Tiszatáj, 1976 (30. évfolyam, 1-12. szám
1976 / 12. szám - Horgas Béla: Zelk Zoltán égboltja alatt
HORGAS BÉLA Zelk Zoltán égboltja alatt Zelk Zoltán az egyetlen a „nagy idők” tanúi és résztvevői közül, akihez személyes szálak is fűznek, vidámak, meghatóak és kínosak egyaránt. Meszelt égbolt című kötetét olvasva (méltó külsőben, a Szépirodalmi Kiadó gyönyörű Mikrokozmosz Füzetek sorozatában jelent meg) és róla írva, elő kell hozakodnom ezzel az életténnyel, mely az irodalmi tényektől elválaszthatatlan. S nyomban magyarázom is idézőjelemet: „nagy idők” — elsősorban nem a nagy költők, írók, művészek, József Attila, Vajda Lajos, Babits Mihály, Szabó Lőrinc társaságára, a kávéházi csoportokra, a régi szerkesztőségekre, a Nyugat vagy a Szép Szó fénykörére gondolok, hanem arra az irodalomszemléletre, amelynek képviselői a leírt, kinyomtatott szó szerepét a társadalom életében fontosnak, döntő jelentőségűnek hitték és hiszik. Arra az irodalmári magatartásra és közérzetre gondolok, mely a kétségek és csalódások ellenére máig megőrzött, stílusában is kifejezett valami alapvetően romantikus komolyságot és egyértelműséget, érzelmi elfogultságot a „nemes szakma”, az irodalom közösségformáló szerepe iránt. Az ember, az emberiség, a nemzet kínzó kételyeire felelő költő, a másokért egyedül küzdő egyéniség, a vérző zászlók alatt a mégis morál szellemében kitartó, a történelmi szükségszerűséget pajzsként viselő harcos pózára, heroikus pozíciójára gondolok, akinek szeme előtt a fejlődés, a haladás szolgálata meghatározó célként lebeg. További magyarázatként sietek hozzátenni, hogy ezzel a sztereotípiákra utaló vázlatos jellemzéssel nem értékelni, hanem elkülöníteni szeretnék, még ha tudom is, hogy a heroikus pesszimizmusok (optimizmusok), a mégis-morálok nagyon is tarka, sokszor egymásnak ellentmondó változatai kerülnek így össze. Mentse az elnagyolt általánosítást, hogy Zelk Zoltánnál amúgy is másodlagos az ideologikus réteg, a Meszelt égbolt ars poeticaszerű bevezető versében is inkább csatlakozik valami meglevőhöz, amikor azt írja, hogy „ ... vagyunk néhányan vének, / és ifjak is hálisten, / akinek ujja mindig / zavárjon a tollnak.” Én azt gondolom, úgy érzem, hogy Zelk Zoltán eredeti költőisége inkább akkor mutatkozik meg a maga természetes formájában, téveszthetetlen nagyszerűségében, ha például „Chagallnál öregebb” nagyapjáról ír: „Nem csukták őt négy deszkába, / göngyölték szőlőlevélbe, / eresztették lágy hínárba.” Máig fájlalom, hogy az 1964-ben Zúzmara a rózsafán címmel megjelent válogatott verseiről írott „kritikámban” — képletesen szólva — ennek a szőlőlevélbe göngyölt nagyapának a súlyát nem érzékeltem és értékeltem eléggé. Három év telt el akkor, míg összetalálkoztam Zelk Zoltánnal egy folyóirat szerkesztőségében, de magyaráznom sem kellett „ifjúi” hevességemet és figyelmetlenséggel párosuló érzéketlenségemet. Olyannyira nem, hogy nyomban panaszkodni kezdtem Zelknek, mire ő derűs nosztalgiával megjegyezte (utalva azért írásomra is), hogy olyan szerkesztők kellenének nekünk mint Babits, akinek ítéletétől rettegtek akkoriban. Én, mivel éppen ítéletért érkeztem a szerkesztőségbe, bólogattam, aztán a következő percben — szinte illusztrációként — kínosan és botrányosan elszenvedtem mindazt, amiről beszélgettünk. Zelk néma tanúja volt a szelíd érdeklődésemet, majd ironikus megjegyzésemet követő drasztikus kidobatásomnak (azt szerettem volna megtudni, hogy miért nem közli a szerkesztő versemet), és én ettől kezdve úgy éreztem, hogy ez a kínos jelenet titokban összeköt vele, mintha őt is elküldték volna, mintha együtt kopogtatnánk Babits ajtaján. (Az elküldés — a közismert, anyával egybekötött formula szép, szívből jövő, megrendítően indulatos elkiáltása — valójában persze dehogy vonatkozott Zelkre, ellenkezőleg: a folyóirat Zelk Zoltán 70 éves. Szeretettel köszöntjük, további alkotó munkájához jó egészséget kívánunk! 28