Tiszatáj, 1962 (16. évfolyam, 1-12. szám

1962 / 1. szám

Petőfi könyvárusa• A RABSZOLGA-FELSZABADÍTÁS ARLINGTONI HŐSE AMA SZENT MÁRCIUS idusa közeledett és a költő egy pesti könyvárus pultja fölé hajolt, rótta, mint a szélroham, emléksorait „Egy könyvárus emlékkönyvébe”: Az életcél boldogság, de előbb Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd, Úgy ingyen ahhoz senki sem jut el, Ahhoz nagyon sok mindenféle kell: A becsülettől soha el ne térj, Sem indulatból, sem pedig díjért, Szeresd híven felebarátidat. Ne vond föl közted s más közt a hidat, A hon nevét, a drága szent hazát Szívednek legtisztább helyére zárd, S imádd az istent, s mindenekfelett Áruld erősen költeményimet. Ez a könyvárus Számvald Gyu­la volt, az Emich és Számvald könyvkereskedő cég „beltagja”­­Stahel-Számvald Gyula, az észak­amerikai rabszolga-felszabadító háború egyik legkiválóbb katoná­ja. „Szegedében” pályázták be először, öreg amerikai tábornok volt már, még mindig „szegedie­­sen”, Tisza-parti tájszólással be­szélte az angol nyelvet. Az alsó­tanyai plébános 1825. november 25-ét írta be a születés időpont­jául. Szülőkként Számvald And­rást és Nagy Borbálát. Nem lehet­tek módos emberek, inkább zsel­lérek, mert fiúkat, amint kora engedte, elkényszergették a szege­di sorozó­irodába, ahol kétfejű sa­­sos, sárga-fekete zsinóros csákót nyomtak a gyerekember fejére, és ezzel máris beszegődött tizenkét évre az osztrák császár katonájá­nak. Értelmes közlegénynek bizo­nyult, megbecsülték, a végén had­nagyot csináltak belőle a legfőbb osztrák óbesterek. Számvald Gyula most már csak arra várt, hogy kézbe kapja az obsitot. A könyv jobban érdekelte, mint a kard. Alig két évig volt könyvárus. A szabadságharcban Klapka és Gu­­yon hadtestében harcolt. A bra­­nyiszkói csatában vitézségi érmet is kapott, pedig ezt a szabadság­harc alatt nem könnyen osztogat­ták. A világosi katasztrófa után Nyugatra menekült. Berlinben volt hol tanító, hol újságíró, majd Lon­donban is így cserélgette foglal­kozásait. 1859-ben került az At­lanti-óceán túlsó partjára, ahol két évig egy német nyelvű hetilap szerkesztőségében dolgozott. In­nen kezdve Vasváry Ödön, a kitű­nő amerikai történész bogozgatta mozgalmas élete történetét, de mert hatalmas katonai és diplo­máciai leveles tára halála után nyomban, Pivány Jenő akadémikus buzgóságából Budapestre került, rám vár az a kötelesség, hogy azt közreadjam. ALIGHOGY MEGDÖRDÜLTEK a déli rabszolgatartók első ágyú­lövései Fort Summer bástyáira, Számvald Gyula, a német szárma­zású Blenker tábornokkal már 1861 májusában megszervezte a 8. New York-i önkéntes gyalogezre­det, melynek ő lett az első alez­redese. A New York-i magyarok még Lincoln megválasztása előtt önálló magyar gyalogezredet akar­tak kiállítani, de ehhez az állam­kormányzó nem járult hozzá. Had­­bavonulásuk után alig pár nappal, az északiakra katasztrofálisan vég­ződő Bul-Rumi-csatában, 1861. jú­lius 21-én már Számvald Gyula lett az ezredparancsnok. Az ő ez­redének csak az ütközet lefúvása után jutott fontos szerep. Az ő ez­redének kellett fedeznie a megfu­tott északiak seregét. Blenker tá­bornok könyörgött a tapasztalatlan vezérkarnak, hagyják Szahel-Szám­vald ezredét előretolt állásában, ahol sikerrel verték vissza a rab­szolgatartó déliek egyre megújuló lovasrohamait, s így mindig több időt juttattak az északiak rende­zett visszavonulására. A vezérkar hajthatatlan maradt, az ezredet kimozdították jól védett előőrsi állásából, és az északiak megfu­tottak. Stahel-Számvald ezrede hal­latlan hősiességgel állta a déliek egyre újrázódó lovasrohamait, és ezzel elhárította a veszélyt az észa­kiak üldözésétől, és mivel a csa­ta a fővárostól nem messze zaj­lott le, Washington elfoglalásától. Stahel-Számvald Gyulát ezért a fegyvertényéért már 1861 novem­berében brigádtábornokká nevez­ték ki. Brigádjával sok ütközetben tüntette ki magát. Jelentős fegy­vertényt hajtott végre a Virginia állambeli Cross Keys mellett, 1862. június 8-án. Számos hadi tény fű­ződik nevéhez. 