tipikus lakói közé tartoznak, s amint tudományos nevük is elárulja, rendkívül tüskések. A Centaurea spinosáról van szó, egy imolaféléről. Domb alakja hathatós védelemben részesíti az erős szelekkel szemben, tövisei a megrágástól óvják, molyhosan szürkészöld levélkéi a túlzottan erős napsütés átvészelésében segítik. Prémes bangó Csatajelenet A partraszállás egykori felvételen Természet Világa 2006. február