Textilmunkás, 1975 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1975-04-01 / 4. szám
2 TEXTIL MFIVKÁS 1975. ÁPRILIS 1945 - A TEXTILIPAR HÁROM ÉVTIZEDE -1975 Kenyérgond és nyomor, feledni lehet benneteket... Harminc évét a textiliparnak még nem ölelték át. Néhány gyárnak ugyan az elmúlt években megírták a történetét, de ezek érthetően inkább a felszínről markoltak. Éppen ezért összeállításunk anyaggyűjtésekor azokat az egykori vezetőket, munkásokat kerestük meg, akik a textilipar hatalmas gépezetében az elmúlt harminc évben egy-egy csavart jelentettek. A képet életükön át igyekszünk megformálni. És azonnal hozzátesszük, hogy ez a kép, még sok színnel gazdagítható, hiszen a textilipar százezernél is több munkása közül, most csak néhányat szólaltathatunk meg... A második világháború végnapjai, 1944 vége, 1945 eleje, a lezúduló bombaözönből bőven jut a textilgyáraknak, kisebb üzemeknek is. Több helyütt, így Csepelen, még 1944 közepén leállítják a termelést. A felszabaduláskor a textiliparra is elmondható: nem más, nem több, csak rom és törmelék... A felszabadulást a peremkerületek előbb, a belterületek később érik meg. Elindul a munkások menete. Sokan 15—20 kilométert gyalogolnak munkahelyükig. Mindenütt már az első napokban 80—100 munkás ajánlja kezeit a helyreállításhoz. Pedig pénz, ennivaló akkor még nincs. A fizetség, a remény... Az indulás — túlzás nélkül állíthatjuk — történelmi példa. A tulajdonosok, a termelés irányítói hetekig, hónapokig nem bújnak elő. Még várnak. A termelést maguknak a munkásoknak kell megindítaniuk. RATKÓ ANNA, a textilipar szakszervezetének akkori főtitkára így emlékezik: — Harminc évvel ezelőtt, februárban csak egyetlen célunk lehetett: induljon el ismét az élet. A gyárakban mindenekelőtt megválasztották az üzemi bizottságokat. Régi, megbízható elvtársakra esett a választás, akik a felszabadulás előtti nehéz időkben is megállták a helyüket. A nyakukba zúduló feladathoz kellett is tapasztalat, a tartás. A bizottságok irányították a helyreállítást, majd később a termelést is. Házaltak a textillel, sokszor a vidéket járták élelmiszerre cserélve. A zsír, a borsó és a bab, azaz a „kalória” elosztásában is az övék volt a döntő szó... A textilipar viszonylag gyorsan talpraállt, s feltámadásában — jogos büszkeséggel vonhatjuk le —, sokat segített a szakszervezet, s az üzemi bizottságok. Nagy szavak nélkül: olyan szerepet vállaltak, amit abban az időszakban senki más nem teríthetett volna be. Ezt nem kell különösképpen bizonygatnunk... A helyzet nem könnyű még indulás után sem. Elsősorban a gépeket kellett megmenteni az enyészettől. Hogy milyen masinákat? A Hazai Fésűsben például 1927-ben a már Németországban leszerelt gépeket állították üzembe. Hasonlóképpen használtan kerültek az országba a lengyel és csehszlovák gépsorok. Az olcsó magyar munkaerővel, még ezekből a gépekből is gyors profitot facsarhattak ki a tulajdonosok ... Öreg gépparkkal kezdték tehát újra. Nehezítette a helyzetet, hogy a felszabadulás után még hosszú ideig, egyszer a gépszíj, egyszer a nyersanyag, máskor meg a vegyi anyag hiányzott. Minden gyár, mindent termelt, tervszerűségről, összehangoltságról szó sem volt. Áruhiány, infláció — sorolhatnánk a további gondokozókat. De az állami vezetésben — mint később kiderült —, már javában készült az államosítás terve. SZILÁGYI BÉLA, a nemrég nyugdíjba ment görögországi nagykövetünk irányította a textilipar államosítását. Nem véletlenül esett rá a választás. Tizennyolc éves korában napszámosnak állt be a textilesekhez. Aztán kitanulta a szövést, elvégezte az iskolát, tanult Brnóban, végigjárt minden üzemet a fonodától a kikészítőig. És bár mozgalmi munkáját ismerték Pápán, még a gyártulajdonos is tudomást szerzett róla —, ragaszkodtak Szilágyi Bélához. Remek szakember