1863. március 14- én a washingtoni kongresszus tá­bornaggyá nevezte ki. Legfénye­sebb haditettét mégis 1864. június 5-én hajtotta végre a virginiai Piedmont mellett, mikor hadtesté­vel elhatározó vereséget mért a déliekre. Ebben az ütközetben ta­núsított ragyogó fegyvertényéért kapta meg 29 évvel később a leg­nagyobb amerikai kitüntetést, a ►»Congressional Medal of Honor«-t, melyet most díszkardjaival és egyéb kegyeleti tárgyaival együtt a Magyar Nemzeti Múzeumban őriz­nek. A kongresszus az amerikai hadtörténészek egybehangzó vé­leménye alapján megállapította, hogy a hadjárat nagyon fontos üt­közetének sorsát Stahel-Számvald és Sullivan tábonokok divíziója döntötte el. Stahel-Számvald az üt­közetben súlyosan megsebesült, de alighogy bekötözték, rögtön visz­­szatért a harcba, és újabb roham­ra vezette lovasait. A győzelem azért volt fontos, mert ha az északiak elvesztik a csatát, a dé­liek főcsapata előtt kitárul She­nandoah völgye Pennsylvania és Maryland felé, s így a szövetségi főváros is komoly veszélybe ke­rült volna. David Hunter tábornok, az északiak itteni hadseregének fő­­parancsnoka, aki gyűlölködő félté­kenységgel nézte Stahel-Számvald sikereit, és ennek számos esetben adott kifejezést, ezt jelentette a vezérkarnak: »►Csak az igazat je­lentem Stahel tábornokról, amikor megírom, hogy vitézül vezetve ka­tonáit, különösen az ellenség üldö­zésében olyan higgadtságot és bá­torságot tanúsított, hogy a végső győzelem kivívásáért az egész or­szág nagy hálával tartozik neki.« STAHEL-SZAMVALD tábor­nagynak a piedmonti csatában szer­zett sebei begyógyultak, de már a harctérre nem térhetett vissza. Mindenképpen hasznosítani akarta magát, 1864. november 17-től 1865. január 6-ig a haditörvényszék el­nöki teendőit látta el Baltimore­­ban. Még ez évben leszerelt, Se­ward külügyminiszter előterjeszté­sére a meggyilkolt Lincoln elnök utóda, Johnson, Japánba nevezte ki főkonzulnak. Tokióban, Yokoha­mában, Oszakában, majd a kínai Sanghajban látta el tizenegy éven át a főkonzuli tisztet. Nemcsak a­­konzuli apparátust építette ki, ha­nem a nemrég még elzárkózó ha­talmas keleti birodalmakban lehe­tővé tette az Egyesült Államok gazdasági behatolását, az akkor szilárduló amerikai prosperity alapjait vetve meg. 1885-ben vált ki a külügyi szolgálatból. Közben — 1869-től 1877-ig — a nyugati államokban a bányászati kutatá­sok fő irányítója volt, de ez év­ben külügyi szolgálatra rendelték vissza, hogy Japánban és Kínában még nyolc évig szolgálja az Egye­sült Államok konzuli érdekeit. öreg, megcsontosodott agglegény maradt. Otthont sohasem alapított. Örökké szállodákban lakott, New Yorkban a St. James-szállodában. Itt is halt meg 1912. december 4-én. Holttestét Washingtonba szál­lították és a nagy nemzeti hősök arlingtoni temetőjében helyezték örök nyugovóra. Koporsójára Woo­­drow Wilson elnök is elküldte ko­szorúját. A még életben maradt öreg bajtársak nevében Simon­­Wolf, a Volt kairói követ vett bú­csút. Sírja fölé hatalmas gránit­­oszlopot emeltek. MÍG ÉLT,­ Lincoln elnök Stahel- Számvald­ot határtalan bizalmával tüntette ki. Mikor a déliek offen­­zívája a fővárost, Washingtont el­foglalással fenyegette, Lincoln egyenes kívánságára az egyesített lovasság főparancsnokává Stahel- Számvaldot tették meg. A felada­tot maradéktalanul megoldotta, el­űzte a szorongató déli haderőket. Ez 1863 márciusában