Tolna Megyei Népújság, 1958. december (3. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-02 / 284. szám

1958 december 2. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG II. illegális pártsejt alakul 1930-at írunk. Szerte a világon erő­södik a fasizálódás, Horthy-Magyar­­országon különösen nagy a terror. Szekszárd megyei város urai is mindent igyekeznek megtenni, hogy hűen 1919-es hagyományaikhoz, csí­­rájában fojtsák el a haladó mozgal­makat. De hiába, hasztalan minden törekvésük. A kommunisták a fehér­­terror utáni aléltságból éledeznek, egyre erőteljesebben szervezkednek. A mag jó talajba hullt, kikelt és a növény erőteljes fejlődésnek indult. Rendőr- és csendőrszemek figyelő füzében bátor, életüket a közügynek szentelő, Szekszárdról Budapestre származott munkások kezdik a szer­vezkedést. Linka József, a főváros­ból kommunista tevékenysége miatt kitiltott, elvhű, régi kommunista, csalhatatlan ösztönnel megkeresi és megtalálja azokat az embereket, akik hajlandók kezükbe venni, s magasra tartani az elnyomás elleni harc meg­tépázott vörös zászlaját. A helybeli­­ Pozsonyi István — aki 1919-ben még ifjú kommunista volt —is segít az illegális kommunista sejt létrehozá­sában. Kik azok­ a szekszárdiak, akik vál­lalták és vajon miért az üldözést, az életveszélyt? Többségük a város perifériáin lakó, főként újvárosi fiatal, szegény ember fia. A sokgye­rekes Szak­ály-pék három felnőtt fia, Szakály Béla, Szakály László és Szakály Gyula, akik nagyon korán megismerték, milyen keserű azt hal­lani, hogy „nincs”. (Több történetet mesélnek gyerekkorukról, elesettsé­­gükről. Sírt az egyik gyerek az ágy­ban, mert a szerény „vacsora” után éhsége miatt nem tudott elaludni. Máskor a nagyobbacska gyerekek ro­zsot vittek egy közeli község mal­mába őrletni és csereként véletlenül búzalisztet kaptak érte. Hej, micsoda öröm is volt az! „Édesanyám, főzzön egy vájling mákostésztát!” — jöt­tek haza.) Fogékony volt a forradalmi eszmék, a mozgalom iránt a kispa­raszti származású Prantner József fiatal építőipari munkás (most ő a Megyei Pártbizottság első titkára) és a jókedélyű, megfontolt, nagyon egy­szerű körülmények közt élő Flach Imre asztalos is, aki a megalakult pártsejt titkára lett. Flach Imre volt közülük az, aki akkor már mozgal­mi tapasztalattal is rendelkezett, hi­szen előzőleg hosszabb ideig dolgo­zott budapesti üzemekben, ahol többször részt vett a munkásösszejö­veteleken, tüntetéseken is. Csakhamar úgy kiépült a titokban megalakított pártsejt, hogy a felső­városi és csatári városrészeken is tevékenykedtek tagjai. Fiatalokból és főként szegényparasztokból álló szimpatizáns gyűrű vette körül a kis kommunista csoportot, akik közül esténként többen rendszeresen össze­jöttek az újvárosi templom árnyéká­ban meghúzódó, tömött falú, alacsony Szakály-házban, ahol beszélgettek, politizáltak, tiltott szépirodalmi könyveket olvastak a sakkozás mel­lett. A társadalom különféle egyéb rétegeiből is bekapcsolódtak a mun­kába a keserves jelen ellen tenni­­akarók, az elégedetlenkedők. így áll­tak be a harcosok soraiba Kemény Tibor újságíró, Karászi Ferenc szabó, Pollák Miklós, Csillag József és mások. Amíg az úri bitangok sorra küld­ték diadalittas jelentéseiket, hogy „a­ kommunista fészek Szekszárdon kitekertük a bolsevisták nyakát, megszűnt az ellenállás”, létrejött az illegális pártsejt és fokozatosan szé­lesedett, erősödött a mozgalom. Következik: „Él a Párt. Kommu­nisták a tömegek