Tiszatáj, 1959 (13. évfolyam, 1-12. szám

1959 / 1. szám

"ALEXANDER SAHIQHIAN :Qjí 0щелгц,дц1! ~)Könnyű kétkerekű alkalmatosságon, lektíva kor­dáján utaztam éppen. Kora hajnalban indultam Tumuból, hogy megszemléljem a gazdaságot. Az út nehéz és fárasztó volt, ragadó sárral borított. A nap lágy sugarakkal font körül bennünket, de a puszták felől élesen vágódott ar­cunkba a metsző steppes szél. Az utat, a még meg nem olvadt hó tiszta, szűzfehér mezői szegték. A ló nehezen ügetett a bőséges, vendégmarasztaló fekete sárban. Mint­ha tavaszodni kezdett volna. A pusztát ugyan körös-körül, ameddig a szem ellátott — még súlyos, szemfárasztó fehér hótakaró borította, de itt-ott olvadt tócsák csillogtak a napfényben, s jelezték: jön a tavasz. A jobbomon ülő ember, aki a lovat hajtotta, körül­hordozta szemét a tájon, azután mintha csak rajzó gon­dolataimra adott volna választ, így szólt: — Úgy vélem, nem sok idő van már hátra, s elkez­dődhet a tavaszi munka. Én amondó vagyok, hogy a hó néhány nap­ múlva teljesen elolvad. Subáját jobban összevonta maga körül, utána ostora nyelével jobbra bökött, arra, ahol a távolban egy kis facsoport feketéllett a Steppe kiterjedt síkján, valószínűt­­lenül szakítva meg a puszta egyhangúságát, azután hozzá­fűzte: Tegnap ott jártam a magure-i gazdaságban, az emberek már ott is erősen készülődnek, no de a mieink már készenlétben vannak! — Igen, szólalt meg a baloldali szomszédom is, az eget kémlelve, melynek kékjére vonuló vadkacsák fekete ábrái rajzolódtak, sietve húztak valahova... már mu­tatkoznak a vándormadarak. Elhallgatott. Mély csend volt körülöttünk. Csak a ló halk ügetése törte meg a csendet. A kocsis könnyedén pattintott egyet ostorával, hogy gyorsabb ügetésre nógassa lovát. Gyönyörködve kutattam szemeimmel a végtelen pusz­taságot, az út mentén sorakozó tar, csupasz fákat, az ég kék, felhőpusztás végtelenjét, az út baloldalán megbúvó, csupaszra vetkőzött kis suhányerdőt, amely mögött a Duna árja sodródott... Valahonnan rigófütty köszöntött bennünket, majd az egyik faágon hamarosan felismertem a sárgacsőrű mada­rat, amelyik oly kedves vendégfogadtatást rendezett szá­munkra. A jó lépésben haladt, mi pedig repeső örömteli szívvel hallgattuk a rigófüttyöt, a feltartóztathatatlanul közeledő új évszak tollas hírnökének mámoros híradását, arról, hogy hamarosan itt az új mezei munka ideje. A rigófütty hirtelen megszakadt, a madár a levegőbe len­dült, s tovaszállt. A kocsis megnógatta ostorával a lovat. — Szedd a lábad szaporábban pejkó, szólt szelíden az öreg. — Nehezen tud menni, egészen elmerül a patája! Szólt a másik, figyelemmel követve a ló menését a he­lyenként jégvirággal megtarkázott sárban. Úgy negyvenen felüli, erős, jókötésű pirospozsgás férfi volt. Hegyes báránysüveget, birkabőrrel bélelt fekete szumánt s csizmanadrágot viselt. A kocsis meg úgy test­vérek között is 65 év körüli lehetett. Tömör, szürke baju­szának vége szája szögletére fittyedt. Sűrű szemöldökétől árnyékolt kék szemei élénkek voltak, örökké ide-oda mo­zogtak. — Mióta nem járt már benn a községben? — kér­dezte az utóbbi, odavetve szemét egy villanásnyit a má­sik felé. — Hát bizony van már vagy két hete, szólt amaz. — Most a kampány miatt jön? — Igen. — volt a kurta válasz. Látszott, hogy nem nagy kedve