Tiszatáj, 1962 (16. évfolyam, 1-12. szám
1962 / 1. szám
Petőfi könyvárusa• A RABSZOLGA-FELSZABADÍTÁS ARLINGTONI HŐSE AMA SZENT MÁRCIUS idusa közeledett és a költő egy pesti könyvárus pultja fölé hajolt, rótta, mint a szélroham, emléksorait „Egy könyvárus emlékkönyvébe”: Az életcél boldogság, de előbb Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd, Úgy ingyen ahhoz senki sem jut el, Ahhoz nagyon sok mindenféle kell: A becsülettől soha el ne térj, Sem indulatból, sem pedig díjért, Szeresd híven felebarátidat. Ne vond föl közted s más közt a hidat, A hon nevét, a drága szent hazát Szívednek legtisztább helyére zárd, S imádd az istent, s mindenekfelett Áruld erősen költeményimet. Ez a könyvárus Számvald Gyula volt, az Emich és Számvald könyvkereskedő cég „beltagja”Stahel-Számvald Gyula, az északamerikai rabszolga-felszabadító háború egyik legkiválóbb katonája. „Szegedében” pályázták be először, öreg amerikai tábornok volt már, még mindig „szegediesen”, Tisza-parti tájszólással beszélte az angol nyelvet. Az alsótanyai plébános 1825. november 25-ét írta be a születés időpontjául. Szülőkként Számvald Andrást és Nagy Borbálát. Nem lehettek módos emberek, inkább zsellérek, mert fiúkat, amint kora engedte, elkényszergették a szegedi sorozóirodába, ahol kétfejű sasos, sárga-fekete zsinóros csákót nyomtak a gyerekember fejére, és ezzel máris beszegődött tizenkét évre az osztrák császár katonájának. Értelmes közlegénynek bizonyult, megbecsülték, a végén hadnagyot csináltak belőle a legfőbb osztrák óbesterek. Számvald Gyula most már csak arra várt, hogy kézbe kapja az obsitot. A könyv jobban érdekelte, mint a kard. Alig két évig volt könyvárus. A szabadságharcban Klapka és Guyon hadtestében harcolt. A branyiszkói csatában vitézségi érmet is kapott, pedig ezt a szabadságharc alatt nem könnyen osztogatták. A világosi katasztrófa után Nyugatra menekült. Berlinben volt hol tanító, hol újságíró, majd Londonban is így cserélgette foglalkozásait. 1859-ben került az Atlanti-óceán túlsó partjára, ahol két évig egy német nyelvű hetilap szerkesztőségében dolgozott. Innen kezdve Vasváry Ödön, a kitűnő amerikai történész bogozgatta mozgalmas élete történetét, de mert hatalmas katonai és diplomáciai leveles tára halála után nyomban, Pivány Jenő akadémikus buzgóságából Budapestre került, rám vár az a kötelesség, hogy azt közreadjam. ALIGHOGY MEGDÖRDÜLTEK a déli rabszolgatartók első ágyúlövései Fort Summer bástyáira, Számvald Gyula, a német származású Blenker tábornokkal már 1861 májusában megszervezte a 8. New York-i önkéntes gyalogezredet, melynek ő lett az első alezredese. A New York-i magyarok még Lincoln megválasztása előtt önálló magyar gyalogezredet akartak kiállítani, de ehhez az államkormányzó nem járult hozzá. Hadbavonulásuk után alig pár nappal, az északiakra katasztrofálisan végződő Bul-Rumi-csatában, 1861. július 21-én már Számvald Gyula lett az ezredparancsnok. Az ő ezredének csak az ütközet lefúvása után jutott fontos szerep. Az ő ezredének kellett fedeznie a megfutott északiak seregét. Blenker tábornok könyörgött a tapasztalatlan vezérkarnak, hagyják Szahel-Számvald ezredét előretolt állásában, ahol sikerrel verték vissza a rabszolgatartó déliek egyre megújuló lovasrohamait, s így mindig több időt juttattak az északiak rendezett visszavonulására. A vezérkar hajthatatlan maradt, az ezredet kimozdították jól védett előőrsi állásából, és az északiak megfutottak. Stahel-Számvald ezrede hallatlan hősiességgel állta a déliek egyre újrázódó lovasrohamait, és ezzel elhárította a veszélyt az északiak üldözésétől, és mivel a csata a fővárostól nem messze zajlott le, Washington elfoglalásától. Stahel-Számvald Gyulát ezért a fegyvertényéért már 1861 novemberében brigádtábornokká nevezték ki. Brigádjával sok ütközetben tüntette ki magát. Jelentős fegyvertényt hajtott végre a Virginia állambeli Cross Keys mellett, 1862. június 8-án. Számos hadi tény fűződik nevéhez. 