Tiszatáj, 1979 (33. évfolyam, 1-12. szám

1979 / 8. szám - Bor Ambrus: Klasszikus elégia (elbeszélés)

házaspár meg a lányuk francia. Az olaszok még nem üzentek hadat. Délután a kikötőben egy sovány, nyúzott fiatalasszony kezelte a kishajójegyeket, és mert meghallotta, hogy nem olaszul beszélnek, futólag megkérdezte, hogy lesz-e háború. — Lesz háború, signorina? — kérdezte a lánytól, amikor visszaadta a kezelt je­gyeket. — Reméljük, nem — mondta a lány, és futólag rámosolygott a nyúzott fia­talasszonyra. Szép mosolyú lány volt. Karcsú lány, finom jelenség, de nem légies, mert érzékien fátyolos pillantású és érzékien húsos ajkú. Csütörtökön kölcsönösen azt mondták a szüleiknek, hogy templomba mennek, részt venni a nagycsütörtöki oltárfosztás és sírbatétel szertartásán — az ő apja, mint kikeresztelkedett zsidó és árja-párja nagyon helyeselte a fia liturgikus vallásosságát: nagyon helyes, fiam, nagyon helyes —, de a tengerpartra mentek le, egy babérsövény mögött azonnal egymásnak estek, azonnali bódulatban csókolództak. Ő mint egy boldogítóan be­vallott titkot, úgy vette tudomásul, hogy a lány világoskék melltartóját sűrű tüll­­rózsa domborítja, hogy milyen kicsi a melle. sse Leült az asszony asztalához, gyorsan, tűrhető franciaságával megkérdezte, hogy rendelt-e már valamit, aztán tegezve megismételte: — Rendeltél már valamit? Még nem. Akkor mit inna? Egy drinket? — Igyunk meg egy konyakot. Ő intett a pultnál álló felszolgálónőnek. Az nem mozdult. Intett egy mellettük elsiető másiknak, az visszabólintott, hogy azonnal, s elment a pulthoz, letette a tál­cáját, a pultra támaszkodva mondott valamit a kávéfőzőnek, vagy beszélgetni kez­dett vele, és­ ez nem volt baj, mert néhány mondatot lehetett mondani a hazai vendéglátóipar szép fejlődéséről, amelynek azonban még korántsem jellemzője a nyugati országokban oly természetes és kellemes figyelmesség. Az asszony figyelmesen hallgatta. Bizonyára. Vagy figyelmetlenül hallgatta? Mintha elkezdte volna a pillantásával le- és végigtapogatni. Az ember megérzi a halántékán, a nyakán, ha letapogatják, önkéntelenül a halántékához nyúl, bele­gereblyéz a hajába. * A telefonból még annyit tudott meg, hogy az asszony Rouenban él, előző nap érkezett Párizsból. Bukarestbe utazik, egy Romániába elszármazott idős nagynén­jét meglátogatni. Hirtelen döntött úgy, hogy megszakítja a légiutat, megnézi Buda­pestet és fölkeresi őt. Hogyan találta meg? Ó, kedves barátom, könnyen. Ilyesmi­hez elég egy véletlen és némi gyakorlatiasság. Két esztendeje megnézett Párizsban egy magyar könyvkiállítást. Én mindig megnézek mindent, ami magyar. Te? Szó­val, egy vegyészeti szakkönyvön meglátta az ő nevét, aztán a többi úgy ment, mint a karikacsapás, a kiállítás magyar informátorai igazán előzékenyek voltak. Ó, igen, az Akadémiai Kiadó címét is megadták, az ő vállalata nevét is tudták. Most, itt Pesten, csak egy nyomozó telefon kellett, a másodikkal, vollá, már el is érte. Hol találkozzanak? Az Intercontinentalban lakik. A szálloda eszpresszójában állapodtak meg, délután négyben. Ő már letette a kagylót, amikor eszébe jutott, hogy se nem adott ismertető­jelet, se nem kért. Személyleírást? Mit? Világoskék melltartón sűrű tüllrózsa. Egy behunyt szemű arc mögött sűrű zöldbarna babérbokor. Még egy, ami utólag eszébe fog jutni: Minek jut az ember eszébe az egész? Olyan elégikus. Klasszikusan elégikus. Ilyenformán lehet, hogy nevetséges is. * — Meddig fogsz szeretni? — kérdezte a francia lány a babérsövény mögött. A kérdés akkor nem volt naiv. Az adott pillanatban nem a kor és az ő életkoruk szerelmi társalgó-nyelvkönyvének a fordulata volt, az időszerű válasz sem az, hogy örökké fogja szeretni. 12

Next