Tiszatáj, 1982 (36. évfolyam, 1-12. szám
1982 / 11. szám - Alföldy Jenő: Incipit vita nuova (A Beatrice apródjairól)
melegebb szavakra bírja, mint a katolikus; a Beatrice apródjai ismeretében viszont már lehetetlenség közül kihagyni Budapestet, azon belül a Váci út és a Lehel út (Kassák által is dédelgetett) köztes területét, s a VI. kerület szűk utcáit, melyet a Frangepán-híd köt össze az előbbivel, Angyalfölddel. Verseinek sorában is hány és hány örökíti meg Budapest különféle tájait! (A Duna partján, A Császárban, A Baross utcáról letérve, Galamb utca, Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték, A kacsalábon forgó vár, Külváros, Éjféli meditáció a legfelső emeleten, Hidak — és így tovább.) A „Budapest-ellenes” Illyés: torz tévképzet vagy közönséges rágalom. Igaz, hogy vannak általánosító szavai Pestre („ez a város bűnre, förtelemre épült”), de nem az ellentétek egybemosásának szándékával: ugyanúgy látja palota és kunyhó kiáltó ellentétét a fővárosban, mint a pusztán. Lautréamont híres — és sokak szerint hírhedt — meghatározása a modern szépségeszményről, mely szerint „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”, nyilván az ifjú Illyést is sokáig lelkesítette. De bizonyára már ifjúkorában jobban izgatták az olyan ellentétek, mint a pesti utcán egy rubinnal, gyémánttal villogó ékszer kirakat, meg egy hurkákkal párolgó hentesüzlet pultja, főleg ha fegyverbolt is van a szomszédságban, és a szemlélő (a „befogadó”) szemét az éhség élesíti. Ezek az összefüggések és ellentétek ugyanis társadalmi realitást sugároznak, melyek abszurdabbak bármiféle „asszociációs merészségnél”. A Beatrice apródjai éppenséggel Pest mély ismerőjének, szerelmesének mutatja az írót. Arany és Petőfi tudott annyi szeretettel, meghittséggel beszélni az otthonról, mint Illyés a szoba-konyhás, külvárosi lakásokról, ahol édesanyja varrogatta a megélhetésre valót, vagy ahol nagynénjének férje, a piaci helypénzbeszedő élt, mulatságosan dzsentroid gesztusaival irányítva félig proletár, félig kispolgár családját, s ahol a bérházfolyosón, udvaron és az utcákon csatangoló gyerekhad pontosan úgy verődött bandákba, „klán”-okba, mint a Tolnát- Baranyát meglakott vidéken. Meghitt tájleírásai, arcképei nemcsak a megjelenítés remeklései, nem csupán a munkásnegyedek népszokásait, étkezési, viselkedési formáit örökítik meg a tízes évek közepéről, második feléről, s a húszas évek elejéről. A Frangepán-hídon kószáló, nézelődő fiatalember olyan látványt is megörökített, amelynek történelmi dokumentumértéke fölbecsülhetetlen; egy Escher Károly szociofotós érzékenységével maradtak emlékezetébe az elszakított területek menekültjei, a Nyugati pályaudvar vagonlakói, a szétszóratott magyarság mostohán fogadott számkivetettjei. Ilyen értelemben Illyés Gyula könyve törte föl a hallgatás pecsétjét, a hallgatásét, mert voltak ugyan már jelzések a Magyarországra menekült magyarok százezreiről (például Karácsony Benő szép regénye, az Új élet kapujában — de milyen vigasztalan „új életet” ábrázol az, ellentétben az ifjúkor táplálta reményekben megrendíthetetlen Beatricével!), ám a baloldali elkötelezettségű irodalom most tárja föl „anyaországi” szempontból teljes mivoltában a népüldözésnek ezeket a szörnyűségeit. A könyv tiszta egyértelműséggel közli, hogy csak egyetlen fajta hazafiasság bizonyítható, amely az egyenlő rangú és rendű nemzetek, nemzetiségek testvéri szövetségén alapul, s amely sosem siklatja át elvi fennköltséggel a tekintetét a hozzá legközelebb levők fölött. Vagyis a szenvedő honfitársak fölött. Az nem internacionalizmus volna, csupán a nép, a haza iránti közöny kényelmes álláspontja, hogy hazaárulást ne mondjunk, azokra gondolva, akiknek épp a munkaköre írná elő kötelezőleg, hogy kiknek az érdekeit képviseljék. Tisztázódik a Beatricében az is, hogy az ellenforradalom tomboló időszaka csitultával feltámadó másik ideológiai őrjöngés (persze hogy „megfontolt” őrjöngés!), az irredentizmus hogyan keverte végzetes, mert máig föl nem oldott gyanúba a magyarságot. A Horthy-féle irredentizmus ugyanis (még nem is kell arra gondolnunk, hogy kikkel sodort Európa bűnös oldalára) nem hatalmak, rezsimek vagy osztályok, hanem a szomszéd népek — ma barátaink s féltett sorstársaink — ellen uszított ugyanolyan vak dühvel, mint ahogy a magyarokat üldözték vagy tették hontalanná szülőföldjükön a megcsonkult határokon kívül. Íme a könyvből feltáruló kép: Horthy juntájának fegyveresei el sem pufogtathatták a román és más interven- 78