1863. március 14- én a washingtoni kongresszus tábornaggyá nevezte ki. Legfényesebb haditettét mégis 1864. június 5-én hajtotta végre a virginiai Piedmont mellett, mikor hadtestével elhatározó vereséget mért a déliekre. Ebben az ütközetben tanúsított ragyogó fegyvertényéért kapta meg 29 évvel később a legnagyobb amerikai kitüntetést, a ►»Congressional Medal of Honor«-t, melyet most díszkardjaival és egyéb kegyeleti tárgyaival együtt a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek. A kongresszus az amerikai hadtörténészek egybehangzó véleménye alapján megállapította, hogy a hadjárat nagyon fontos ütközetének sorsát Stahel-Számvald és Sullivan tábonokok divíziója döntötte el. Stahel-Számvald az ütközetben súlyosan megsebesült, de alighogy bekötözték, rögtön viszszatért a harcba, és újabb rohamra vezette lovasait. A győzelem azért volt fontos, mert ha az északiak elvesztik a csatát, a déliek főcsapata előtt kitárul Shenandoah völgye Pennsylvania és Maryland felé, s így a szövetségi főváros is komoly veszélybe került volna. David Hunter tábornok, az északiak itteni hadseregének főparancsnoka, aki gyűlölködő féltékenységgel nézte Stahel-Számvald sikereit, és ennek számos esetben adott kifejezést, ezt jelentette a vezérkarnak: »►Csak az igazat jelentem Stahel tábornokról, amikor megírom, hogy vitézül vezetve katonáit, különösen az ellenség üldözésében olyan higgadtságot és bátorságot tanúsított, hogy a végső győzelem kivívásáért az egész ország nagy hálával tartozik neki.« STAHEL-SZAMVALD tábornagynak a piedmonti csatában szerzett sebei begyógyultak, de már a harctérre nem térhetett vissza. Mindenképpen hasznosítani akarta magát, 1864. november 17-től 1865. január 6-ig a haditörvényszék elnöki teendőit látta el Baltimoreban. Még ez évben leszerelt, Seward külügyminiszter előterjesztésére a meggyilkolt Lincoln elnök utóda, Johnson, Japánba nevezte ki főkonzulnak. Tokióban, Yokohamában, Oszakában, majd a kínai Sanghajban látta el tizenegy éven át a főkonzuli tisztet. Nemcsak akonzuli apparátust építette ki, hanem a nemrég még elzárkózó hatalmas keleti birodalmakban lehetővé tette az Egyesült Államok gazdasági behatolását, az akkor szilárduló amerikai prosperity alapjait vetve meg. 1885-ben vált ki a külügyi szolgálatból. Közben — 1869-től 1877-ig — a nyugati államokban a bányászati kutatások fő irányítója volt, de ez évben külügyi szolgálatra rendelték vissza, hogy Japánban és Kínában még nyolc évig szolgálja az Egyesült Államok konzuli érdekeit. öreg, megcsontosodott agglegény maradt. Otthont sohasem alapított. Örökké szállodákban lakott, New Yorkban a St. James-szállodában. Itt is halt meg 1912. december 4-én. Holttestét Washingtonba szállították és a nagy nemzeti hősök arlingtoni temetőjében helyezték örök nyugovóra. Koporsójára Woodrow Wilson elnök is elküldte koszorúját. A még életben maradt öreg bajtársak nevében SimonWolf, a Volt kairói követ vett búcsút. Sírja fölé hatalmas gránitoszlopot emeltek. MÍG ÉLT, Lincoln elnök Stahel- Számvaldot határtalan bizalmával tüntette ki. Mikor a déliek offenzívája a fővárost, Washingtont elfoglalással fenyegette, Lincoln egyenes kívánságára az egyesített lovasság főparancsnokává Stahel- Számvaldot tették meg. A feladatot maradéktalanul megoldotta, elűzte a szorongató déli haderőket. Ez 1863 márciusában volt. Novemberben