volt. November­ben a pennsylvaniai Gettysburg csataterén, ahol az északiak részé­re már megszületett a végső győ­zelem reménye, a Lincoln elnököt követő tábornoki kíséretet Stahel- Számvald Gyula, a szeged-alsóta­­nyai parasztgyerek, a rabszolga­felszabadító háború egyik legna­gyobb hőse, az Egyesült Államok tábornagya vezette. Az egykori pesti könyvárus a gettysburgi dísz­menetre épp oly büszke volt, mint a kis versikére, amelyet valaha pultja sarkán Petőfi Sándor az ő emlékkönyvébe írt... Ács Tivadar Tamási Áron : 15 rövid novella és egy hosz­­szabb költői elbeszélés. Íme Ta­mási Áron gazdag, művészi él­ményt tartogató új kötetének számszerű tartalma. Majd negyven éve, hogy első novellája — Szász Tamás, a po­gány — megjelent. S azóta sza­kadatlanul látnak napvilágot re­gényei, elbeszélés kötetei, színda­rabjai. Lassan az irodalomtörté­net is nehezen tudja áttekinteni az eddigi életművet, s még nehe­zebben tudja elhelyezni azt az újabb kori magyar irodalom egé­szében. Az bizonyos, hogy e­z az élet­mű nem tűr korlátot. "ha­sonlítást, vagy valamilyen irány­zatba való egyszerű, merev be­sorolást. Ha a helyen és pozíción lehet is vitatkozni, a magas iro­dalmi rang vitathatatlan. Ezt a sajátosságot és rangossá­got erősíti mostani kötete is. No­velláinak témája, nyelve, meseszö­vése, felépítésének statikája egy­séges és sajátos rendszert alkot­nak, melyek kristály törvényei önmagában a rendszerben mérhe­tők. Ezek a törvények viszony­lag könnyen felismerhetők, s ta­lán éppen ennek az eredetiség­nek, a szilárd törvénynek élmény­szerű felisme­rése nyújtja az öröm­nek azt a teljességét, amit egy­­egy novella elolvasása után érez az olvasó. Tamási Áron népmű­vész a szó legszebb s legszélesebb értelmében, aki eredeti népi fan­táziával alkot, ugyanakkor már újragyökerezteti az irodalomban a nép művészi képzeletvilágának virágait. Az olvasót ezekben a novellák­ban először talán az írói nyelv árnyaltsága, népi bája és csillogó varázsa fogja meg, ami felmérhe­tetlen értéke Tamási művészeté­nek. Mintha nem is írva, hanem inkább komponálva lennének ezek a novellák. Egy-egy novellában tiszta harmóniává olvad össze a hegyvidéki ember temperamentu­ma, az ózondús, csípős hegyi le­vegő, az erdők sejtelmes susogá­­sa. Ember és természet elválaszt­hatatlan egységére épül ez a mű­vészet. Az embert körülvevő ter­mészet kiegészíti az ember belső természetét. Az ember mélyen be­leágyazott a természetbe, vele és játszi remény benne él. A népi sugallat Jánosa a természet erejétől és indulatá­tól kap erőre és indulatra. Nyug­vására nyugszik a természet is. Természet és emberszeretet szi­lárd acélötvözete képezi az író művészi-világnézeti szemléletének alappillérjét. Mindez olyan meleg­séget süt keresztül írásain, hogy talán egyetlen olvasó sem olvas­hatja azokat fagyos közönnyel. Az elbeszélések friss keletűek, 1958—61 között íródtak. Szinte kivétel nélkül ugyanabból a tör­ténelmi-társadalmi talajból táp­lálkoznak, mint az 1942-ben meg­jelent Összegyűjtött Novellák és a megelőző Szegénység szárnyai c. Tamási-kötetek. Egyszerű sze­gény emberek világa ez az ember­telen világban, ahol a természet és az erkölcsiség véd a társada­lom vastörvényeivel szemben. Az előző kötetek novelláihoz képest azonban a lázadó, drámai hang enyhült és előtérbe került a nyel­vi, szerkesztési motiválás, a me­seszövő játékosság. Az a megdöb­bentő, kegyetlen drámaiság, amit az 1942-es kötetben pl. a Rendes feltámadás című novella képvisel — amelynek summája, hogy a szegénynek az Úristen sem szol­gáltat igazságot —, a mostani kö­tetben nem, vagy csak oldottabb formában található. (Czinczk­i Hám, Igazak álma.) Ezért is tekintünk igen nagy érdeklődéssel az elé