Textilmunkás, 1989 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám

Küldötteink az országos tanácskozáson: így képviselték a textilmunkásokat... A magyar szakszervezetek háromnapos országos tanácskozásán a szervezett textil­munkásokat képviselő küldöttek közül hár­man kaptak szót. Ágh Lajos, a Habselyem Kötöttárugyár tmk-szerelője, a központi ve­zetőség és az elnökség tagja december 2-án tizenharmadikként; Kollár Enikő, az MSV vszb-titkára, a központi vezetőség és VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! A TEXTILIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA az elnökség tagja december 3-án huszadik­ként; és Gémesné Surényi Julianna, a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár vszb-titkára, a köz­ponti vezetőség tagja 43.-ként mondhatta el hozzászólását. A háromnapos tanácskozáson összesen 156-an kívántak a vitában részt venni. Közü­lük 70-en kaptak szót s 81-en írásban adták le véleményüket — köztük nyolc textilmun­kás küldött is, akiknek hozzászólásra szánt mondandójukat lapunkban szintén ismer­tetjük. Ágazatunk 29 küldötte közül 11-en így képviselték a tanácskozáson a textilmunká­sokat ... XXXIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 4 FORINT 1989. JANUÁR Egységet, szolidaritást! A kiadott írásos dokumentumokban, és a szinte naponta elhangzó vé­leményekben megjelenik, hogy a szakszervezetek a hatalom részeseiként felelősek a mai súlyos helyzet kialakulásáért. Véleményem szerint: any­­nyira és annyiban felelős, amilyen érdemi jogosultságokkal rendelkezik. Felelősség terheli, hogy miként élt ezekkel a jogosultságokkal. A SZOT vezetőinek vitáit az illetékes állami szervekkel a szakszervezet tisztségvi­selői ugyan ismerték, de a tagság és a lakosság előtt ez nem került feltá­rásra. Ez komoly hiba volt. De a politikai intézményrendszer egészén be­lül sem volt a nyíltságnak helye. Az ország gazdasági helyzetének nehezedésével beszűkültek a szak­­szervezet érdekérvényesítési lehetőségei. A lakosság megélhetésének ne­hezedésével, a szociálpolitika háttérbe szorulásával párhuzamosan első­sorban a SZOT munkáját, érdekképviseletét érte a legtöbb bírálat. A mozgalom számára ez azzal is járt, hogy csökkent a tagság bizalma, fel­erősödött a kritika, és megjelentek a jogos és jogtalan, irreális követelések is. Időközben feltűntek azok az erők is, akik ezt a csökkenő bizalmat ki­használva, saját elképzeléseiket próbálják terjeszteni. És sikerül is azo­kon a területeken, ahol az egyéni és csoportérdekek feltárása, illetve meg­oldása, az anyagi javak csökkenése miatt nem valósult meg. Ez a folya­mat, ha nem áll meg, veszélyes lehet az egész mozgalom számára, mert azt veszítjük el, ami mindig erőssége volt a szakszervezeti mozgalom­nak: az egységet, a szolidaritást. Én a textiliparban dolgozom, a mi tagságunk szakszervezetet, egyet akar, egységeset és nem megosztottat, megújulót, az érdekeket nemcsak feltárót, hanem azok érvényesítését következetesen végigvivőt, és a meg­oldásban aktívan részt vevőt. Ehhez szükség van politikai, állami, jogi garanciákra. A Munka Törvénykönyvében el kell végezni a szükséges módosításokat. Itt is szeretném elmondani, és újra hangsúlyozni tagsá­gunk és vállalati vezetőink véleményét, hogy a kollektív szerződések meg­kötését kölcsönösen igényeljük továbbra is. Valamint a bizalmiak egyet­értési jogának változatlan megtartását. Ezek a vállalati önállóságot nem akadályozzák. A mi tagságunk az ágazat területén határozottan igényli és támogatja, hogy egy munkahelyen egy szakszervezet tevékenykedjen. Nem kizárva egy határozott, mélyreható érdekvédelmet és érdekképvise­letet, ezzel is megerősítve a szövetséget.