a pennsylvaniai Gettysburg csataterén, ahol az északiak részére már megszületett a végső győzelem reménye, a Lincoln elnököt követő tábornoki kíséretet Stahel- Számvald Gyula, a szeged-alsótanyai parasztgyerek, a rabszolgafelszabadító háború egyik legnagyobb hőse, az Egyesült Államok tábornagya vezette. Az egykori pesti könyvárus a gettysburgi díszmenetre épp oly büszke volt, mint a kis versikére, amelyet valaha pultja sarkán Petőfi Sándor az ő emlékkönyvébe írt... Ács Tivadar Tamási Áron : 15 rövid novella és egy hoszszabb költői elbeszélés. Íme Tamási Áron gazdag, művészi élményt tartogató új kötetének számszerű tartalma. Majd negyven éve, hogy első novellája — Szász Tamás, a pogány — megjelent. S azóta szakadatlanul látnak napvilágot regényei, elbeszélés kötetei, színdarabjai. Lassan az irodalomtörténet is nehezen tudja áttekinteni az eddigi életművet, s még nehezebben tudja elhelyezni azt az újabb kori magyar irodalom egészében. Az bizonyos, hogy ez az életmű nem tűr korlátot. "hasonlítást, vagy valamilyen irányzatba való egyszerű, merev besorolást. Ha a helyen és pozíción lehet is vitatkozni, a magas irodalmi rang vitathatatlan. Ezt a sajátosságot és rangosságot erősíti mostani kötete is. Novelláinak témája, nyelve, meseszövése, felépítésének statikája egységes és sajátos rendszert alkotnak, melyek kristály törvényei önmagában a rendszerben mérhetők. Ezek a törvények viszonylag könnyen felismerhetők, s talán éppen ennek az eredetiségnek, a szilárd törvénynek élményszerű felismerése nyújtja az örömnek azt a teljességét, amit egyegy novella elolvasása után érez az olvasó. Tamási Áron népművész a szó legszebb s legszélesebb értelmében, aki eredeti népi fantáziával alkot, ugyanakkor már újragyökerezteti az irodalomban a nép művészi képzeletvilágának virágait. Az olvasót ezekben a novellákban először talán az írói nyelv árnyaltsága, népi bája és csillogó varázsa fogja meg, ami felmérhetetlen értéke Tamási művészetének. Mintha nem is írva, hanem inkább komponálva lennének ezek a novellák. Egy-egy novellában tiszta harmóniává olvad össze a hegyvidéki ember temperamentuma, az ózondús, csípős hegyi levegő, az erdők sejtelmes susogása. Ember és természet elválaszthatatlan egységére épül ez a művészet. Az embert körülvevő természet kiegészíti az ember belső természetét. Az ember mélyen beleágyazott a természetbe, vele és játszi remény benne él. A népi sugallat Jánosa a természet erejétől és indulatától kap erőre és indulatra. Nyugvására nyugszik a természet is. Természet és emberszeretet szilárd acélötvözete képezi az író művészi-világnézeti szemléletének alappillérjét. Mindez olyan melegséget süt keresztül írásain, hogy talán egyetlen olvasó sem olvashatja azokat fagyos közönnyel. Az elbeszélések friss keletűek, 1958—61 között íródtak. Szinte kivétel nélkül ugyanabból a történelmi-társadalmi talajból táplálkoznak, mint az 1942-ben megjelent Összegyűjtött Novellák és a megelőző Szegénység szárnyai c. Tamási-kötetek. Egyszerű szegény emberek világa ez az embertelen világban, ahol a természet és az erkölcsiség véd a társadalom vastörvényeivel szemben. Az előző kötetek novelláihoz képest azonban a lázadó, drámai hang enyhült és előtérbe került a nyelvi, szerkesztési motiválás, a meseszövő játékosság. Az a megdöbbentő, kegyetlen drámaiság, amit az 1942-es kötetben pl. a Rendes feltámadás című novella képvisel — amelynek summája, hogy a szegénynek az Úristen sem szolgáltat igazságot —, a mostani kötetben nem, vagy csak oldottabb formában található. (Czinczki Hám, Igazak álma.) Ezért is tekintünk igen nagy érdeklődéssel az elé a kisregény elé, amelyről