között.” Somi Benjaminné d népéït A közel nyolcmillió forint tulajdonosai Zárszámadás a bátaszéki Búzakalász Termelőszövetkezetben Szombaton tartották a zárszám­adási közgyűlést a bátaszéki Búza­kalász Termelőszövetkezetben és vasárnap pedig a zárszámadási ün­nepséget. Az összes eseményt leírni nem tudom — erre nem merek vál­lalkozni, ehhez több újság terjedel­me sem lenne elég. Sőt, még a »leg­érdekesebb« dolgok közül is nagyon sokat el kell hagyni. Ugyanis nagyon sok »lényeges« dolog van ebben a szövetkezetben. Három éve jártam utoljára itt, s most nem akartam hinni a szemem­nek, fülemnek. Először is becipeltek a terembe, ahol a közgyűlést tartot­ták, egy hatalmas ládát lelakatolva. Mint később kiderült, ebben volt a pénz, amelyet végelszámolásként ki­osztottak és amelyet már előre min­denki számára külön borítékba rak­tak. Az alapító tagok emlékeznek olyan zárszámadási közgyűlésre is, amikor egy aktatáska is elég volt a kiosztásra kerülő pénznek. Most pe­dig ebben a ládában nem kevesebb, mint 612 000 forint volt borítékban, és a közgyűlésnek az volt a befeje­zése, hogy ezt szétosztották a tagok között a végzett munka alapján. Az utat, amely e pénzesládáig el­vezetett, nehéz lenne jellemezni, hi­szen nagyon sok adatot kellene fel­sorolni. A leglényegesebbet azon­ban elmondta Varga Jenő, a szövet­kezet elnöke a zárszámadási beszá­molóban. Idézek belőle: »Tagsá­gunkra a bizalom és a munkaakarat volt a jellemző, összefogtunk, dol­goztunk és igyekeztünk kihasználni a rendelkezésünkre álló lehetősége­ket.« Ehhez pedig kiegészítésül fel­tétlen hozzá kell tenni: hozzáértő, nagytudású, áldozatkész elnök irá­nyította a szövetkezet életét a tag­ság határozatai, bizalma alapján, először Báli Zoltán elvtárs, aki je­lenleg a Tolna megyei Tanács VB elnökhelyettese, utána pedig Varga Jenő elvtárs lett az elnök, aki az ed­digi jelek szerint szintén rászolgált a bizalomra. A szövetkezet vagyona meghaladja a 7 millió 800 ezer forintot. A vagyonnövekedés jelentős részét az idén érték el. Ez mindenekelőtt egyenes következménye annak, hogy a szövetkezet gazdaságában egyre inkább az állattenyésztés válik uralkodóvá. Ennek szükségességéről még néhány taggal is vitatkozni kellett évekkel ezelőtt, és ma már minden tag a saját jövedelmén ke­resztül érzi a kiváló állattenyésztés hasznát. Nem találkoztam elégedetlen em­berrel ezen a közgyűlésen, pedig — néhány kivételével — minden tag ott volt. Most pedig a hangulat jellemzésé­re álljon itt néhány mondat a köz­gyűlésen elhangzott hozzászólások­ból: Az állattenyésztésben dolgozó Má­­csik bácsi: — Azt mondtam valami­kor, hogy míg a két kezem fel tu­dom emelni, nem lépek a szövetke­zetbe. Mégis beléptem négy évvel ezelőtt. Azt mondhatom, hogy az­előtt három év alatt sem volt an­­­nyi jövedelmem, mint most egy év alatt. Farkas András: — Hét hónapja vagyok a szövetkezetben. Előtte hét évig vállalatnál dolgoztam. Soha nem tudtam elérni azt a jövedel­met, amit itt. Nem is válok meg a szövetkezettől. Sós György sertéstenyésztési dol­gozó, 13 hold földdel lépett a szö­vetkezetbe: — Mindig esküdöztem, hogy én bizony nem lépek a szövet­kezetbe. És most itt vagyok: 28 000 forint az idei jövedelmem. Csak annyit mondhatok, nagyon elégedett vagyok. Részt vett a közgyűlésen Báli Zol­tán, a Tolna megyei Tanács VB el­nökhelyettese is, aki elnöke volt en­nek a szövetkezetnek és Somi Ben­jamin, a járási pártbizottság első titkára. Somi Benjamin elvtárs töb­bek