van a beszélgetésre. Mozdulatlanul ült a he­lyén, mereven nézett előre, gondolatai talán éppen a munkáján kalandoztak. Szumánja magas gallérját feltűrte, s még jobban összekucorodott a helyén. CT­ ■■ Ti -/T­i -f ■ U nem hagyta Jie az öregnek beszélhetnekje volt, annyiba a dolgot, így azután lassan-lassan megtudtam, hogy balszom­szédom V-i származású, s idestova már egy éve a járási tanácsnál dolgozik. Ezt az utat sűrűn teszi meg, hol kocsi­val, hol kordéval, vagy éppen más alkalmatossággal, ha a tanács mezőgazdasági osztályának ügyei úgy kívánják. — Legalább nem idegeneden el egészen. — folytatta az öreg. Meglátogatja néha legény fiát is... derék, ügyes apjukban jó tanítómesterre akadtak. Hiszen vezetőszere­pet vitt maga a kollektívában is, — mondta rövid szünet után, eközben az ostornyéllel megbökte a ló farát. De a ló ezúttal nem akarta megérteni a biztatást. Az öreg könnyedén odacsípett egyet az ostornyéllel, pejkó azonnal megszaporázta lépteit s egy darabig gyorsabban tűntek el mellettünk az útszéli fák. — Ugyan hagyja szegényt, szólt a fiatalabb. Fáradt lehet s az út még igen hosszú. — Dehogy is, válaszolt az öreg, inkább lusta, mor­molta a bajusza alatt, s ráhúzott még egyet a lóra. — Szeretném én magát látni, hogyan menne ebben a cuppanó sárban, riposztozott a fiatal. A kocsis egy ideig csodálkozva nézett rá. Mintha ar­ról akart volna bizonyságot szerezni, hogy nem tréfálko­zik-e a másik. Egy ügyes vállrándítással jobban eligazí­totta hátán a subát, aztán békítő hangon így szólt: — Bizonyára ő is megöregedett már. — Nem öreg az, válaszolt nyersen a járási kiküldött, anélkül, hogy a kocsis felé fordult volna. A kocsis látva a ló lassítását, újból megnógatta. — gyí! gyi, te fakó, gyí-í-í-í, szavát hosszan elnyújtotta, mintha valami ősi sirató­énekbe kezdett volna... Hány óra lehet? Sokára lesz 12? kérdezte azután... Majd nézte a nap állását... Kissé lassan haladunk meg, vélte az öreg. — Van még idő bőven, nem kell sietni. — válaszolt a másik. — A parancs úgy szól, hogy 11-re megérkezzünk­.... Jobban elhelyezkedett az ülésen, azután megrántotta a hajtószárat s megcsapta ostorával a lovat. — Mi az öregem, már hajtani sem tud?! — szólt gúnyolódva számános, s míg ezt mondta, elégedetlen arccal nézett a kocsisra. Úgy vettem észre, hogy hangja kissé nyersebb lett. Levettem szememet az út baloldalán mutatkozó füze­sekről, ahol alant folyik a Duna, s jobban szemügyre vettem emberemet. Arca el volt torzulva, mintha csak valami keserűt nyelt volna. — A ló tud húzni, ha mondom, elég ha szóval biz­tatja. Megérti az! Jó ló! Vetette oda az öregnek a szót. Az öreg nem válaszolt. A rajoni kiküldött meg elég haragosan figyelte a kocsis mozdulatait... A fűzvesszők sárgák voltak s a rügyekben már bizo­nyára megindultak a tavaszi nedvek ... — A ló jó! Ismételte emberünk. Egy vadkacsa csapat keringett a parti füzek felett, alkalmas helyet keresve a leszállásra, az ártéri tocso­gókba ... A baloldalamon ülő ember nagy figyelemmel kísérte a ló menését... Messze, a Duna medrét hordozó síkon túl, kék füstbe burkolózva a bolgár hegyek gerincei sötétel­­tek... Jó ideig nem hallatszott más, mint a pejkó lassú ügetésének neszezése, majd, mintha a kocsis csak magá­nak mondta volna, így szólt: — Ne féljen maga. Vigyázok és a