Tamási Áron egy televíziós beszélgetés során tett említést, amit — nyilván friss élményanyag hatására — »»a mai fiatalokról, a mai fiataloknak« kíván megírni. A kötettel kapcsolatban külön szó illeti a Zöldág című költői elbeszélést. Az írás valóban költői remekmű. Prózai költemény. Az elvont gondolati tartalom és a sziporkázó írásművészet költői egysége. Lengődi Jáczint — az elbeszélés hőse — fiatal hitével, reménységével, küzdeni akarásával keresi a Paradicsomot, a boldogságot. Vele együtt tesz hitet az író a küzdelem és reménység értelme, a megharcolt jövő szebb bizonyossága mellett. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961.) TÓTH MIKLÓS FANYAR KARTÁRS, a Sártói Vályogvető Egyesülés faliújságjának főszerkesztője kedvetlenül ült az íróasztalánál és titokzatos ábrákat rajzolt egy papírlapra. A faliújság új számának terveit készítette, azaz készítette volna, ha tudja, honnan vegye hozzá az anyagot. Az nb határozata szerint az új faliújságnak a Nálunk Nem Nagyon Ismert Ország fejlődését kellene ismertetnie, Fanyar kortársnak azonban egyetlen adata, egyetlen fényképe sem volt erről a témáról, sőt még azt sem tudta, honnan szerezhet ilyen anyagokat. Pedig az ab-titkár, a vállalatvezető, eddigi szerkesztői tapasztalatai alapján jól tudta ezt Fanyar, az ördög se sejtheti, miért, sokat ad a faliújságra, és roppant fontosnak tartja, hogy azok nemcsak tartalmilag legyenek kifogástalanok, hanem a szemnek is szépek, tetszetősek, tele rajzokkal, fényképekkel, színes ábrákkal. Fanyar nem tudta, mit csináljon, s mivel több órai gondolkodás után is teljesen tanácstalannak érezte magát, behívta segédszerkesztőjét, Lelkes kartársát, akinek a tarsolyában mindig voltak használható tippek. Most is, amikor Fanyar keserves képpel ismertette az új szám elkészítésének nehézségeit, rövid gondolkodása után ezt mondta: — A helyzet kétségkívül súlyos. Megértem Fanyar kortárs kétségbeesését. De még nem késő. Le tudjuk győzni a nehézségeket. Lenne egy indítványom. Valamelyik újságárusnál venni kell egy Nálunk Nem Nagyon Ismert Ország életéről szóló képeslapot és a probléma azonnal megoldódik. — Helyes — mondta tőle szokatlan határozottsággal Fanyar. — Induljunk azonnal. De nem jártak sikerrel. A harmadik újságárusnál ugyan találtak egy képeslapot, a Nálunk Nem Nagyon Ismert Országban adták ki, még színes képek is voltak benne, éppen olyanok, amilyenek nekik kellettek volna, de amikor alaposan megnézték a lapot, kiderült, hogy az valami képzőművészeti folyóirat. — Ez használhatatlan — állapították meg egyszerre, és tanácstalanul néztek egymásra. — A kör tehát bezárult — mondta szomorúan Fanyar. — Most mit csináljunk? Lelkes azonban már feltalálta magát. — Én tudnék egy módot — mondta óvatosan. — Pestre kellene utaznunk. Ott anynyi anyagot találhatunk, amennyi csak kell. — Helyes — mondta Fanyar. — Azonnal induljunk a vállalatvezetőhöz. A határidő itt van a nyakunkon. Amikor Fanyar beállított a vállalatvezető irodájába, az igazgató az íróasztalnál ült, és sebesen írt valamit, s még akkor is folytatta az írást, amikor Fanyar megkezdte a tényálladék részletes ismertetését. — Micsoda? — kérdezte egy pillanatra , feltekintve, amikor Fanyar abbahagyta mondókáját. — Pesti út? Engedélyezve. Fanyar Lelkes kartárssal utazott fel a fővárosba. Szüksége volt fürge eszű helyettesére, végtére nem is olyan egyszerű azt az anyagot összeszedni. MÁR AZ ELSŐ félórában kiderült, hogy nem hiába jöttek fel Pestre. Annyi anyagot találtak, folyóiratokat, újságokat nagy és szép fényképekkel, hogy Fanyar szívbeli örömmel nézte a rengeteg jó anyagot. — No — kérdezte elégedetten Lelkest — erről mi a véleménye? Ebből tíz faliújság is kitelnék. Helyettese azonban nem lelkesedett.