között a következőket mondot­ta: “ Itt a termelőszövetkezetben nem egyszerűen kenyérkereset fo­lyik. Itt történelmet csinálnak. Egy új gazdasági formát alakítunk ki a mezőgazdaságban és ennek a bátaszéki Búzakalász Termelőszö­vetkezet tagjai úttörői, élharcosai, példaadói. Báli Zoltán elvtárs arról beszélt, hogy ha időközben voltak is hibák a szövetkezetben, azok csak átme­netiek voltak és sorra megszűntek. — Amikor ebbe a szövetkezetbe jöttem — mondotta — a kívülállók is le akartak beszélni az itteni munkáról, azt bizonygatták, hogy itt nincs rendes tagság, mert senki sem szeret dolgozni. A tények erre alaposan rácáfoltak. Ha akad is, aki nem dolgozik minden erejével a kö­zösért, a többség szívvel-lélekkel a szövetkezet felvirágoztatásáért dol­gozik. A gyűlés ifjú Pécsi András párt­­titkár zárszavával ért véget. Ezután ünnepi ebéd következett. Az ünnepi műsorra vasárnap este került sor. A szövetkezet KISZ-fiataljai önálló műsort adtak: táncjelenetet, egy szövetkezeti problémával foglalkozó egyfelvonásost és csasztuskát. A műsor után jutalomkiosztás követ­kezett: a 183 tag közül több mint 100 kapott jutalmat, különféle hasz­nálati cikkeket. Ezt követően pedig a szövetkezet megvendégelte a tag­ságot, a hozzátartozóikat és a meg­hívott vendégeket. Közel 500 sze­mély számára kellett teríteni. A szö­vetkezet sertéseket vágott erre az alkalomra és a­­ húsleves után ízletes töltöttkáposztát, majd pedig sültkol­bászt, hurkát és süteményt tálaltak fel a »szövetkezet leányai«. Jellem­ző, hogy több mint 1000 húsgombóc­ból­­ készítettek töltöttkáposztát. A borozgatás és a zene — no meg első­sorban a jó zárszámadás — csakha­mar vidám kedvre derítette a tag­ságot és a reggeli órákig mulatoz­tak. Boda Ferenc 3 A kávésbögre D. Gyuri bácsi, am­ikor elérte a nyolcvankét évet, tehetetlenné vált. Csendesen üldögélt a konyha sarká­ban és üres pipáját szívogatta. Mert mióta hasznavehetetlenné vált, a lánya sajnálta tőle a pipadohányt is és csak ünnepnapokon dobott neki egy-egy paklival. Az egyik őszi estén gombapörköl­tet tett a lánya az asztalra. — Egyék csak nyugodtan, majd jövök mindjárt — mondta Gyuri bá­csinak és átsietett a szomszédba. Az öreg ember szerette a gombát. Jóízűt evett. Aztán elővette üres, megkopott cseréppipáját és szívogat­­ni kezdte. Füst helyett a megnedve­­sedett bagó savanykás ízét érezte a szájában. Jó félóra telt el, mire a lánya a szomszédból visszaérkezett. Nem ült le enni az asztalhoz, hanem a gom­bapörköltet a sarokban lévő vödörbe öntötte. — Te miért nem eszel belőle? — kérdezte gyanakvón Gyuri bácsi. — Nem vagyok éhes! — csattant a félvállról odavetett válasz. — Hiszen szereted Te is a gom­bát!? — fűzte tovább az öreg a be­szédet és úgy érezte, hogy a gomba­pörkölt után maradt kellemes íz ke­serűre változik a szájában. — Ne féljen, nem mérgeztem meg — nyelvelt a menyecske. Az öreg szótlanul felállt, kitá­­molygott az udvarra. A deszkából készült fehérre meszelt illemhely oldalához támaszkodott és mutató­ujjával lenyúlt a torkába. Sokáig erőlködött. Amikor sikerült kön­­­nyítenie magán, úgy érezte, hogy mázsás kő esett le a szívéről. — Engem nem tesz el láb alól... Én élni akarok — motyogta remegő han­gon és megindult a keskeny kis kamra felé, ahol az éjjeli szállása volt. A lánya feléje sem nézett, más­nap egész nap nem váltottak szót. Este kínzó éhség gyötörte. Nem bír­ta tovább, bekopogott a konyhába, ínycsiklandó szagok csapták meg az orrát. Leült