lovakra__Sértő­döttnek látszott... Gyerünk pejkó! — Álljon csak meg, szólt váratlanul a fekete szumá­nos. A ló miatt! — Hóó! Az öreg meghúzta a hajtószárat, s kérdően fürkészte a fekete szumánost. — Jeget fogott, mondta az. Nézze csak, mlyen dara­bok vannak a patáján. r/1 /­ / / / , , ,, a jobb patáját, ahol a nyi-JAL ló feleme­tve tartotta ládákban, egy hóból és sár­ból összecsomósodott jégrög képződött. Az ember fényes csizmájával leugrott a kordéból s figyelemre sem méltatva a bokáig érő sarat, odament a lóhoz. Kivette a kocsis ke­zéből az ostort, s vastagabb végével rácsapott a jégcso­móra. Elég nehezen sikerült a dolog. Végigvizsgálta a ló többi patáját is s azokat is végigtisztogatta az ostornyéllel, azután dédelgetésképpen megveregette nagy tenyerével a ló sima homlokát. —Azért haladt szegény olyan nehezen, mondta fel­szálláskor. Közben megnézte a csizmáját, mely bokán felül megmerült a ragadós sárban. — Én meg azt hittem, hogy lusta lett, szólt a kocsis mintegy önmagát korholva. Megcsapta ostorával a ló derekát, s az újból nekifeszült az útnak. — Besározta a csizmáját, — mondta úgy mellékesen. — Semmi az egész, válaszolt rá a másik. — Kár a fényéért, mosolyodon el az öreg. Miért nem hagyta rám? fordult oda a szumánoshoz. Én úgyis csak vasárnap szoktam kipucolni a bakancsomat, amíg ez az istenverte sár fel nem szikkad. A számános figyelemre sem méltatta a mondottakat, hanem szemrehányóan, hang­jában azzal az előbbeni nyers színezettel, amellyel magára vonta figyelmemet így szólt: — A ló csak egy oktalan állat, nem tud beszélni. Azért meg kell érteni a baját... azután végigmérve a másikat még hozzátette: Vagy maga nem tud bánni a lóval, öregem? — Ugyan! Mit nem gondol! háborodott fel az öreg. Nem voltak még nekem is saját lovaim? — No látja! válaszolt a másik. Mintha dorgálás lett volna szavaiban, amellyel mintegy azt akarta kifejezésre juttatni, hogy a gazdaság lovaival nem törődik úgy, mint a sajátjával tette. — De én mondom, hogy öreg, szólt makacsul a kocsis. — 12 éves, válaszolt amaz. — 12? csodálkozott hitetlenkedve az öreg. Egy röpke pillantással végignézett a lovon, mintegy felbecsülve an­nak korát, végül is így szólt: több lehet az annál. — Ha én azt mondom! Állította amaz. — Ejh! derült fel egyszeriben a kocsis. Hiszen maga ismeri! — Már hogyne! Hiszen én neveltem második csikó korától. — Oh! hogy a csoda verje meg, el is felejtettem... és én... azt mondja hát, hogy­ csak 12 éves? — Annyi az! Ahogy mondtam. Annak idején jól dolgozott a közösben. — Húzta bizony a dolgok nehezét, mert hiszen nem sok lova volt a szövetkezetnek, ösmerte azt a vasderest? — Emlékszem rá, hogyne. Az, amelyik eldöglött. Hogy megsiratta azt a maga fia. — Egyszerre vettem mind a kettőt Tornában a vásár­ban. Egészen felélénkült az én baloldali szomszédom is. Mozdulatlanságának hirtelen véget vetett, a kocsis felé fordult s lelkesedéssel beszélt. — A faluban senkinek sem volt két olyan derék lova, mint a magáé — mondta elismeréssel a kocsis — kár, hogy párjavesztett lett a pejkó, s nem húzhat több terhet. — Hagyja, szólt elégedetten a kiküldött, eleget dol­gozott már úgy is szegény. Amíg így beszélgettek, elérkeztünk az Ölthöz. Az öreg megállította a lovat a lábaktól, patáktól, kocsikerekektől feltúrt, összeszabdalt