volt már akkor is... " — A felszabadulás után visszamentem egykori munkahelyemre a fésüsfonodába — emlékezik vissza. — Február elsején én lettem az első párttitkár. A földosztás, a vidéki munka után 1946 nyarán az akkori Textilgazdasági Irodához kerültem. Néhány hónappal később, engem is nagyon meglepett, a szénbányákhoz irányítottak, ott dolgoztam, 1948 elejéig, a bányák államosításáig. — Mondta, hogy meglepődött ... — Igen, s csak később jöttem rá, hogy a szénbányánál tanulhattam meg az államosítást. Vas Zoltán utasítására vissza is kerültem a Gazdasági Főtanácshoz, a Textilbizottságnak lettem a vezetője. Persze az az igazság, hogy akkor senki sem tudott semmit az államosítás időpontjáról... A napi 24 órából mondhatom 28-at dolgoztunk. Előbb összeállítottuk az üzemek listáját, Friss István utasítására, majd pedig emberek százairól kellett véleményt mondanunk. Az államosításkor, de az is csak később derült ki, közülük választották ki a vállalatvezetőket... Szinte hihetetlen, mégis igaz: az államosítás elrendelését Szilágyi Béla és munkatársai is csak a rádióból tudták meg. Ő maga lázas betegen az ágyat nyomja, s osztályvezetői is a lakásán számolnak be a budapesti ellenőrzés tapasztalatairól... A munkásság, köztük a textilesek tulajdonosi öröme határtalan. Mind többet termelni, mondják a vezetők és munkások egyaránt. Az akaraton kívül ehhez azonban más is kell. Szilágyi Béla vezetésével a textilbizottság mindenekelőtt feltérképezi a gépparkot, kidolgozza az üzemek profilját. Nagy lépést jelent, hogy bevezetik az egységes színkártyarendszert. Az államosítás után a Rákóczi út 4. szám alatt megalakuló Textilipari Igazgatóságok jelszava: „A legrövidebb időn belül, a legtöbbet termelni!...” Nyolcszáz résztvevővel 1948. október 3-án ankétot tartanak. Ezeken az iparágak vezetőin kívül, a szakszervezettől Döbrentei Károly vesz részt. A téma, a „hogyan tovább?". A textilipar havi termelése ebben az időszakban 200 millió forint. Súlya az ország gazdaságában egyébként is óriási, hiszen a mezőgazdaság után, exportjával a legtöbb devizát hozza az államkasszának. Éppen ezért a következő évben — 1949-ben —, a legnagyobb összeget beruházásra, 70 millió forintot, a textilipar kapja. (Ez volt a „hopp”, aztán hosszú időn át jött a „hopp”...) Az ankét résztvevői egyébként leginkább a költség témáját járták körül. „Rossz a gépek kihasználása” — hangzik el. Érdemes egy megállapítást szó szerint idézni: „Általános a panasz, hogy az adminisztráció túlzott...” Komoly a munkaerőgond, kevés a mester, azaz a művezető. A Szovjetunió alapanyaggal segít, de mellette más országokból is importálni kellene. Erre viszont nincs pénz... A tényeken kívül a legfigyelemre méltóbb az őszinte, kritikus hang. Igen, enélkül nem segíthetett volna, a segédmunkás és a szövőnő. Nem érkezhettek volna a felajánlások, ha nem tudják mire. Együtt — ez volt a gondolat, a hang — mondják, akik átélték. És ezt nem a megszépítő múlt mondatja velük... Az államosított Magyar Textilipar — a mai Kőbányai Textilgyár —, dolgozóinak lapjából a MATEIP Híradóból próbáljuk az 1949-es év hangulatát idézni. „A Rákosi Ifjúsági Nőbrigádunk nyerte a köztársasági elnök vándorzászlaját ...” (Megismételhetetlen siker: egy textilipari brigád országos munkaversenyben bányászokat és kohászokat előzött meg.) „Az ötéves terv keretében gyapotot is fogunk termelni ...” Zettelmayer József újításáról: „A légszárítós, dupla lánchengeres ívelőgépen a fűtőfelület emelése meggyorsítja az áru áthúzásának sebességét, a gyorsabb szárítás következményeképpen. Az ívelőgép termelését ezáltal 40—60 százalékkal fokozzuk. A jövő héten elindítunk egy roncsokból (1949. májusát írjuk!), öszszeállított keresztcsévélőgépet is . . .” Címek: „Munkásoké a jövő!” Egy másik: „Szövőnőből lett helyettes