avarokba és várt. — Vén hülye... Hát mit gondol miért főzök én... Hogy maga kiök­­lendezze magából? Nem talál más szórakozást? — kiabált a menyecske. Az öreg hallgatott, szemei elpá­­rásodtak a könnytől és a kezében veszedelmesen remegni kezdett a görcsös somfabot, amit a térdei kö­zött tartott. — Na, itt van, igya meg. — A menyecske egy bögre kávét tett eléje. Gyuri bácsi tétovázott egy ideig, aztán megfogta a bögre fülét. — Maga olyan, mint egy taknyos csecsemő — hallotta a gonoszul csengő, sértő hangot és elerőtlene­­dett a keze. A kávés bögre a kony­ha kövére esett és darabokra tört. A menyecske odaugrott hozzá és jobbról is, balról is arcul ütötte. Az öreg szemei előtt piros kari­kák táncoltak. Csengett a füle. Ta­pogatózva támolygott az ajtóig, s csak kint tért ismét észhez. Keser­ves, hangos zokogásba kezdett, az­tán megindult a tér felé, amely a kis város középpontjában terpeszke­dett. Másnap reggel találtak rá. A templom küszöbén kuporgott. Amikor megkérdezték, hogy van-e hozzátartozója, a fejét ingatta. Azóta a szociális otthon hatalmas kastélyának a lakója. A lányát a törvény kötelezte arra, hogy havon­ta négyszáz forintot fizessen a szo­ciális otthonnak. D. Gyuri bácsi most megelégedett, boldog ember. Amikor legutóbb beszéltem vele, csak néhány percre komorodott el az arca, amikor azt mondta: — Megütött a gyalázatos azért, mert eltörtem a kávésbögréit, pedig jól emlékszem, amikor kislány volt és az anyja el akarta fenekelni amiért összetörte a boroskészletet, én mentettem meg a veréstől. H. T. Élmények a 26-os cellában — 1919­­ A szegedi fehér csapatok bevonu­­lása utáni napokban, úgy au­gusztus közepe táján a déli órákban két fehértollas legény állított be fegyveresen Bonyhádon az egyik volt munkástanácsi taghoz. Felszó­lították, kövesse őket a községházá­ra, ahol valami ügyben ki akarják hallgatni. Kissé gyanúsnak tetszett, amikor végig az utcán kísérték­­ a járókelők, egy része fejcsóválva, más része pedig kárörvendve nézte őket, de hát arra gondolt, mi történhet vele, hisz nem rabolt, nem gyilkolt. Csodálkozott azonban, amikor nem a hivatalos helyiségbe, hanem a rendőrőrszobára kísérték, ahol már több, — a Tanácsköztársaság idején hivatalt, vagy párttisztséget viselt, — ismerősöket talált ott őrizet alatt. Megütközve kérdezte az őrséget, ez mit jelentsen, de csak annyit mond­tak: — Majd jön a főhadnagy és ő elmagyarázza. Teltek az órák, késő délután lett mire tényleg benézett egy főhad­nagyi rangot viselő fehértollas tiszt és azt kérdezte: »Kinél van kész­pénz és mennyi?« (A Tanácsköztár­saság 25 koronás bankjegyeinek egyik oldala fehér volt, s a közön­ség a Tanácsköztársaság leverése után már mint pénzt nem fogadta el. A monarchiabeli bankjegy kék volt.) Csak egy fiatalembernél akadt kék pénz, akit aztán kihívott a tiszt az udvarra és többet már nem is láttak. Az egeren okulva valamen­­­nyi őrizet alatt lévő próbált az ab­lakon át hazaüzenni kék pénzért, de bizony nem sikerült, mert közben kocsik álltak elő, s az őrizetbe vet­teket erős fedezet mellett még az esti órákban beszállították a szek­szárdi fogházba. A foglyok már útközben kóstolót ** kaptak a későbbi bánásmód­ról. Volt köztük néhány zsidó, akik­nek a pofonok mellett minden út­menti keresztnél dicsértesséket kel­lett mondaniok. Szekszárdra érve a fogház felügyelő durva szitkozódás közepette vette fel a személyi ada­tokat, majd a zsebben található tár­gyakat, még a fésűt is elszedette. Ar­ra