poszton. Mindhárman leszálltunk és vártuk a kompot. — Van pokróca? kérdezte a fiatalabb. De a kocsis már rá is terítette a ló vizes hátára. — Azt hittem, elfelejtette, toldotta meg amaz. — Hogy gondolhat ilyet? Válaszolt sértődötten az öreg. A folyó sárga, dagadt, hópéppel kevert árja lassan hömpölygött medrében. Időről-időre örvényforgatta fehér hófoltokat hozott magával, melyeknek szélei elrongyolód­­tak, kettéváltak, majd elnyelte őket mindenestől az ár, népszerűbbé sűrítve ezzel a vizet. A komp lassan a parthoz simult tettá­losa, s megállt a közepén. Beszálltunk mi is. A járási kiküldött megveregette a ló tomporát, majd szembekerült vele s szeretettel simogatta meg a homlokát. Azután megnézete, hogy a hám nem töri-e a ló hasát, meghúzta a zabláját, mintha azzal is könnyíteni akarna a szorításon, majd ott maradt a ló fejénél és lassan elnézett a víz felett. A ló, mintha csak hálás akarna lenni az eddigi baráti magatartásért, fejét felemelte, s orrát az ember vállára támasztotta. Azután mindketten, ember és állat, mozdu­latlanul álltak a tavaszias napfényben. A komp meg lassan­­szelte az Olt vizét, a túloldali part felé. Nekem úgy tűnt, mintha az ember súgott volna valamit a ló fü­lébe. Érthetetlen szavakat, amiket én nem is hallottam. Keze lassan végig simogatta a ló nyakát, s tenyere végül is megpihent a ló állkapcsán.­­ — Suttogott-e valamit az ember, vagy éppen csak nekem tűnt fel úgy a dolog? Nem tudom. Hátam mögött a kocsis nagyot sóhajtott. Visszafordultam. Az öreg a kor­dénak támaszkodva dohányzott. Látva, hogy tekintetem rajta pihen, újra nagyot sóhajtott s szeme zavaros lett, mi­kor megkérdezett. — Mit gondol? vajon az ő lova lehet? Közelebb mentem hozzá ő pedig folytatta. Most öt éve, elsőnek lépett a közösbe mikor a TSZ megalakult. Végigsétáltatta lovait a falu utcáin, hadd lássa mindenki, milyen gyönyörű jószággal gyarapítja ő a kollektíva va­gyonát ... Az innen-onnan összekerült lovak éppen úgy dolgoztak együtt, egyetértésben, mint az emberek... Jó is az így... De mégis csak az ember lova az!... Nem igaz? Nem tudja az ember olyan könnyen elfelejteni... Azután halkabban hozzátette: Nekem is van két lovam a kollektívában. Tobzódó gondolataimból, amelyek magukkal ragadtak, a komp parthozütődése ébresztett valóra. Kiszálláshoz ké­szülődtünk. A számános partra vezette a lovat, levette róla a takarót, aztán felszálltunk a kordéba. Egy kisebb fajta domb kapaszkodóján kellett felhajtanunk. Nehezen ment a szalonnás sár miatt. A kapaszkodón túl újra egye­nes útra értünk. Az öreg végigmérte a pejkó hátát az ostorral, s az nagy igyekezettel indult neki az útnak. — Ugye, nem haragszik meg, — szólt a baloldali szomszédom, — ha elkérem a hajtószárat, szeretném én hajtani egy darabig ... — Tessék! Sietett a válasszal az öreg, s készségesen nyújtotta oda a hajtószárat és az ostort. Ugyan miért is haragudnék? — Nem, az ostorra nincs szükségem, szólt a rajonális küldött. A kocsis jól becsavarta magát a subába, s közben sokatmondóan nézett rám. Kezeit a suba ujjába rejtette, felénk fordult s állandóan az »új kocsist« nézte. Nagyba­­juszú, sovány arcára valami különös, megfoghatatlan mo­soly vésődött. Szomorúsággal vegyes, szelíd mosoly volt ez, ki tudja, milyen régi élményeket kavartak fel lelké­ben a mostani