Textilmunkás, 1986 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
Az első: a jó minőség kilencen vannak, mindnyájan gépkezelők a műbőrgyáregység C üzemében. Munkájuk a felületnemesítés, s hogy ezt a nagyon igényes, felelősségteljes feladatot kitűnően látják el, arra a legjobb bizonyíték: eddig kétszer nyerték el a vállalat kiváló brigádja címet és az 1984.évi munkájuk alapján megkapták a nemzetközi munkaverseny élenjáró brigádja kitüntetést is. A Graboplast Ady Endre szocialista brigádjáról Szabó Ferenc munkaverseny-felelőssel beszélgettünk. Amíg a tagoknak sikerül szabaddá tenni magukat egy kis időre — ez folyamatos üzem, a gép egy percre sem állhat le —, elmondja: — Több éve magasan kiemelkedő munkát végeznek a műbőrüzemben. Bármilyen rendezvény, felhívás, társadalmi munka van, ők jönnek és csinálják. Az 1985-ös szerződésükben a többi között például vállalták, hogy a Graboban műbőrből 88,1 százalékos első osztályt érnek el, a hulladékot és a selejtet pedig 1,6 százalékkal csökkentik. Mind a kilencen részt vesznek valamilyen oktatásban, s nyolc óra társadalmi munkát végeznek. Vállalásaikat általában időarányosan teljesítik. Közben a brigádtagoknak sikerült helyettest találniuk. A munkájukról beszélnek elsőként, de ZSADÁNYI DEZSŐ rögtön leszögezi: — Mi nem csinálunk semmi különöset. Egyszerűen igyekszünk becsületesen, jól dolgozni. — Minden terméknek zárt technológiája van, ennek megtartása azonban nem feltétlenül eredményez első osztályú terméket — magyarázza HORVÁTH TERÉZIA. S mint szavaiból kiderült, ahhoz, hogy egy termék valóban kifogástalan minőségű legyen, bizonyos többletre mégis szükség van, s ebben áll a brigád erőssége, ezért ismerik el, hogy sokat tesznek a Szovjetunióba és más országokba irányuló exportért. — Bizony, leleményesnek kell lennünk — folytatja NÉMETH BÉLA. — A padlókárpitnál például, amikor az első menetet kezdtük, a feltekercselésnél gyűrte a gép az anyagot. Ilyenkor nekünk kell keresni és találni megoldást. Ez esetben a hőfok átállítása segített. Minden lépésnél, mozzanatnál figyelni kell, mert hamar oda van a minőség. A Graboflex padlókárpit mintanyomásánál 12 méteres sebesség volt előírva, de így állandóan állítani kellett a raportot. 18-20 méteres sebességnél viszont hozzá sem kellett nyúlni — teszi hozzá VARGA LŐRINC. Ilyen „apróságokon” múlik tehát a jó minőség. Megoldásra váró feladat pedig mindig akad. Változnak az alapanyagok is, ha tőkés helyett szocialista importból kapnak anyagot, az természetesen másként „viselkedik” feldolgozás közben, s így másként is kell bánni vele. Ha pedig módosítják a technológiát, máris előtérbe kerül az úgynevezett emberi tényező. Az Ady Endre brigád tagjaira szerencsére mindig lehet számítani a kényesebb feladatok megoldásában is. — Sajnos, egyre kevesebben vagyunk az üzemben — kerül elő a textiliparban évek óta elmaradhatatlan téma, a létszámhiány is. — Vannak olyan munkahelyek, ahol hét helyett már csak hárman dolgozunk. Csökkent a dolgozók száma, kisebb az importkeret, a négyzetmétert meg évről évre növelnünk kell. Nem könynyű feladat, bár közben a gépesítettség is emelkedett. Hogyan ellensúlyozzák a létszámhiányt? Erre megvannak az ösztönzők is. Egy dolgozó kiváltásáért 2500 forintot osztanak szét azok között, akik elvégzik a munkáját. Természetesen ezt mindenhol nem lehet megcsinálni, de ahol mód van rá, már egy esztendeje így helyettesítik a hiányzó munkáskezeket. Majd a brigádélet más területei is szóba kerülnek. S bár BEDŐ KÁLMÁNNÉ brigádvezető éppen beteg, így a naplót nem tudják lapozgatni, emlékezetből is bőven idéznek. Az Ady Endre brigád volt például annak a rendezvénynek a házigazdája, amelyen a Kisfaludy Színház vezetőit, BOR JÓZSEF igazgatót és CSALA BENEDEK zenei tagozatvezetőt látták vendégül. — Nagyon