üzemvezetőnk...” A hírekből: „Szabó Imre elvtárs, a legutóbbi Ü. B. népszerű elnöke f. hó 2-án tartotta eljegyzését Szepessy Marikával. A MATEIP Híradó szerkesztősége örömmel üdvözli az első humen-hír „áldozatát”, Szabó Imre elvtársat és arra kéri a Mateip férfi dolgozóit, alakítsák meg a „nősülni minél előbb” brigádot, anyakönyvvezető elé a Mateip lányait...” „Az április 25-i rekordnap eredménye 136 577 000 vetés”. „A Goldberger gyári elvtársak dicséretre méltóan hozzájárultak a legutóbbi rekordnapunk sikeréhez. A HPS-sel kötött versenyszerződésünk napjának termelési eredményének emeléséhez: sürgősen küldtek húsz láda fonalat... Köszöntjük a Goldberger gyári elvtársakat ...” A jókedv azért nem ilyen egyértelműen világos. A textiliparban a norma a háború előtt már igen szorosnak számított, s ezt a „bedó-rendszer” tempóját feszítették még tovább. A szociális körülmények a legtöbb gyárban, enyhén szólva is csapnivalók. DOMINIK MÁTYÁSNÉ, aki harminc éve dolgozik a textiliparban, így emlékezik: — Bejutni sem volt könnyű a gyárba. Naponta ötvenen álltunk a Golf kapuja előtt, s legföljebb tízünket választottak ki a mesterek... Háromhetes tanulás után már önállóan, gépen dolgoztam. Három műszakban és azzal a tudattal, ha nincs meg a teljesítmény, a kerítésnél ötvenen várnak ... Az öltöző, egy 3X4 méteres helyiségben, vasszekrény. Egybe tizen rakodtunk. Hulló vakolatú lyukban, egyetlen zuhanyozó alatt fürödhettünk... Az ebéd? A szövődében kétkerekű taligára rakták a fazekat, abból merték a káposztát a csajkákba. A gépen ettünk... A mából nézve furcsa, kibírhatatlan az egész. Akkor ez több volt, mint bármi más a háború előtt, s hittük, mindezt a szebb jövőért vállaljuk... VÉG LÁSZLÓ a textiliparban szinte minden lépcsőt végigjárt. A felszabadulás előtt munkás, utána vállalatvezető, iparigazgató, miniszterhelyettes, vezérigazgató, s mindemellett tagja a szakszervezet központi vezetőségének. A Mateipnél mint vállalatvezető már akkor saját iskolát indíttat be, amikor a szakmásításról még szó sincs. A munkásművelődést és képzést akkor, és később is elsődlegesnek tartotta. Az ellenforradalom után a textilipar is hamarosan viszszazökken a régi kerékvágásba — mondja Vég László. — Mindent meghatározott, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a termékek negyven százaléka utazott exportba. Tehát devizát hozott. De a helyzet nem volt egyértelmű. Sok baj, sok hiba egybeesett. A textilesek kapták a legalacsonyabb bért, s az amúgy is szűkös beruházások szociális és jóléti összegeit még tovább faragták... Már mint miniszterhelyettes kezdi el a harcot a szegedi beruházásért. Az építés halaszthatatlan, mégis csak kompromisszumokon vezet az indításhoz az út. Szeged csak szövődét kap, kikészítőt nem. Elérik viszont, hogy 500 millióért bővítik, felújítják a fővárosban a Pamutnyomóipar textilfestődéit, kikészítőit. És végre a textilipar legjelentősebb beruházásaiként 1400 automata szövőgéppel az ország első könnyű szerkezetes épületében elindult a szegedi üzem. Jellemző: nincs még öltöző, fűteni sem lehet a csarnokot, de a gépek már mennek. Anynyira kellett a szövet... — A hatvanas évek elején jobbára már csak gépeket kaptak a gyárak. Nem is a legjobbakat, nem is korszerűeket, de legalább növelni lehetett a termelést. Az újabb gondot a munkaerőhiány, majd a vidéki fiatalok feláramlása jelentette. Lányszállások, albérletek, oktatás — a munkássá, a szocialista munkássá válás lépcsőit kellett megteremtenünk. Most már arra az időszakra visszapillantva egyértelmű: tulajdonképpen a vidékiek teremtették meg a későbbi munkaidő-csökkentés, a szabad szombatbevezetésének lehetőségét... Vitathatatlan, hogy a hatvanas évek közepétől, a Textilipari Dolgozók Szakszervezete, majd később a SZOT, a párt sürgetésére meggyorsult az ipar