Tiszatáj, 1979 (33. évfolyam, 1-12. szám
1979 / 8. szám - Bor Ambrus: Klasszikus elégia (elbeszélés)
házaspár meg a lányuk francia. Az olaszok még nem üzentek hadat. Délután a kikötőben egy sovány, nyúzott fiatalasszony kezelte a kishajójegyeket, és mert meghallotta, hogy nem olaszul beszélnek, futólag megkérdezte, hogy lesz-e háború. — Lesz háború, signorina? — kérdezte a lánytól, amikor visszaadta a kezelt jegyeket. — Reméljük, nem — mondta a lány, és futólag rámosolygott a nyúzott fiatalasszonyra. Szép mosolyú lány volt. Karcsú lány, finom jelenség, de nem légies, mert érzékien fátyolos pillantású és érzékien húsos ajkú. Csütörtökön kölcsönösen azt mondták a szüleiknek, hogy templomba mennek, részt venni a nagycsütörtöki oltárfosztás és sírbatétel szertartásán — az ő apja, mint kikeresztelkedett zsidó és árja-párja nagyon helyeselte a fia liturgikus vallásosságát: nagyon helyes, fiam, nagyon helyes —, de a tengerpartra mentek le, egy babérsövény mögött azonnal egymásnak estek, azonnali bódulatban csókolództak. Ő mint egy boldogítóan bevallott titkot, úgy vette tudomásul, hogy a lány világoskék melltartóját sűrű tüllrózsa domborítja, hogy milyen kicsi a melle. sse Leült az asszony asztalához, gyorsan, tűrhető franciaságával megkérdezte, hogy rendelt-e már valamit, aztán tegezve megismételte: — Rendeltél már valamit? Még nem. Akkor mit inna? Egy drinket? — Igyunk meg egy konyakot. Ő intett a pultnál álló felszolgálónőnek. Az nem mozdult. Intett egy mellettük elsiető másiknak, az visszabólintott, hogy azonnal, s elment a pulthoz, letette a tálcáját, a pultra támaszkodva mondott valamit a kávéfőzőnek, vagy beszélgetni kezdett vele, és ez nem volt baj, mert néhány mondatot lehetett mondani a hazai vendéglátóipar szép fejlődéséről, amelynek azonban még korántsem jellemzője a nyugati országokban oly természetes és kellemes figyelmesség. Az asszony figyelmesen hallgatta. Bizonyára. Vagy figyelmetlenül hallgatta? Mintha elkezdte volna a pillantásával le- és végigtapogatni. Az ember megérzi a halántékán, a nyakán, ha letapogatják, önkéntelenül a halántékához nyúl, belegereblyéz a hajába. * A telefonból még annyit tudott meg, hogy az asszony Rouenban él, előző nap érkezett Párizsból. Bukarestbe utazik, egy Romániába elszármazott idős nagynénjét meglátogatni. Hirtelen döntött úgy, hogy megszakítja a légiutat, megnézi Budapestet és fölkeresi őt. Hogyan találta meg? Ó, kedves barátom, könnyen. Ilyesmihez elég egy véletlen és némi gyakorlatiasság. Két esztendeje megnézett Párizsban egy magyar könyvkiállítást. Én mindig megnézek mindent, ami magyar. Te? Szóval, egy vegyészeti szakkönyvön meglátta az ő nevét, aztán a többi úgy ment, mint a karikacsapás, a kiállítás magyar informátorai igazán előzékenyek voltak. Ó, igen, az Akadémiai Kiadó címét is megadták, az ő vállalata nevét is tudták. Most, itt Pesten, csak egy nyomozó telefon kellett, a másodikkal, vollá, már el is érte. Hol találkozzanak? Az Intercontinentalban lakik. A szálloda eszpresszójában állapodtak meg, délután négyben. Ő már letette a kagylót, amikor eszébe jutott, hogy se nem adott ismertetőjelet, se nem kért. Személyleírást? Mit? Világoskék melltartón sűrű tüllrózsa. Egy behunyt szemű arc mögött sűrű zöldbarna babérbokor. Még egy, ami utólag eszébe fog jutni: Minek jut az ember eszébe az egész? Olyan elégikus. Klasszikusan elégikus. Ilyenformán lehet, hogy nevetséges is. * — Meddig fogsz szeretni? — kérdezte a francia lány a babérsövény mögött. A kérdés akkor nem volt naiv. Az adott pillanatban nem a kor és az ő életkoruk szerelmi társalgó-nyelvkönyvének a fordulata volt, az időszerű válasz sem az, hogy örökké fogja szeretni. 12