Tiszatáj, 1973 (27. évfolyam, 1-12. szám
1973 / 1. szám - 150 éve született Petőfi Sándor - Kozma Dezső: Petőfi-kultusz a romániai magyar irodalom első éveiben
KOZMA DEZSŐ (Kolozsvár) Petőfi-kultusz a romániai magyar irodalom első éveiben Köztudomású: a romániai magyar irodalom kialakulásában elsősorban Ady öröksége jelentett elhatároló ösztönzést. A nagy költőelőd mindenkit megigézett, aki tollat vett a kezébe. „...Tőled jöttünk, utódaid vagyunk” — írja Bárd Oszkár Ady Endréhez című versében. Egy 1921-ben megjelent Szentimrei-cikk szerint keveseknek adatott meg a bűvköréből való szabadulás képessége, és még nehezebb azoknak, akik arra vállakoztak, hogy folytassák. És sorolhatnám a vallomásokat, amelyek mind arról tanúskodnak, mennyire szüksége volt a formálódó romániai magyar irodalomnak a nagy hagyományokra, biztos (vagy biztosnak vélt) támaszra, Adyhoz viszonyulni, állást foglalni mondhatni kötelességnek számított abban az időben (de még később is). És nemcsak költő számára. Az évekig tartó, majd újraéledő Ady-viták bizonyítják: irodalmunk egészének ügye lett Ady költészete. Mint Ligeti Ernő írta húsz év távlatából: irodalmunk háborgásai mögött mindig ott kísértett Ady szelleme. S halálának ötvenedik évfordulóján láthattuk: ott kísért még ma is. Szükséges erre legalább emlékeztetni már csak azért is, mert a romániai Petőfikultusz nem szakítható el az Ady-örökség ápolásától; a költői magatartáson túlmenően, fokozott társadalmi és politikai állásfoglalást kívánt meg mindkettő írótól, kritikustól egyaránt. Petőfi megidézésére első kínálkozó alkalom a romániai magyar irodalomban a költő születésének századik évfordulója, az országszerte megrendezett — mindenekelőtt a segesvári — Petőfi-emlékünnepségek. A hazai Petőfi-kultusz első fellobbanása ez a centenárium, és akárcsak Ady életművének megítélése, a Petőfi-örökség értelmezése nem volt egyöntetű már kezdettől fogva. Hogy mennyire nem volt az, elég egy-két megnyilatkozást szemügyre venni. A Pásztortűz 1921. évfolyamában Reményik egyértelműen — és egyoldalúan — úgy idézi Petőfi költészetének nemzeti szellemét, mint e líra legátfogóbb sajátosságát: „Idézem őt. Nem a demokrácia bajnokát, nem a világszabadság katonáját, nem a szerelem ezerhúrú lantosát, nem természetfestőtől utol nem ért festőjét. Azt idézem, aki mindezekben benne van és mindezeken túlnőtt, aki mindezek által megnyilvánult és mindezek mögött áll: a magyar költőt” (1921. II. 711.). Tormay Cécile azokkal vitatkozik az Ellenzékben, akik Petőfi internacionalizmusáról beszélnek (1922. dec. 24.). Borbély István 1925-ben Kolozsvárt megjelentetett magyar irodalomtörténete szerint Petőfi nagysága mindenekelőtt a nemzeti szellem diadalra juttatásában nyilvánul meg, az Erdélyi Irodalmi Szemle (1924) pedig azért ír elismerően Berzeviczy Albert olasz nyelvű Petőfi-tanulmányáról, mert a szerző a „mai modern internacionalistákkal és kozmopolitákkal” állítja szembe Petőfit. Persze távolról sem szeretném közös nevezőre hozni ezeket a szándékukban és színvonalukban is különböző írásokat, pusztán azt kívántam előtérbe állítani, ami közös bennük. Az évfordulón rendezett, több ezres tömegeket megmozgató ünnepségek még inkább színvallásra késztetik íróinkat, kritikusainkat. A Keleti Újság cikkírója azért nincs megelégedve a segesvári emlékünnepély programjával, mert az előkészítő bizottság nem gondoskodott arról, hogy Petőfi 62