Tiszatáj, 1997 (51. évfolyam, 1-12. szám
1997 / 1. szám - Sánta Gábor: „A nemzeti élet mappája - könyvekből összerakva" : Mikszáth és a magyar regényírók képes kiadása
80 tiszatáj markánsan körvonalazódó kétarcúságával. Miként tudnak egyszerre józan hétköznapi emberek és ugyanakkor lázas művészek is lenni? Fáy András például, aki a takarékpénztári tisztviselőség mellett író is volt, akárcsak Baksay Sándor, a Duna-melléki püspök. (Mikszáth Papp Dániel regényének, A rátótiaknak megjelenésekor is ezen töpreng az Országos Hírlapban.) A művész-személyiség e kettőssége olykor rémisztő módon elválhat egymástól. Mikszáth érzékelhetően megrendült, amikor Kemény Zsigmond életrajzában az író tragédiájáról kellett beszélnie. Kemény ugyanis pályája végén „fájdalom, egyre távolodott önmagától. A sok munka, az éjjelezés, a sok fekete kávé és a gyilkos magyar konyha kezdte őt apránként megőrölni. A paralysis progressiva belemélyítette karmait. A hatalmas koponya tompult a rászálló ködben és borulatban, míg végre üres lett. Lélek nélküli tekintettel fogadja ismerősei üdvözlését az utcákon, nagy, kidülledt, véres erekkel befuttatott szemeiben csak ritkán csillan meg, és egyre halványabban némi fény”. Mikszáth szerint a művészeket különös érzékenység jellemzi; ez az a kereszt, amit mindegyikőjük cipel. Ezért azonban többnyire súlyos árat kell fizetniük. „Mert az írói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt - panaszolja 1909-ben. - Másfajta ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs, s dolgai jól mennek, de az írónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak. Világfájdalom, melankólia vesz erőt e gyakorta abnormis természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el, de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót, mint ahogy a vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alól.” E megállapítás a kiábrándult, idős és egyre többet betegeskedő Mikszáth Kálmán vallomása. Nyilván ezzel is magyarázható, hogy miért bukkannak fel lépten-nyomon a századforduló „betegség-kultuszának” tézisei a Magyar Regényírók Képes Kiadásához írt bevezetőkben. Azt ugyan Mikszáth sehol sem állítja, hogy kizárólag a testben és/vagy lélekben beteg művész alkothat igazán jelentőset, ám minden esetben nyomatékkal hangsúlyozza, ha valamelyik bemutatott író esetében „inspiráló” betegségről tud. Jókairól például azt írja, hogy „beteges fantáziájú fiúcska volt, aki félt az utcára is kimenni a szakállas zsidóktól és kecskéktől, és már mint gyermek mellén hordozta inge alatt a végrendeletét, melyben édesanyját kéri, hogy halála esetén boncoltassa fel, nehogy élve temessék el. Szülei aggódtak is emiatt, pedig talán éppen e fantáziája vitte oda, hogy most eltemetve is él, és végtelen időkön át élni fog”. Mikszáth hasonló gondolatot fogalmazott meg a fiatalon elhunyt, tüdőbeteg Iványi Ödön és Justh Zsigmond pályaképének bemutatásakor is. „Az írók nem csak úgy lesznek, hogy a múzsa homlokon csókolja őket a bölcsőjükben - írja az előbbi életrajzában. - Másnak is megvan az a hatalma, nemcsak a múzsáknak. Maga a Halál is sokszor nevel írókat, mintegy belekényszeríti kiszemelt áldozatát, halálos betegségbe ejtve őt, a halhatatlanságba. Így lesz e csodálatos rendszerben, melyet világnak nevezünk, éppen a legrombolóbb erő közvetítője az alkotásnak. A halál csíráit magukban hordó emberek lelke az elmúlás előérzetének hangulatában megmártogatva megolvad, megfinomodik. Nem tartozván az élni hagyottak közé, nem azonosak sem a céljaik, sem az örömeik, sem a szórakozásaik, ösztönszerűleg unják és elkerülik az egészséges társadalmat, saját énjüknek, contempláló filozófusokká vagy fantáziával dolgozó álmodozókká változnak. Könyveik közé húzódva e könyvekben élnek, vagy az emberi természetnek olthatatlan vágyával, rövidre szabott földi tartózkodásuknak nyomát