érdekes volt, sokat megtudtunk a színház belső életéről. Egyébként mindannyian szorgos színházlátogatók vagyunk, bérletünk van — mondja ZSADÁNYI DEZSŐ, aki különben a gyár kulturális összekötője, s szervezi a rendezvényekre az embereket. Társadalmi megbízatásokban egyébként sem szűkölködnek. NÉMETH BÉLA főbizalmi helyettes, BEDŐNÉ szakszervezeti bizalmi, HORVÁTH TERÉZIA a pártbizottság tagja. Öten párt-, négyen szakszervezeti oktatásra járnak. Részt vesznek a gyáron belüli szakmunkásképzésben is. Legutóbb ZSADÁNYI DEZSŐ és HORVÁTH TERÉZIA végezte el a műanyagfeldolgozó tanfolyamot. A beszélgetést be kell fejezni. Sietnek vissza a gépeikhez, amelyeken készülnek a szebbnél szebb minták. Átszíneződnek: fakul a piros / lágyul a kék / szembe döf a sárga / kattogó nikkelhengerek héja / között forog, csúszik / színek gyönyörű kakofóniája” — amint a brigád egyik tagja, ZSADÁNYI DEZSŐ e munka szépségét versbe öntötte. De nemcsak ő, mindnyájan egyformán szeretik ezt a nehéz munkát. Van aki már harminc éve itt dolgozik, s a legfiatalabbnak is több mint nyolcéves a gyakorlata. Az összefogás és a nagy szakmai tapasztalat eredménye, hogy jó minőségű termékek kerülnek ki a kezük alól, s áruik keresettek a külhoni piacokon. SZÉNÁSI ÉVA Balról jobbra: NÉMETH BÉLA, ZSADÁNYI DEZSŐ, HORVÁTH TERÉZ, MOLNÁR DEZSŐ, VARGA LŐRINC TISZTSÉG ÉS SZOLGÁLAT Válaszolni nehéz — Nemrég kerekasztal-beszélgetést szerveztünk a SZOT- ban, a Szakszervezeti Szemle szerkesztőségében, öt iparági ágazati szakszervezet főtitkárának részvételével. Szerfölött időszerű témáról folyt a véleménycsere: a szakszervezetek rétegpolitikájáról. Arról, miként tudnánk felerősíteni, konkrétabbá, eredményesebbé tenni az egyes rétegekkel való foglalkozást, milyen szervezeti változtatásokat, milyen szakmai, politikai lépéseket kellene tenni ahhoz, hogy az egyes rétegek, foglalkozási csoportok sajátos érdekei — az eddigieknél is jobban — kifejezésre jussanak, s ezáltal érdekképviseleti tevékenységünk is markánsabbá váljék. A horizonttágító eszmecserében sok újszerű gondolat, bátor megközelítés, konstruktív javaslat hangzott el. Ezek közül ide emelem dr. Martos Istvánnénak azt a megjegyzését, amelyet különösen figyelemre méltónak érzek, így hangzik: az egyes rétegekkel való hatékonyabb foglalkozásban nagyon fontos, hogy biztosítsuk a megfelelő szervezeti kereteket, de ne felejtsük el, a tartalom az elsődleges. Hiába hozunk létre ugyanis újabb és újabb bizottságokat, önmagától, csak a formától még nem oldódnak meg a gondok, így igaz. Hiába van ugyanis bizottság, ha nincs például pénz. Hiába adott a szervezeti keret, ha nem tudjuk megtölteni tartalommal. Terv, koncepció, anyagi fedezet, érdemi munka nélkül a szervezeti keret csak a megoldás látszatát kelti, illúziót szül, a tevékenység pótcselekvéssé silányul, önmozgatássá laposodik. A televízió mind népszerűbbé váló Új Reflektor Magazinjában szakszervezeti tagok, bizalmiak és főbizalmiak panaszolták a megfelelő válaszok hiányát. Az egyik munkás válaszképtelenségről beszélt. Arról a lehangoló állapotról, hogy „.. . amikor választ kéne adnunk a tagság kérdéseire, egyszerűen nem tudunk. Még nagyobb baj az, hogy a felsőbb szervek sem tudnak”. Nem kis gondról van szó, hiszen a jelzett nehézség nemcsak a tévé belpolitikai műsorában vetődik fel, hanem a mindennapok gyakorlatában is. Tanúi és részesei voltunk a jelenségnek a szakszervezeti választások időszakában. Közös leckénk, hogy mind több a kérdés, és egyre nehezebb kielégítő, meggyőző válaszokat kapni. Magam is gyakorta átélem ezt az érzést, úgy is mint kérdező, úgy is mint választ adó újságíró, előadó. Legutóbb is szembetaláltam magam e dilemmával, éppen a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének székházában, ahol a szakma propagandistáival találkozva