a kisregény elé, amelyről Tamási Áron egy televíziós beszélgetés során tett említést, amit — nyilván friss él­ményanyag hatására — »»a mai fiatalokról, a mai fiataloknak« kí­ván megírni. A kötettel kapcsolatban külön szó illeti a Zöldág című költői elbeszélést. Az írás valóban költői remekmű. Prózai költemény. Az elvont gondolati tartalom és a sziporkázó írásművészet költői egysége. Lengődi Jáczint — az el­beszélés hőse — fiatal hitével, re­ménységével, küzdeni akarásával keresi a Paradicsomot, a boldog­ságot. Vele együtt tesz hitet az író a küzdelem és reménység ér­telme, a megharcolt jövő szebb bizonyossága mellett. (Szépirodal­mi Könyvkiadó, 1961.) TÓTH MIKLÓS FANYAR KARTÁRS, a Sártói Vályogvető Egyesülés faliújságjának főszerkesztője ked­vetlenül ült az íróasztalánál és titokzatos ábrákat rajzolt egy papírlapra. A faliújság új számának terveit készítette, azaz készí­tette volna, ha tudja, honnan vegye hozzá az anyagot. Az nb határozata szerint az új faliújságnak a Nálunk Nem Nagyon Ismert Ország fejlődését kellene ismertetnie, Fa­nyar kortársnak azonban egyetlen adata, egyetlen fényképe sem volt erről a témá­ról, sőt még azt sem tudta, honnan szerez­het ilyen anyagokat. Pedig az ab-titkár, a vállalatvezető, eddigi szerkesztői tapasztala­tai alapján jól tudta ezt Fanyar,­­ az ör­dög se sejtheti, miért, sokat ad a faliújság­ra, és roppant fontosnak tartja, hogy azok nemcsak tartalmilag legyenek kifogástala­nok, hanem a szemnek is szépek, tetszető­­sek, tele rajzokkal, fényképekkel, színes áb­rákkal. Fanyar nem tudta, mit csináljon, s mivel több órai gondolkodás után is teljesen ta­nácstalannak érezte magát, behívta segéd­­szerkesztőjét, Lelkes kartársát, akinek a tarsolyában mindig voltak használható tip­pek. Most is, amikor Fanyar keserves kép­pel ismertette az új szám elkészítésének nehézségeit, rövid gondolkodása után ezt mondta: — A helyzet kétségkívül súlyos. Megér­tem Fanyar kortárs kétségbeesését. De még nem késő. Le tudjuk győzni a nehézségeket. Lenne egy indítványom. Valamelyik újság­árusnál venni kell egy Nálunk Nem Nagyon Ismert Ország életéről szóló képeslapot és a probléma azonnal megoldódik. — Helyes — mondta tőle szokatlan hatá­rozottsággal Fanyar. — Induljunk azonnal. De nem jártak sikerrel. A harmadik új­ságárusnál ugyan találtak egy képeslapot, a Nálunk Nem Nagyon Ismert Országban ad­ták ki, még színes képek is voltak benne, éppen olyanok, amilyenek nekik kellettek volna, de amikor alaposan megnézték a la­pot, kiderült, hogy az valami képzőművé­szeti folyóirat. — Ez használhatatlan — állapították meg egyszerre, és tanácstalanul néztek egy­másra. — A kör tehát bezárult — mondta szo­morúan Fanyar. — Most mit csináljunk? Lelkes azonban már feltalálta magát. — Én tudnék egy módot — mondta óva­tosan. — Pestre kellene utaznunk. Ott any­­nyi anyagot találhatunk, amennyi csak kell. — Helyes — mondta Fanyar. — Azonnal induljunk a vállalatvezetőhöz. A határidő itt van a nyakunkon. Amikor Fanyar beállított a vállalatvezető irodájába, az igazgató az íróasztalnál ült, és sebesen írt valamit, s még akkor is foly­tatta az írást, amikor Fanyar megkezdte a tényálladék részletes ismertetését. — Micsoda? — kérdezte egy pillanatra , feltekintve, amikor Fanyar abbahagyta mondókáját. — Pesti út? Engedélyezve. Fanyar Lelkes kartárssal utazott fel a fő­városba. Szüksége volt fürge eszű helyette­­sére, végtére nem is olyan egyszerű azt az anyagot összeszedni. MÁR AZ ELSŐ félórában kiderült, hogy nem hiába jöttek fel Pestre. Annyi anyagot találtak, folyóiratokat, újságokat nagy és szép fényképekkel, hogy Fanyar szívbeli örömmel nézte a rengeteg jó anyagot. — No — kérdezte elégedetten Lelkest — erről mi a véleménye? Ebből tíz faliújság is kitelnék. Helyettese azonban nem lelkesedett.