események. Ránéztem a másikra. Csak jobboldali arcélét láthat­tam. Mereven nézett előre a sáros fekete útra. Nagy fi­gyelemmel és körültekintéssel hajtott. Minden más elve­szett számára. Egészen a községig csak gyeplővel hajtotta a pejkót, nagynéha biztatta meg halk szóval: — Gyí, legény, gyí! Gyí lovacskám! Gyerünk pejkóm! S hangjából annyi melegség, annyi szeretet csendült ki, mintha csak édes legény fiát biztogatta volna... Vagy ki tudja? Talán még annál is több szelídséggel. — Gyí, legény, gyí! Egész idő alatt nem tudtam a szemem levenni róla. Megfeledkeztem a táj szépségéről. Már nem vonzott semmi, csak az arcát szerettem volna látni, legalább egy pillanatra, hogy fogalmat alkothassak magamnak arról, vajon mi megy most végbe a lelkében. De az ember moz­dulatlanul ült, előremeredt tekintettel, gondolataiba me­­rülten. Csupán szavaiból érthette meg az ember, ha akarta, végtelen szeretetét a ló iránt, vagy talán a többi ilyen néma, élni nem tudó segítőtárs iránt is, amelyik egyben barátja az embernek... Gyí, legény, gyí... A jó állat, nem tud beszélni szegény, mondta... nem elég, hogy az ember idejében megeteti és megitatja... Gyí, legény, gyí... neki is szüksége van jó szóra, vigasztalásra, akár­csak az embernek. СУУ7. .f „ ,, ... f verődtek volna // Ltn.th.CL Sill'Ll szitán keresztül agyamhoz emberünk meg-megismétlődő biztatásai és becézgetései, melyeket a pejkóhoz intézett. Egy pillanatra jobbra fordult s végig­futott szemével a pusztán; akkor sikerült meglátnom az arcát. Arca olyan átszellemült, olyan csodálatosan ragyogó volt, amilyet még sohasem volt alkalmam látni nála. Észrevette, hogy figyelem. Némi zavarral és restel­kedve mondta: Úgy dolgozik, mint egy ember, mintha ő is megértette volna azokat a kezdeti nehézségeket, amiket mi, emberek átéltünk. Szavaiból kiérzett a büszkeség, amelyet lova iránt érzett, amelyik vele együtt, vállvetve dolgozott a kollek­tíva felvirágoztatásán. Bizony nehéz volt az elején, só­hajtotta ... Azután újra, még melegebb, még bensősége­sebb szeretettel, elfojtott elérzékenyüléssel biztatta meg a pejkót: — Gyí, legény, gyí! A ló egyenletes ügetéssel haladt a nehéz, sáros úton, s a hideg pusztai széltől sűrű párafelhők emelkedtek róla. Fordította: Magda Lucián 3 ► ►!*•!►fvb­►¡ ►► cidtj £пс/м. PROLETÁR FIÚ VERSE Az én apám reggeltől estig Izzadva lót-fut, robotol, Az én apámnál nincs jobb ember, Nincs, nincs sehol. Az én apám kopott kabátú,, De nekem új ruhát veszen S beszél nekem egy szép jövőről Szerelmesen. Az én apám gazdagok foglya, Bántják, megalázzák szegényt, De estére elhozza hozzánk A jó reményt. Az én apám harcos, nagy ember, Értünk ad gőgöt és erőt, De önmagát meg nem alázza A pénz előtt. Az én apám bús, szegény ember, De ha nem nézné a fiát, Megállítná ezt a nagy, földi Komédiát. Az én apám, ha nem akarná, Nem volnának a gazdagok, Olyan volna minden kis társam, Mint én vagyok. Az én apám, ha egyet szólna, Hajh, megremegnének sokan, Vígan annyian nem élnének És boldogan. Az én apám dolgozik és küzd, Nála erősebb nincs talán, Hatalmasabb a királynál is Az én apám. Negyven éve halt meg forradalmi líránk klasszikus alakja, Ady Endre. Gyönyörű versét az évfordulóra való emlékezéssel közöljük. *AAAAkAkAAÁAAAAAAAlAAAAAALAAAAAAAALLAAkiAt.AAAAAkA.tAkAALAkAA*'

Next