az értékrendek változásairól tartottam konzultációs előadást. Hogy milyen kérdéseket kaptam? Íme egy csokorravaló: Mi az oka a világszerte egyre inkább elhatalmasodó terrorizmusnak? Miben van annak a magyarázata, hogy mostanában hajlamosak vagyunk csak a hibákról, a fogyatékosságokról beszélni? Miért terjed a „sötéten látás”? Hogyan lehetne a fiataloknak perspektívát nyújtani? Más országokban leváltják a tehetetlen, alkalmatlan, mulasztásokat elkövető vezetőket. Nálunk miért nem gyorsabb, konkrétabb, gyakoribb a személyi felelősségre vonás? A gazdaságirányítás reformja 1968 után — a jó kezdést követően — megtorpant. Mi a biztosítéka annak, hogy most végig tudjuk vinni? Nem sorolom tovább az ilyen és az ezekhez hasonló kérdéseket, hiszen csak érzékeltetni akarom a válaszadás nehézségeit, amelyet mindannyian tapasztalunk. Mit tegyünk, mi a megoldás? Erre is nehéz választ adni. Egy bizonyos: a kérdéseket nem lehet visszafojtani, elnyomni, felelet nélkül hagyni. Válaszolni kell, válaszolni kötelező. Úgy, ahogy tudunk. Legjobb ismereteink, képességeink szerint, legtisztább szándékainktól vezéreltetve. Ha a kérdező ezt megérzi, még akkor is elégedett lesz, ha tudja, nem teljesen kielégítő a válasz. Mert a kérdező is tisztában van azzal, hogy manapság nem könnyű biztos támpontokat, fogódzókat, eligazítást adni az élet dolgaihoz. Mert bonyolultabb az élet, összetettebb, ellentmondásosabb, kuszáltabb a bennünket körülvevő világ. Szövevényesebbek az érdekviszonyok, szűkebbek a lehetőségek, magasabbak a követelmények, nehezebb a szakszervezeti munka is. Mindent tisztázó, megváltó válaszokat, kész recepteket ezért nem várhatunk. Gondolkodnunk, töprengenünk szükséges, ki kell kínlódnunk a lehető legérvényesebb feleleteket és a lehető legjobb megoldásokat. Kérdezőknek és válaszolóknak, hallgatóknak és előadóknak egyaránt. Azoknak is, akik fönt az emelvényen ülnek, és azoknak is, akik lent a padsorokban helyezkednek el. KÁRPÁTI SÁNDOR TEXTILMUNKÁS 1986. JANUÁR I A körültekintő munkavégzés a balesetek megelőzésével A PNYV Textilfestőgyárba belépve számos helyen olvasható a figyelmeztető felhívás: ügyelj a balesetek megelőzésére! De érthető is az emlékeztető szó, a nyugdíjas dolgozóival együtt közel ezeregyszáz munkást foglalkoztató textilgyárban. Baleset mindenkit érhet munka közben, otthon, a lakásán vagy útközben. Ám az úgynevezett veszélyes munkahelyek, mint például a hengernyomó üzem, az appretúra, a fehérítőüzem még inkább óvatos, körültekintő munkavégzésre kényszeríti az ott dolgozókat. Hogy az imént említett három textilfestőgyári veszélyes munkahelynek melyek a balesetveszély-forrásai, s milyen a gyár baleseti helyzete, arról HERCEGHALMI LÁSZLÓNÉVAL, a Textilfestőgyár munkavédelmi vezetőjével beszélgetünk. — Melyek azok a konkrét munkaterületek, ahol a leginkább veszélyeztetettek az ott dolgozók? — Az appretúrában az összeforgási területek és a raklikés, ha kézzel belenyúlnak. Összeforgási terület a nyomóhenger és a mintahenger találkozási felületénél keletkezik. De veszélyes üzemrész van a manzárdnál vagy szárítószekrénynél is. Itt főleg a karbantartói munka során érheti baleset az ott dolgozót, mert ha nem hűtik vissza a megfelelő hőmérsékletre a szárítószekrényt, akkor égési sérülést szenvedhet a karbantartó. A kalandorgépeken az összeforgó hengerpárok, a szárító-feszítő ráma pedig a gázüzemelés miatt veszélyes. Itt a robbanás- és füstveszélytől kell tartani. A szárítónál, a fulárdegységnél az összeforgási felületek szintén veszélyforrást jelentenek. Nagyjából ugyanez a helyzet a fehérítőben is, ahol a fehérítőgépek és mosógépek összeforgási felülete adja a kockázat forrását. Valamint a vegyszerek. — Milyen manapság a baleseti helyzetkép a textilfestőgyárban ? — Sajnos az 1985-ös esztendőben