­­— Sajnos, ez az anyag erősen kifogásol­ható — mondta. — Dolgozóink neveléséhez szinte semmivel sem járulna hozzá. Ezek a képek például — emelt fel egy folyóira­tot — táncoló fiatalokat mutatnak be. De hogyan?! Nézze csak, milyen jampisan tán­colnak! Hát tehetjük ezeket a képeket, de őszintén mondja meg, tehetjük ezeket nyu­godt lelkiismerettel a mi fiataljaink elé? Így is sok a csőnadrág a vállalatnál! *­s Aztán sorra vette a képeslapokat, muto­gatott, magyarázott, ezerféle kifogása volt. Fanyar szédült fejjel hallgatta. — Hát akkor mit csináljunk? — Egyelőre fogalmam sincs — mondta Lelkes. — Azt javaslom, hogy várjunk és gondolkodjunk. Majdcsak megtaláljuk a megoldást FANYAR — nem tehetett mást — elfogad­ta a javaslatot, s aztán egész délután ott ül­tek a szálloda presszójában és gondolkod­tak. — Csakugyan olyan fontos az a faliújság? — kérdezte egyszer csak Lelkes. — Persze, hogy fontos — mondta Fanyar. Maga is tudja, hogy az vb különös jelentő­séget tulajdonít a faliújságnak. — Hát ha csakugyan olyan fontos, java­solnám, kérjünk útlevelet a Nálunk Nem Nagyon Ismert Országba és a helyszínen gyűjtsük össze az anyagot. Fanyar a javaslatra teljesen elképedt: ne­ki ilyesmi sohasem jutott volna az eszébe. — De én nemcsak javasolok — folytatta Lelkes. — Már meg is fogalmaztam annak a táviratnak a szövegét, amelyet ebben az ügyben indítványom szerint a vállalat igaz­gatóságának kell küldenünk. Amennyiben Fanyar kortárs megengedi, felolvasom. Fanyar engedelmesen bólintott, Lelkes egy kis papírdarabot vett elő a zsebéből. „Előre nem látható "nehézségek merültek fel stop — olvasta — szükséges, hogy Ná­lunk Nem Nagyon Ismert Országba utaz­zunk stop. Anyaggyűjtés céljából stop enge­délyt kérünk stop.” A táviratot azonnal elküldték, és a vára­kozás idegtépő óráit is a presszóban töltöt­ték. Fanyar a nőket nézegette. Lelkes, egy képes újságot lapozgatott, majd egyszer fel­emelte a fejét, és ábrándosan a levegőbe nézett. — Kedves Fanyar kortárs — mondta —, legközelebb Olaszország életét kellene is­mertetni a faliújságunkon. Fanyar Lelkes lapjába nézett, és azonnal megértette a javaslat jelentőségét. A lap nagy képes riportjában fiatal nők mutatták be a legújabb olasz fürdőruhadivatot, Capri szigetén, a strandon. — Bizony — mondta ő is —, az határo­zottan helyes lenne. A választávirat csak másnap, a hajnali órákban érkezett meg, addig tehát mindket­ten kénytelenek voltak a presszóban üldö­gélni. „Őt engedélyezve stop”, ennyit írt az igazgató. — Nagyszerű ember! —­­ujjongott Lelkes. — Ilyen vezetővel öröm dolgozni! — Igen, igen — mondta Fanyar. — De megleszünk-e így határidőre a faliújsággal? — Ez igazán nem probléma — mondta Lelkes. — Majd soron kívül kérünk útleve­let. Elvégre ott is beláthatják, hogy fontos ügyben megyünk, gyorsan kell utaznunk. AZ ÚTBÓL azonban mégsem lett semmi. Két nap múlva ugyanis újabb távirat érke­zett az Egyesülés igazgatójától. „Utazás lefújva stop Fanyar kortárs kis­fia megcsinálta a faliújságot stop remekül sikerült stop anyukája ugyanis elmondta neki, miért utazott el az apuka stop és a gyerek, hogy ne kelljen az apukának any­­nyit fáradnia stop egy délután megcsinálta a faliújság új számát stop.” — Nahát, ez a gyerek — szörnyülködött Lelkes. — Milyenek­ ezek a mai gyerekek! Fanyar nem szólt semmit, kedvetlen volt, tudja isten miért, nem tudott igazán örülni a fia figyelmességének. Szótlanul csoma­golni kezdett. Amikor kiléptek a szálló ka­puján, Lelkes megkérdezte: — Tulajdonképpen hány éves az a kö­lyök? — Tíz — mondta nem túlságosan nagy lelkesedéssel Fanyar. — Ötödikes: ÖKRÖS LÁSZLÓ 2

Next