Tiszatáj, 1968 (22. évfolyam, 1-12. szám

1968 / 7. szám - Bor Ambrus: Érmék (elbeszélés)

BOR AMBRUS ÉRMÉK KATONA A megfutamodott századot P.­­ben, a fronttól öt nap távolságban, összeterelték, és egy nagy, vörösfe­ketére kiégett ecetgyár mögött vo­nalba állították. A katonák sokáig álltak ott a hidegben, szájuk meg­­deresedett, bakancsuk lassan ujjnyi­ra belesüppedt a kemény hóba. Aztán jött egy őrnagy két főhad­naggyal, hozta a zászlóalj-napipa­­rancsot, amelyet az egyik főhadnagy olvasott föl. Az él felől pedig az őr­nagy intésére megindult egy őrmes­ter, és kezdte kiszámolni a tizede­lést. Hangosan számolt, mindenki­nek külön megbökte a mellét, hogy egy katona se legyen tévedésben a száma felől. — Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Egy, ket­tő, három, négy. — És így tovább. A tízet valamivel hangosabban mondta. A hátsó sorban állt a jó katona. Elöljárói többször állították példaké­pül baj­társai elé, mert puskájának minden részét mindig gondosan ki­fényesítette fegyverolajjal meg pu­ha ronggyal, és igen fegyelmezett, főleg pedig gyors fölfogású katona volt. Háborúban ez az utóbbi tulaj­donság roppant fontos: laktanyai ki­képzésen és hadgyakorlaton nem le­het mindenre fölkészülni; egyes helyzetek csak akkor fordulnak elő, ha már bekövetkezett a valódi há­ború, és ezek a helyzetek többnyire olyan váratlanul adódnak, hogy csak az igazán gyors fölfogás segíti át rajtuk a katonát. A jó katona villámgyorsan hátra­lépett, és egy hellyel arrább fura­­kodott vissza a többi katona közé. Gyors fölfogásával fölismerte hely­zetét, és azonnal tudta, hogy mit kell tennie. Fölfogásához hasonlóan gyors életösztöne ugyanis arra fi­gyelmeztette, hogy mozduljon arrább a kék hidegtől és egyéb okok miatt is bábokká dermedt emberek között, különben tízes számot kap, és ak­kor ki kell állnia. Hármast számolt a mellére az őr­mester. Huszonkettedik helyett lett huszonharmadik, a hátsó sorban. A jó katona kedélyét sokáig nyo­masztotta a csalódás, hogy életösz­töne pontatlannak, gyors cselekvése fölöslegesnek bizonyult, önmagában csalódott, ami keserves. BETŰ Fabó Lajost egyetlen betű külön­böztette meg a Szabóktól. Fabó ösz­­szesen három van a telefonkönyv­ben, a Szabók viszont oldalakat töl­tenek be. Átlagosak, általánosak. Fabóra, srác korában, mindig úgy köszöntek rá a gyerekek, hogy: — Fevai, Fabó. Vigyorogtak hozzá. Jóval később, katona korában, minduntalan őt szúrta ki piszkos munkára a szolgálatvezető: — Az a pösze. Seprűt fog, körletet takarít. Vizeldékből a csikkeket ki­szedi. Újabb tíz év múlva ír­énke (a gép­könyvelésből) pajkos kuncogással mondta a nők napján: — Köfi, La­j­os­ka. Fabó szakszervezeti aktíva volt, és abban az évben ő osztotta ki az vb 581

Next