jelentősen növekedett a balesetek száma az előző, az 1984-es évhez képest. A legtöbb sérülésünk anyagmozgatás közben történt. De meglehetősen emelkedett a termeléstől független balesetek száma is. — Hallhatnánk néhány esetet az anyagmozgatás közben elszenvedett sérülésekről, illetőleg azok okairól? — Például a ládakocsi kereke rácsúszott a dolgozó lábára. Ez egy tipikusan kivédhetetlen baleset volt, ami sajnos előfordulhat az ilyen természetű munkavégzés közben. A következő sérülés azonban a dolgozó gondatlanságból adódott. A ládakocsit ugyanis az előírásnak megfelelően tolni kell! Az illető viszont húzta, s ebből keletkezett a sérülése. A következő, anyagmozgatás közben megtörtént balesetet műszaki hiba okozta. A ládakocsi kerekén ugyanis nem volt gumi, ezért tolni nem lehetett, hanem csak többszöri erős rángatással mozdult meg. A kocsi kereke sajnos rákerült az anyagmozgató lábára és az illetőnek eltört a lába. De hasonló bajt okozott a gödrös, egyenetlen padozat is, mert a gödörben megakadt a kocsi, s a hirtelen erőkifejtéstől, hogy végre megmozduljon, szintén baleset lett. — Mit tesz a gyár azért, hogy dolgozóit megvédje a sérülésektől, hogy csökkenjenek a baleseti forráslehetőségek? — A gyárunkba újonnan belépő valamennyi dolgozónk audiovizuális munkavédelmi oktatásban részesül. Ezután megy az illető a tényleges munkahelyére, ahol megkapja a konkrét, az ő munkájára szóló munkavédelmi oktatást. E megszerzett ismeretekre — természetesen — meghatározott időn belül (7 — 15 nap) visszakérdezzük. Pontosabban szólva visszakérdezi, mintegy kontrollként a terület munkahelyi gazdasági vezetője. Mindezeken túlmenően van az úgynevezett ismétlő munkavédelmi oktatás is. Nálunk, a textilfestőgyárban a gépi technológiát, illetően annak veszélyességét figyelembe véve negyedévenként van az ismétlő oktatás. Ezen kívül van még rendkívüli oktatás is. Ez utóbbira rendszerint egy bekövetkezett baleset után kerül sor, mintegy tanulságként, hogy mire kell vigyázni munkavégzés közben. A vezetőknek munkavédelmi vizsgát is kell tenni. De vannak olyan veszélyes fizikai munkák, mint például a kaladtergép-kezelőé, amelyek betöltésénél biztonságtechnikai vizsgát kötelező tenni az ott dolgozónak. Ezen túlmenően, mi a véleménye a munkások védettségéről, már ami a gépek műszaki állapotát illeti? — Műszakilag az elvárt szinten van a gyárunk. Naprakész munkavédelmi szemlék vannak, évente hat szemle. De ezen kívül van speciális műszaki szemle is az anyagmozgató berendezésekre, valamint évente két alkalommal üzem-egészségügyi szemlét is tartunk. De hiába minden munkavédelmi oktatás, de hasztalan valamennyi szemle éspusztába kiáltott szó marad a temérdek plakát, felhívás, amely óva int a balesetektől. Semmi nem pótolhatja a körültekintő, gondos munkavégzést, ami a legfőbb biztosítéka a balesetek megelőzésének. B. LENGYEL ANNA 3 A TEXTILMUNKÁS megkérdezte: — Ha röviden kellene válaszolnom, azt mondanám: vegyes a kép. Mind a textilméteráruk, mind a feldolgozott, konfekcionált termékek között ugyanis akadnak szép számmal keresett, jól eladható cikkek. De ugyanakkor minden szakmában, a pamut-, a gyapjú-, a selyem-, a kötőiparban jócskán készül olyan termék exportra, amely nem igazán versenyképes. A legnagyobb gond általában az, hogy magasak az előállítási költségek, nagyok a ráfordítások, a termék minősége azonban ezt nem tükrözi. A világpiac nem veszi figyelembe, hogy a magyar ipar technikai, technológiai színvonala helyenként elmaradott. Arra pedig különösen érzékeny, ha a magyar partner nem megbízható a szállításban, a minőségben. Tény, hogy azok a textilipari termékek, amelyeket korszerű technológiával állítanak elő, jobban megállják a versenyt. Az elmúlt öt esztendőben folyó áron növekedett a textilipari vállalatok exportja mind a