­­ Ami a szervezeti felépítést illeti, azzal tagságunk azonosul: az alulról történő építkezéssel, a szövetségi jelleg érvényesítésével. Mindehhez úgy gondolom, szükséges kidolgozni — azoknak az elveknek a figyelembevé­telével, amelyeket a SZOT-plénum a tanácskozás elé terjesztett — az alap­okmányt. És bízzuk a szakmai, ágazati szakszervezetekre, az alapsza­bályok kidolgozását, tagságának széles körű bevonásával. Végiggondolva a szakszervezeti munka megújulásával kapcsolatban megfogalmazott alapelveket, jellegéből adódóan elsősorban össz-szakszer­­vezeti törekvéseket tartalmaznak. Hogy milyen nehéz feladatot jelent en­nek érvényesítése az egész mozgalmon belül, az alapszervezeti munká­ban, talán nem is érzékeljük igazán jelenleg. Ebből csak egy témakört emelek ki A fő figyelem természetesen az érdek-képviseleti, az érdekvé­delmi munka kell hogy legyen. De a termelés, a gazdálkodás nem lehet kizárólag a gazdasági vezetők kötelessége és feladata. Ugyanis a tagság felveti: beszélünk, szervezünk, átalakulunk, egyesülünk, törvényeket al­kotunk, de közben a termeléssel közvetlenül nem törődünk, és azzal, hogy milyen feltételei vannak, még kevésbé. Ez a jövőnket veszélyezteti. A textilipar sajátos tulajdonságokkal rendelkezik. Könnyűiparnak nevezzük, de a három műszak, a nehéz fizikai munka és az ezért elérhető jövedelmek ezzel ellentmondásban vannak. A munkakörülmények hosszú évek óta nem változnak. Elvárjuk és keményen megfogalmazzuk: termelj, állíts elő korszerű, divatos, a tőkés piacon eladható terméket. De hogy mi­lyen áron, milyen körülmények között, és milyen gépparkkal, az ritkán kerül szóba. Ha igen, akkor úgy, hogy erre most nincs lehetőség. Pedig köztudott, hogy a befektetett tőke ebben az iparban gyorsan megtérül. Iparunk a munkanélküliséget nem érzékeli. Ágazatunk főleg nőket foglalkoztat. Külföldi munkaerőt is foglalkoztatunk, és ha szabadságra ha­zamennek, hiányzik a kieső termelésük. Ezért is tekintünk kissé értetlenül a munkanélküliség megjelenésére. Nálunk munkáskézhiány van, máshol meg nincs munkalehetőség. Ez azért azt is felveti, hogy iparunkba miért nem jönnek dolgozni. A választ megadják az előbbiekben felvázoltak. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása tipikusan olyan feladat, amelyben érdekazonosság van, mind a munkavállalók, mind a munka­adók részéről. Igaz ugyan, hogy ez az érdekazonosság hosszú távon jelenik meg, de nekünk a jövőnkért is kell tevékenykedni. Az állásfoglalásokban megfogalmazottakat ezekkel a kiegészítő gon­dolatokkal kívántam megerősíteni. GYIMESINÉ SURÁNYI JULIANNA Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár Nekünk kell a tagság mellé állni, s nem fordítva! Az elmúlt hónap eseményei so­kunkat, engem is, számtalan felis­meréshez vezettek el. Ezek közül egyet szeretnék elmondani. Neveze­tesen, hogy a szakszervezeti moz­galom nem attól létezik, hogy van vezetősége, hanem attól létezik hogy van tagsága. Következéskép­pen, ha valóban fordítani akarunk a múlt módszerein, akkor nem az a helyes út, hogy saját gondolataink­hoz igyekszünk megnyerni a tagsá­got, hanem a tagság gondolatai­hoz, akaratához, érdekéhez igazít­juk a munkánkat. Azaz, nekünk kell a tagság mellé állni, és nem fordítva. Ezért egyetértek azzal, hogy a szakszervezeti mozgalom egyetlen funkciójaként kell meghatározni az érdekvédelmet és érdekképviseletet, és a vezető testületek és tisztségvi­selők fő feladatául pedig az érdekér­vényesítést kell meghatározni. Az érdekérvényesítést a teljes valósá­gában. Ebbe beletartozik: az érdek­feltárás, -képviselet, az -érvényesí­tés, és ha szükséges, a­­védelem is! Én gyorsan végignéztem, hogy az én területemen, ahol én dolgozom, a textiliparban ez mit jelent. Mi már rég feltártuk az érdekét a tagsá­gunknak. Nagyon röviden, három pontban lehet elmondani: 1. egy biztos munkahely; 2. a munkavégzésnek megfelelő feltétel; 3. az elvégzett munkával ará­nyos kereset. (Máshol is ugyanez a feltétel — gondolom.) Aki