fejlődése. APRÓ JÓZSEF nyugdíjas, a szakszervezet elnöke mondja: — Felmérést felmérés után, javaslatot javaslat után küldtünk a minisztériumnak és a különböző állami testületeknek. Aztán, ha lassan is, jöttek az eredmények. Béremelések, gyermekgondozási segély, szabad szombat, a textilipar rekonstrukciója, nyugdíjkorkedvezmény ... Többet kaptunk hat év alatt, mint az azt megelőző két évtizedben együttvéve. És a kedvező változásokhoz akkor is, most is köszönet a bizalmi hálózatnak, a központi vezetőségnek, szakszervezetünk minden tagjának... Igen. Hiszem, a fejlődést, a változásokat nemcsak a statisztikai adatok, hanem a munkásasszonyok életének jobbulása is igazolja. KOLLER LAJOSNÉ a Goldberger gépkezelője, a felszabaduláskor, és ma is, Érdről indul naponta a gyárba. — Nem volt könnyű az életem. Korán egyedül maradtam, a lányomat magam neveltem fel. Mégis, már kezdettől — maga a falujárásra biztos nem emlékezik —, a műhelybizottsági titkárságig a munkánál mindig többet vállaltam. Megkapaszkodtam a társakba. Mert mindig olyan emberekkel találkoztam, akik megértettek, akikkel megértettem magam... Koller Lajosné 1944-ben segédmunkásként került a gyárba. Tizenegy évvel klőbb szakmunkás lett. Az 1964-es 5,10 forintos órabére 13,30 lett. Négy évvel ezelőtt Érden saját házat vásárolt. — Ebben is segített a gyár. Húszezer forint kölcsönt kaptam, ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna. Ma segítenek az építésben, ha szült az asszony, otthon maradhat. Ha tanulni akarnak, akkor meg szabadságot kapnak. Ezek közül már sokkal nem élhetek, néhány évem van a nyugdíjig. De amit lehetett, mindent megadtak nekem is. Kétszer kiváló dolgozó lettem, s a brigádnak is kijutott az elismerésből... Aztán ugyancsak a Golfból, RÉCSÁN JÓZSEFNÉ az exportcsomagolóból, aki társaival éjszaka is kiugrik az ágyból, ha exportra, határidőre szállítani kell a gyárnak. Aki a szocialista brigádban megsiratta a katonának bevonuló fiatalt... A rekonstrukció és a milliárdok után egyenlőségi jelet tehetünk, mert utánuk következnek az olasz, az angol, a szovjet, azaz a világ legmodernebb gépei. Az azelőtti erőt emésztő csotrogányok helyén az újak, automaták. Menschter meóró az NSZK- ból. A három gép kétmillió márkába került. Mindentudó. Anyagot mér, métert blokkal, gyorsabban vagy lassabban viszi a szövetet, ahogy irányítója Dominik Mátyásné parancsolja. — Tizedannyi erő kell a géphez, mint azelőtt a kézi munkához. Régen hatan meózták ugyanazt az anyagot, amiről most magam döntök. Meggyorsul a kiszállítás, s ez még akkor is jó, ha az én felelősségem megnőtt. Sokan éppen ezért nem akarták vállalni. Hetekig a szerelő mellett voltam, egy kicsit tudok németül, mire elindították, jó barátok lettünk a géppel... Az egykori kifutólány, árvagyerek, ma Újpesten kétszobás összkomfortos lakásban él. Azt mondja: „Nap és fény az életem ...” A két gyermek közül a kisebbiknek is saját az otthona Újpalotán. Másfél szobás a lakás. A fizetése 2800 körül jár. Egyetlen gondja — a textilesnőkével azonos: — a három műszak .. De amikor a mai szövőnőkről, textilesekről kérdezem így válaszol: — Sokan tudják mit jelentett a felszabadulás előtt, hogy „gyári lány". Szegénységet, kopottságot. Ma egy színésznőtől sem lehet megkülönböztetni őket, úgy öltözködnek. Télen, ha megáll az ember a gyárkapu előtt láthatja, minden második bundában jön dolgozni... Nagyon jól megy. Mondhatnám, túl jól megy, mert mintha kicsit elkényelmesedtek volna az emberek. Az ötéves bútort újra cserélik. Nem baj az, jó... De néha a beidegződésekkel is így kellene tenni... Zörgő gépek, kenyérgond és nyomor, feledni lehet benneteket. De jó is, hogy feledni lehet ... MÉLYKÚTI ATTILA ★ Döbrentei Károly Kádár János, az MSZMP KB első titkára, a PFV lőrinci gyárában fonónőkkel beszélget... Vég László