szocialista, mind a konvertibilis piacokon. A devizakitermelési mutatójuk átlagosan kedvezőbb, mint az ipar sok más ágazatában. A könnyűiparon belül nőtt a textilipar szerepe, jelentősége. Konvertibilis exportjának részaránya az 1980-as 32 százalékhoz képest 36 százalékot tesz ki 1985-ben. Ez azonban csak bizonyos szempontból értékelhető kedvezőnek. A népgazdaság számára ugyanis az lenne a kedvező, ha a magas feldolgozottságú termékek exportja bővülne. Tehát, ha például a gyapjúszövetet öltönyként adjuk el külföldön. Egyelőre a szabályozás ugyanúgy a közvetlen, a direkt exportra ösztönzi a textilipart is, mint a konfekcionáló vállalatokat. Ez utóbbiaknál viszont az a gond, hogy emiatt gazdaságos kivitelükhöz nem jutnak elegendő jó minőségű, hazai alapanyaghoz, importálni kell. Véleményem szerint egyre sürgetőbb az iparban a termékszerkezet korszerűsítése. A mai struktúra ugyanis már-már akadálya az export növelésének. Hozzáteszem, hogy a jövőben sem elsősorban a mennyiség növelésére van szükség, hanem a korszerű, gazdaságosan előállítható, jó minőségű cikkek arányának növelésére. Nyugat-Európában ugyanis a közepes minőségű termékek kategóriájába tartozik exportcikkeink többsége. Ezt a piacot és pozíciót feltétlenül érdemes megtartani. Sok minden mellett azért, mert ez az egyik feltétele annak, hogy a versenyképességhez szükséges információkat — például a divatváltozásokról — meg tudjuk szerezni. Ugyanakkor — mivel tapasztalataink és az előrejelzések szerint vége a visszafogott fogyasztás időszakának — hosszú, de célratörő lépésekkel lehet egy kissé feljebb tornászni az árainkat — természetesen a jobb minőségű termékek arányának növelésével, a gyengébbek rovására. Számunkra a nyugat-európai fejlett ipari országok bázispiacot jelentenek. Az utóbbi években próbálkoztunk az USA-ban, Távol- Keleten, Japánban új piacokat szerezni, de ezek még szigorúbb feltételeket támasztanak, mind a minőségben, mind a határidőkben, így az esetek nagy részében kevés az esély a jó üzletre. A fejlődő országokban, különösen az arab térségben lenne mit keresni a magyar textiliparnak. Gond azonban, hogy ezek az országok nem a legmegbízhatóbb fizetők, több vállalat megégette már magát a ki nem fizetett számlák, vagy késedelmes kiegyenlítésük miatt. Sokan féltik a hazai textilipart a távol-keleti fejlődő országok erős konkurenciájától. Nem vitás, hogy jóval olcsóbbak a termékeik, mint a miénk, de szerintem túlzott az aggodalom. Elsősorban azért, mert ha a magyar iparnak valóban sikerül a termékstruktúrát a tervezett irányban megváltoztatni, már nem ugyanazt kínáljuk drágábban, amit ők olcsóbban. Szerintünk a legjobb megoldás, ha együttműködést sikerül teremteni a távol-keleti fejlődő országokkal. Már vannak is kezdeti próbálkozások a termeltetésre, ott olcsó a munkaerő, nálunk viszont a textiliparban ez a legnagyobb hiánycikk. A Külkereskedelmi Minisztérium tanulmányt készítettaz együttműködési lehetőségek feltárására, s a jövőben a vállalatok ösztönző rendszerébe ezt is beépítik. A VII. ötéves tervidőszakban a könnyűiparnak, s ezen belül a textiliparnak is kiemelt feladatot jelent a Szovjetunió megnövekedett igényeinek kielégítése. 3,6 millió négyzetméter pamutszövet, 1,5 millió négyzetméter ponyva és 5 millió rubel értékű kötöttárutöbblet szállítását és mintegy 20 millió rubel értékű konfekció alapanyagának megtermelését kell biztosítani. Mivel a Szovjetunió „kemény” cikként ismeri el a magyar textil ruházati ipar termékeit, a népgazdaságnak alapvető érdeke, hogy az exportkínálat megfeleljen az igényeknek. Ennek pedig alapfeltétele, hogy a textilipar megfelelő gyártmányszerkezettel, a jó minőségű áruk arányának növelésével és pontos szállításokkal tegyen eleget a megrendeléseknek. Köszönjük a beszélgetést. OSVÁTH SAROLTA