viszont azt hiszi, hogy e há­rom érdek teljesíthetősége csakis és kizárólag a velünk partner igazgató­tól vagy netalán a vállalati tanácstól függ, az rettenetesen téved. Függ ez erősen attól, hogy a kormányzat milyen mozgásteret biztosít a vál­lalati gazdálkodásnak. Tapasztala­tunk az, hogy a mozgástér mostaná­ban rettenetesen beszűkült. A három felsorolt ponthoz egy­­egy mondatot, hogyan is állunk. Az elvonások növekedése és ezzel egyidejűleg a támogatások csök­kentése a mi iparágunkat is elvezet­heti a munkahelyek egy részének felszámolásához, a munkanélküli­séghez. Az általános pénzszűke, az im­portgondok miatt: nincs elég alap­anyag, nem telik modern gépre, al­katrészre. Ez már mindjárt magya­rázza, hogy milyenek a munkakö­rülmények. A textilipar bérhelyzetéről nem beszélek, mert erről Ágh Lajos kol­légám tegnap már szólt. De hozzáte­szem, hogy nem vagyunk nyugod­tak a jövő évi bérhelyzetünket ille­tően sem, mert úgy látszik, hogy a textiliparnak most sincs semmi esé­lye. Számunkra a most meghirde­tett bérliberalizálás értékéből levon az a tény, hogy az elvonások továb­bi növelése pontosan azt a részt vi­szi el az amúgy is kicsi eredmé­nyünkből, amit erre fordítani lehet­ne. Úgy néz ki, hogy tagságunknak megint a túlmunka, ha tetszik, az önkizsákmányolás marad csupán ahhoz, hogy családjában az árnö­vekedés miatti különbséget valami­lyen módon csökkentse. Ismerem tagságunk véleményét. Ezért nagyon nyugodtan és nagyon hangsúlyozottan azt mondhatom: nem tartjuk megengedhetőnek, hogy az ipari munkásság jelentős reálbércsökkenéssel fizessen mind­azért a nem általuk elkövetett téve­désekért, amelyek az ország gazda­sági válságához, ezen belül az ipar jelen szerkezetéhez, helyzetéhez el­vezettek. Az úgynevezett állami nagyipar helyzetét, lehetőségeit ismerve, úgy ítéljük meg, hogy még inkább szük­ség lesz az ott dolgozók védelmére, illetve jobban megfogalmazva: ér­dekeinek érvényesítésére. Ezért tartjuk szükségesnek valamennyi meglévő, a ma meglévő szakszerve­zeti jogosultságnak a megtartását úgy, mint munkavállalói jogosultsá­got. De egyben szeretnénk ezek ki­bővítését is, méghozzá az ágazati jogkörökkel. Hiszen a szövetségi rendszerben az ágazatnak lesz sze­repe abban, hogy a maga területén a hozzá tartozó dolgozók érdekkép­viseletében, érdekvédelmében te­gyen valamit. Ahhoz azonban, hogy az ipar területén ez működhessen, azt is igényeljük, hogy mihamarabb teremtődjön meg a kormányzat­­szintű döntési szerv is. Mert, ma még ilyen nincs, ma még minisztéri­umból, minisztériumba lehet csu­pán járni. Az egység kialakításában — amelyről itt annyi szó van — úgy ítélem meg, hogy a szakszervezet­nek nagy szerepe van. De ezt csak úgy tudom elképzelni, ha a munka­­vállalói érdekképviselet és a szak­­szervezeti tagság érdekérvényesíté­sével jár együtt. Meggyőződésem, hogy ennek során figyelembe lehet és kell venni a társadalmi, gazdasá­gi, politikai realitásokat. De csak­is addig, és olyan mértékben, amed­dig és ahogyan az együttműködő partnerszervek a munkavállalók ér­dekét társadalmi, gazdasági, politi­kai realitásnak tekintik. Mindezek figyelembevételével szeretnék két javaslatot tenni a ki­adott dokumentumokhoz. Mégpedig a 2. számú, érdekvédelemről szóló állásfoglaláshoz. Az 5. oldalon a gazdaságpolitikai törekvések 2. pontja arról szól, hogy milyen gaz­daságpolitikát támogatnak a szak­­szervezetek, és hogy milyen esetben reális a követelés az életszínvonal­csökkenés megállítására. Én úgy ta­pasztaltam, hogy a meghirdetett gazdaságpolitika ez idáig is a nem­zeti jövedelem növelésére épült, nem ez adja a követelések realitá­sát. A két mondat helyett a követke­zőt javasolom elfogadni: „A szakszervezetek olyan gazda­ságpolitikát támogatnak, amely a nemzeti jövedelem növelésére épül­ve, megállítja az életszínvonal, a­ reálbérek és a reáljövedelmek csök­kenését." A 8. oldalon, ugyanebben az anyagban, az életkörülményekkel foglalkozó 5-ös pontnál, az ár-, bér-, pénzügy-, elosztáspolitika összehan­golt reformjának az igénye fogalma­zódik meg. Ezzel egyetértek. Azzal már nem, hogy a szakszervezetek törekedjenek ezen részreformok meghatározott célú összehangolásá­ra. Ezt ne akarjuk átvállalni a kor­mánytól! ■ A következő megfogalmazást ja­vasolom: „A szakszervezetek csakis olyan részreformokat tudnak elfo­gadni, amelyek figyelembe veszik a bérek és juttatások vásárlóértékét, a társadalom egyes rétegeinek ter­helhetőségét és összhatásukban a jelenlegi feszültségek fokozatos enyhítését eredményezik." És ez most már kompromisszum. Feltéve, ha erre a tagság bennünket feljogo­sít. Észrevételezem, helyesebben hi­ányolom, hogy nem fogalmazódik meg: amennyiben az egyeztetések nem vezetnek eredményre, úgy mit kívánunk tenni. Eszköztárunk csak látszólag szűk, meg kell fogalmazni, hogy melyiket, mikor és miért hasz­náljuk. Vigyázzunk, hogy az itt leír­tak ne csak óhajnak látsszanak, akár tagságunk szemében, akár az intézésük során partnerül váló szer­vek előtt. Egyetértek, hogy legyen fő módszerünk ,az egyezkedés, de ugyanakkor ne féljünk az ered­ményt biztosító ütköztetéstől sem. Hogy ez így legyen, ebben nekünk is van szerepünk, felelősségünk. Kívánok mindannyiunknak erőt és harci kedvet céljaink felvállalásá­hoz és teljesítéséhez. Idézve ehhez József Attila csodálatos gondolatát: „Rendezzük végre közös dolgain­kat, ez a mi munkánk és nem is ke­vés." KOLLÁR ENIKŐ Magyar Selyemipar Vállalat KOLLÁR ENIKŐ A nadrágszíjat már lehetetlen tovább szorítani! Av LVIC­ A Textilipari Dolgozók Szakszer­vezetének XXVI. kongresszusa úgy értékelte a megelőző öt évet, hogy a 100 ezer dolgozót foglalkoztató ága­zatunk alapvetően eleget tett a nép­gazdasággal szembeni kötelezettsé­geknek. A vállalatok tőkésexport­növekedése meghaladta az ipari átlagot. Biztosították a lakosság belföldi ellátását, eleget tettek a szo­cialista exportkötelezettségeknek. Az eredmények értékét növelte, hogy azok az országos átlagot meg­haladó létszámcsökkenés, az ipari átlagnál kisebb beruházási lehető­ségek, ismétlődő anyagellátási zava­rok és az import nehézségei mellett jöttek létre. S mindez olyan időszak­ban, amikor a gazdaság irányítói ré­széről többen is vitatták a textilipar szükségességét. Azóta már bebizonyosodott, hogy az ágazat megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek. Dol­lárexportja 1987-ben a bázishoz ké­pest több mint 20 százalékkal növe­kedett és elérte a 230 milliót. A nemzeti jövedelemhez való hozzá­járulás mértéke az ipari átlagot meghaladó volt, miközben a dolgo­zók terhelése aránytalanul megnö­vekedett. Ehhez még hozzáteszem, hogy dolgozóink kétharmada leány és asszony, akik két és három mű­szakban, teljesítménybérben dol­goznak. Van egy­­régi mondás, ami még ma is él, hogy a „textilipar a könnyűipar egyik bányája". Annak ellenére, hogy a vállalatok többsége alapvetően teljesíti a fel­adatokat, a dolgozók keresetének el­maradása évről évre fokozódik. Ez az elmaradás 1985-ben az ipari át­lagtól havi 900 forint volt, 1987-ben 1100 forint. Jelenleg ez ennél is ma­gasabb. A textiliparban foglalkoz­tatottak 40 százalékának a keresete nem éri el az ötezer forintot! Központi vezetőségünk rendsze­resen vizsgálta a dolgozói rétegek helyzetét. Feltárta a gondokat, és ennek alapján többször is igényelte a bérelmaradások rendezését. így került napirendre az utóbbi évek­ben a tmk-dolgozók, a fonók, a szö­vők, a konfekcióipari dolgozók helyzetének vizsgálata. Ennek alap­ján mindössze a fonók részére kap­tunk 22 millió forint bérpreferenci­át 1986-ban. Napjainkban további feszültségekkel kell szembenéz­nünk a jövedelmek általános csök­kenése miatt. Kérdezem: ilyen