— Sajnos, ez az anyag erősen kifogásolható — mondta. — Dolgozóink neveléséhez szinte semmivel sem járulna hozzá. Ezek a képek például — emelt fel egy folyóiratot — táncoló fiatalokat mutatnak be. De hogyan?! Nézze csak, milyen jampisan táncolnak! Hát tehetjük ezeket a képeket, de őszintén mondja meg, tehetjük ezeket nyugodt lelkiismerettel a mi fiataljaink elé? Így is sok a csőnadrág a vállalatnál! *s Aztán sorra vette a képeslapokat, mutogatott, magyarázott, ezerféle kifogása volt. Fanyar szédült fejjel hallgatta. — Hát akkor mit csináljunk? — Egyelőre fogalmam sincs — mondta Lelkes. — Azt javaslom, hogy várjunk és gondolkodjunk. Majdcsak megtaláljuk a megoldást FANYAR — nem tehetett mást — elfogadta a javaslatot, s aztán egész délután ott ültek a szálloda presszójában és gondolkodtak. — Csakugyan olyan fontos az a faliújság? — kérdezte egyszer csak Lelkes. — Persze, hogy fontos — mondta Fanyar. Maga is tudja, hogy az vb különös jelentőséget tulajdonít a faliújságnak. — Hát ha csakugyan olyan fontos, javasolnám, kérjünk útlevelet a Nálunk Nem Nagyon Ismert Országba és a helyszínen gyűjtsük össze az anyagot. Fanyar a javaslatra teljesen elképedt: neki ilyesmi sohasem jutott volna az eszébe. — De én nemcsak javasolok — folytatta Lelkes. — Már meg is fogalmaztam annak a táviratnak a szövegét, amelyet ebben az ügyben indítványom szerint a vállalat igazgatóságának kell küldenünk. Amennyiben Fanyar kortárs megengedi, felolvasom. Fanyar engedelmesen bólintott, Lelkes egy kis papírdarabot vett elő a zsebéből. „Előre nem látható "nehézségek merültek fel stop — olvasta — szükséges, hogy Nálunk Nem Nagyon Ismert Országba utazzunk stop. Anyaggyűjtés céljából stop engedélyt kérünk stop.” A táviratot azonnal elküldték, és a várakozás idegtépő óráit is a presszóban töltötték. Fanyar a nőket nézegette. Lelkes, egy képes újságot lapozgatott, majd egyszer felemelte a fejét, és ábrándosan a levegőbe nézett. — Kedves Fanyar kortárs — mondta —, legközelebb Olaszország életét kellene ismertetni a faliújságunkon. Fanyar Lelkes lapjába nézett, és azonnal megértette a javaslat jelentőségét. A lap nagy képes riportjában fiatal nők mutatták be a legújabb olasz fürdőruhadivatot, Capri szigetén, a strandon. — Bizony — mondta ő is —, az határozottan helyes lenne. A választávirat csak másnap, a hajnali órákban érkezett meg, addig tehát mindketten kénytelenek voltak a presszóban üldögélni. „Őt engedélyezve stop”, ennyit írt az igazgató. — Nagyszerű ember! —ujjongott Lelkes. — Ilyen vezetővel öröm dolgozni! — Igen, igen — mondta Fanyar. — De megleszünk-e így határidőre a faliújsággal? — Ez igazán nem probléma — mondta Lelkes. — Majd soron kívül kérünk útlevelet. Elvégre ott is beláthatják, hogy fontos ügyben megyünk, gyorsan kell utaznunk. AZ ÚTBÓL azonban mégsem lett semmi. Két nap múlva ugyanis újabb távirat érkezett az Egyesülés igazgatójától. „Utazás lefújva stop Fanyar kortárs kisfia megcsinálta a faliújságot stop remekül sikerült stop anyukája ugyanis elmondta neki, miért utazott el az apuka stop és a gyerek, hogy ne kelljen az apukának anynyit fáradnia stop egy délután megcsinálta a faliújság új számát stop.” — Nahát, ez a gyerek — szörnyülködött Lelkes. — Milyenek ezek a mai gyerekek! Fanyar nem szólt semmit, kedvetlen volt, tudja isten miért, nem tudott igazán örülni a fia figyelmességének. Szótlanul csomagolni kezdett. Amikor kiléptek a szálló kapuján, Lelkes megkérdezte: — Tulajdonképpen hány éves az a kölyök? — Tíz — mondta nem túlságosan nagy lelkesedéssel Fanyar. — Ötödikes: ÖKRÖS LÁSZLÓ 2