a kérdésre, hogy miért történt a letartóztatás, ráordított a kérdezős­­ködőkre, hogy hallgassanak, mert megvan rá a mód és eszköz, hogy a szájukat befogassa. A foglyokat az­tán belökdösték egy-egy szűk cel­lába, ahol a puszta szalmazsákokon sorstársai hevertek és súgva érdek­lődtek a külvilági események iránt. A lakótárs valami foltozó varga volt, akit valami bűntény elköveté­sével vádoltak. Jó késő éjszaka volt és többször félbe kellett hagyni a beszélgetést, mert időközönként vil­lanylámpával világítottak be az ajtó kémlelő nyílásán. Egyszer csak az egyik távolabbi cellából szörnyű, szívszaggató jajgatás hallatszott, majd egy pillanatra csend lett, de csakhamar újabb ajtócsapkodás hangzott, újabb kínos jajgatás kísé­retében, így ment ez aztán szaka­datlanul mindig közelebbről. A cellák foglyai szívdobogva les­ték, hogy mikor kerül rájuk a sor. Nem kellett sokáig várakozniok, mert egyszerre csak kicsapódott az ajtó és bikacsökkel felfegyverzett tisztek léptek be a szűk zárkába. A zseblámpával megvilágították a föl­dön fekvőket, majd az egyik ütésre emelte fel a korbácsot, amikor a má­sik felismerte a bonyhádi foglyot, s csodálkozva kérdezte: — »Hát maga hogy került ide?« A kérdezett nem tudott felvilágosítást adni, de a 26-os cella lakója nem került a bi­kacsökkel közelebbi ismeretségbe. A vargát azonban elvitték máshova és nyilván részese lett azoknak a kín­zásoknak, amelyek szakadatlanul folytak minden éjszaka. S­zörnyű érzés egyedül lenni egy szűk cellában és éjsza­kánként a kínzott emberek jajgatá­sát hallani. Idegőrlő, őrjítő érzés volt. A porkolábok között szeren­csére akadt egy jószívű őr, aki idő­közönként egy égő cigarettát nyúj­tott be a kémlelő nyíláson. Volt azonban az őrök között egy fiata­labb, aki nyilván érdemeket akart szerezni, s még a galambetetést is megtiltotta, sőt képes volt arra is, hogy büntetésből a napi 10—15 per­ces sétát is megvonja. Hír nem igen jutott be a cellába a külvilágról és igen jó szolgálatot tett az a fiatal tetőfedő, aki lecsú­szott a fogház ereszcsatornáján és az egyes ablakokba bemondott va­lami biztatót, hol jó, hol rossz híre­ket. A legcsüggesztőbb és legelszo­­morítóbb hír az volt, amikor Szek­szárdon kivégezték a városi és me­gyei direktórium tagjait. V­asárnaponként megengedték a hozzátartozók látogatását és az élelmiszerek beadását is. Ilyenkor a fogház előtti térről behallatszott az asszonyok siránkozásának, jajgatásá­nak zaja, ami természetesen még jobban lehangolta a foglyokat. De igen lehangoló volt az is, hogy a le­­tartóztatási hullám nem akart szü­netelni, s a séta alatt láttuk, hogy már az alagsorok és a pincék is meg­teltek foglyokkal. A csüggedő fog­lyok között szerencsére akadt egy jókedvű is, aki minden fenyegetés­sel dacolva a séta és talán az étel­megvonás dacára is fütyülve és éne­kelve sétálgatott, sőt néha az őrök felé is mondott egy-egy megjegy­zést. Mint például: »Sülj meg a zsí­rodban«. Ezek a kis epizódok leg­alább néhány percre enyhítették a komor némaságot. Egy szomszédos cellából valami postás, vagy katonai távirdász morzejeles híreket adott. Az őrök hiába kutatták, hogy ki a morzózó, nem találták meg. Hiába folytatták a kihallgatásokat a fog­lyok nem vallottak és hetek, hóna­pok múltán aztán jónéhányat kény­telenek voltak szabadlábra helyezni Persze a szabadonbocsátás után kö­vetkeztek a hivatali fegyelmi eljárá­sok, amelynek következtében sok kistisztviselőt állásából elbocsátot­tak.

Next