helyzetben mité­vők legyünk? Hiszen a tagság tő­lünk várja érdekének megfelelő képviseletét, védelmét az életszín­vonalát érintő kérdésekben. Követeljünk? Petíciót nyújtsunk be vagy sztrájkoljunk? Ezeket a kérdéseket azért teszem fel, mert ebben az évben azt tapasz­taltuk, hogy akik ezt tették, pénz­hez jutottak. Mi nem értünk egyet azzal, hogy csak ilyen módon lehes­sen érvényt szerezni a tagság jogos érdekeinek, de ha szükséges, akkor ezt is fel kell vállalni. A mi tagsá­­gunk a társadalmi vitában egyértel­műen kijelentette: egyetért a sztrájkkal, mint végső eszközzel. De a sztrájk helyett elsősorban dol­gozni akar, és a munkája eredmé­nyéből tisztességesen megélni! Mert elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk.­­ A társadalmi vita során tagsá­gunk egyértelműen megfogalmazta, hogy erős, érdekeit védő és képvise­lő szakszervezetet akar, felruházva olyan jogosultságokkal, amelyeket szakszervezeti törvény biztosít. Olyan jogosultságokat, melyek jogi garanciát biztosítanak az érdekek képviseletére, védelmére, de leg­alább ilyen mértékben az érdekek érvényesítésére is. A tagság ugyanis ez utóbbin méri le szakszervezete erejét, hatását. Azt várja, hogy olyan szakszervezeti vezetők legye­nek, akik megfelelő partnerként ké­pesek tárgyalni, együttműködni a kormánnyal, következetesen tudják védeni a közel 4 milliós tagság érde­keit. Egyetértek Nagy Sándor főtitkár szóbeli kiegészítésében elmondot­takkal: nem engedhető meg, hogy indokolatlan és alaptalan megkü­lönböztetéseket tegyenek a tagság körében az össz-szakszervezeti moz­galom választott testületei, tisztség­­viselői. Azonos alapon kell közelíte­nie és kezelnie az ipari munkásokat, az értelmiségi, alkalmazotti és az egyéb nagy dolgozói rétegeket. „Nem konzerválhatjuk az esély­egyenlőtlenséget” — mondta Grósz Károly a budapesti pártaktíva-érte­­kezleten. Nekünk, ipari munkások­nak sokszor nem ez az érzésünk, ta­pasztalatunk. Az utóbbi időben egy­re kevésbé. Példa erre a jövő évi népgazdasági terv, az életszínvo­nal, a bérek tervezett alakulása, mely a kormány a SZOT vezetőinek legutóbbi ülésén szerepelt. Még csak szóba sem került az ezt meg­előző találkozón felvetett textilipari bérpreferencia a szövök, konfekció területén dolgozókat érintően! Alapvetően abból az indokból adó­dóan, hogy a termelőterületeken tervezik felszabadítani a jelenlegi bérkötöttségeket. Ez ugyan jelentős eredmény — és a szakszer­vezetek bérreform-koncepciójában megfo­galmazott törekvésünk is —, mégis az a véleményünk, hogy mindad­dig, amíg a termelőszférában az indokolatlan bérelmaradásokat fel nem számoljuk, nem lehet kizárni a bérpreferenciából ezeket. Olyan bérmechanizmusra van szükségünk, amely valóban szabad lehetőségeket biztosít belső szabá­lyait érintően is, s nemcsak látszó­lagosan. A mi ágazatunkban ez kö­vetkezik be, ha az eredeti elgondolá­sok elfogadásra kerülnek a kor­mányzat részéről. S hogy ezt miként tudja a szakszervezeti mozgalom, s a mi ágazatunk a tagsággal elfogad­tatni, azt a következő hetek eldön­tik. Tehát: szakszervezeti tagságunk nem kiváltságokat akar, hanem be­csületesen dolgozó emberhez méltó megélhetést, életszínvonalat! Fia­taljaink lakásgondjának, család­­alapításának, pályakezdésének megnyugtató megoldását. Dolgozó asszonyainknak és lányainknak nőkhöz méltó körülményeket. A családoknak boldogulást, élet­színvonal-javulást, hogy ne segély­ből kelljen a gyermekeket beisko­lázni, a nyugdíjasoknak ne segély­ből kelljen fűteni karácsony este. Szakszervezeti tagságunk vállalta, hogy részese kíván lenni a kormány kibontakozási programjának, de vé­leményünk szerint a nadrágszíj hú­zását más területekre is ki kell ter­jeszteni, mert a bérből és fizetésből élők nagy részénél már lehetetlen tovább szorítani! ÁGH LAJOS Habselyem Kötöttárugyár ÁGH LAJOS

Next