Tiszatáj, 1976 (30. évfolyam, 1-12. szám

1976 / 5. szám - Bor Ambrus: Húszezer kilométer (útijegyzetek)

BOR. AMBRUS Húszezer kilométer Lavrion, este. A kávézó előtt horpadt bádogasztalok, bádogszékek. Minden szék a tenger és Makroniszosz feketülő sziluettje felé fordítva, az üldögélő vendégek nem fordulnak az asztalhoz és egymás felé, a tenger felé fordulva ülnek, hallgatnak. Tizenegy férfi, tizenegy kávé, barna arcok. Hat barna kéz­ben török gyöngyfüzér pereg, imakövecskék csörönkölnek halkan. Idegenre itt senki se néz, figyel föl. Aki ugyanúgy ül, hallgat, feketülő tenger és sziget felé néz, mint ők, közéjük tartozhat. Rajta múlik, ha nem. A zsúfolt kishajó a Giudecca előtt pöfög a Stazione Marittima felé, sok turista. „Itt laktak a velencei zsidók, Shylock.” Szemben, a szűk hármas ülé­sen egy nyúzott fiatalasszony, tömött szatyrokkal, három diószemű kisgyerek­kel: két kisfiú, egy kislány. A kislányon maszatos fehér ruhácska, kinőtte, a fodor nem takarja a csúnya, zsugorodott sebhelyet a jobb térde fölött. Tal­­lérnyi heges folt. A diószemeket nem a nyúzott asszonytól örökölték a gyere­kek, színehagyott szürke a szeme. Diószemű egy nyúzott Mario lehet, a Marit­tima valamelyik raktárházában, vagy egy kilencven kilós Mario, egy kávéház pultjának dőlve, fecsegve, langyos szagokat kavaró mennyezeti ventillátor alatt. Az asszony a szemben ülő utasra mered, keze megrándul, rácibálja a kislány sebhelyére a kinőtt ruha fodrát, szeméből valami kiszívja a maradék szürke színt is, talán tehetetlen szégyenérzet, talán szenvedélyes harag. A rozzant kis szálló előtt a parton ferdén elfutó hullámok sustorognak, sustorgatják a kavicsokat. A tenger éjjel is jelen van, a kis telep mögött az Olümposz nincs jelen. A ház előtt repedezett táncbeton, bent zenegép szól. Hat gyerek körbetáncol egy koros férfit. A gépzene buzukipengetés, szirtaki vagy hasszapikó. A koros férfi komolyan veszi a táncot, kezét lengetve vezé­nyel a gyerekeknek, aztán váratlanul dobbant, szilaj tánclépésekkel megdü­­bögteti a repedt betont, ugyanolyan váratlanul megáll megint, és csak vezé­nyel. Miért lehetetlen odaállni mellé, táncolni, táncolni, hullámsustorgás, acél­­húrpengés, életpillanat. Anacapri, sziklafalsétány, sziklafal-kilátóterasz. Egy üldögélő férfi, moz­dulatlan. Tésztás arc, negyvenesnek elhízott, lusta test. Nem néz senkire, csak előre és lefelé. Mélyen lenn. Marina Grande. Felhős, borult ég, két csepp eső. A férfi megszólal, nem mondja senkinek: „La bellezza di Capri é il sole.” Banális. Elmenőben egy pillanatra látható a kőpad mögött a férfi két lefek­tetett mankója. Argosz és Tripolisz közt Mili. Jellegtelen. A falu előtt, a falun túl sovány, rőt szántóföldek, rögösek, kövesek. Az országúttal párhuzamosan eszelős Louvre-menet rohan, bukdácsol, tapossa egymást a szikkadt földből ekével 28

Next