Tolna Megyei Népújság, 1958. december (3. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-02 / 284. szám
1958 december 2. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG II. illegális pártsejt alakul 1930-at írunk. Szerte a világon erősödik a fasizálódás, Horthy-Magyarországon különösen nagy a terror. Szekszárd megyei város urai is mindent igyekeznek megtenni, hogy hűen 1919-es hagyományaikhoz, csírájában fojtsák el a haladó mozgalmakat. De hiába, hasztalan minden törekvésük. A kommunisták a fehérterror utáni aléltságból éledeznek, egyre erőteljesebben szervezkednek. A mag jó talajba hullt, kikelt és a növény erőteljes fejlődésnek indult. Rendőr- és csendőrszemek figyelő füzében bátor, életüket a közügynek szentelő, Szekszárdról Budapestre származott munkások kezdik a szervezkedést. Linka József, a fővárosból kommunista tevékenysége miatt kitiltott, elvhű, régi kommunista, csalhatatlan ösztönnel megkeresi és megtalálja azokat az embereket, akik hajlandók kezükbe venni, s magasra tartani az elnyomás elleni harc megtépázott vörös zászlaját. A helybeli Pozsonyi István — aki 1919-ben még ifjú kommunista volt —is segít az illegális kommunista sejt létrehozásában. Kik azok a szekszárdiak, akik vállalták és vajon miért az üldözést, az életveszélyt? Többségük a város perifériáin lakó, főként újvárosi fiatal, szegény ember fia. A sokgyerekes Szakály-pék három felnőtt fia, Szakály Béla, Szakály László és Szakály Gyula, akik nagyon korán megismerték, milyen keserű azt hallani, hogy „nincs”. (Több történetet mesélnek gyerekkorukról, elesettségükről. Sírt az egyik gyerek az ágyban, mert a szerény „vacsora” után éhsége miatt nem tudott elaludni. Máskor a nagyobbacska gyerekek rozsot vittek egy közeli község malmába őrletni és csereként véletlenül búzalisztet kaptak érte. Hej, micsoda öröm is volt az! „Édesanyám, főzzön egy vájling mákostésztát!” — jöttek haza.) Fogékony volt a forradalmi eszmék, a mozgalom iránt a kisparaszti származású Prantner József fiatal építőipari munkás (most ő a Megyei Pártbizottság első titkára) és a jókedélyű, megfontolt, nagyon egyszerű körülmények közt élő Flach Imre asztalos is, aki a megalakult pártsejt titkára lett. Flach Imre volt közülük az, aki akkor már mozgalmi tapasztalattal is rendelkezett, hiszen előzőleg hosszabb ideig dolgozott budapesti üzemekben, ahol többször részt vett a munkásösszejöveteleken, tüntetéseken is. Csakhamar úgy kiépült a titokban megalakított pártsejt, hogy a felsővárosi és csatári városrészeken is tevékenykedtek tagjai. Fiatalokból és főként szegényparasztokból álló szimpatizáns gyűrű vette körül a kis kommunista csoportot, akik közül esténként többen rendszeresen összejöttek az újvárosi templom árnyékában meghúzódó, tömött falú, alacsony Szakály-házban, ahol beszélgettek, politizáltak, tiltott szépirodalmi könyveket olvastak a sakkozás mellett. A társadalom különféle egyéb rétegeiből is bekapcsolódtak a munkába a keserves jelen ellen tenniakarók, az elégedetlenkedők. így álltak be a harcosok soraiba Kemény Tibor újságíró, Karászi Ferenc szabó, Pollák Miklós, Csillag József és mások. Amíg az úri bitangok sorra küldték diadalittas jelentéseiket, hogy „a kommunista fészek Szekszárdon kitekertük a bolsevisták nyakát, megszűnt az ellenállás”, létrejött az illegális pártsejt és fokozatosan szélesedett, erősödött a mozgalom. Következik: „Él a Párt. Kommunisták a tömegek között.” Somi Benjaminné d népéït A közel nyolcmillió forint tulajdonosai Zárszámadás a bátaszéki Búzakalász Termelőszövetkezetben Szombaton tartották a zárszámadási közgyűlést a bátaszéki Búzakalász Termelőszövetkezetben és vasárnap pedig a zárszámadási ünnepséget. Az összes eseményt leírni nem tudom — erre nem merek vállalkozni, ehhez több újság terjedelme sem lenne elég. Sőt, még a »legérdekesebb« dolgok közül is nagyon sokat el kell hagyni. Ugyanis nagyon sok »lényeges« dolog van ebben a szövetkezetben. Három éve jártam utoljára itt, s most nem akartam hinni a szememnek, fülemnek. Először is becipeltek a terembe, ahol a közgyűlést tartották, egy hatalmas ládát lelakatolva. Mint később kiderült, ebben volt a pénz, amelyet végelszámolásként kiosztottak és amelyet már előre mindenki számára külön borítékba raktak. Az alapító tagok emlékeznek olyan zárszámadási közgyűlésre is, amikor egy aktatáska is elég volt a kiosztásra kerülő pénznek. Most pedig ebben a ládában nem kevesebb, mint 612 000 forint volt borítékban, és a közgyűlésnek az volt a befejezése, hogy ezt szétosztották a tagok között a végzett munka alapján. Az utat, amely e pénzesládáig elvezetett, nehéz lenne jellemezni, hiszen nagyon sok adatot kellene felsorolni. A leglényegesebbet azonban elmondta Varga Jenő, a szövetkezet elnöke a zárszámadási beszámolóban. Idézek belőle: »Tagságunkra a bizalom és a munkaakarat volt a jellemző, összefogtunk, dolgoztunk és igyekeztünk kihasználni a rendelkezésünkre álló lehetőségeket.« Ehhez pedig kiegészítésül feltétlen hozzá kell tenni: hozzáértő, nagytudású, áldozatkész elnök irányította a szövetkezet életét a tagság határozatai, bizalma alapján, először Báli Zoltán elvtárs, aki jelenleg a Tolna megyei Tanács VB elnökhelyettese, utána pedig Varga Jenő elvtárs lett az elnök, aki az eddigi jelek szerint szintén rászolgált a bizalomra. A szövetkezet vagyona meghaladja a 7 millió 800 ezer forintot. A vagyonnövekedés jelentős részét az idén érték el. Ez mindenekelőtt egyenes következménye annak, hogy a szövetkezet gazdaságában egyre inkább az állattenyésztés válik uralkodóvá. Ennek szükségességéről még néhány taggal is vitatkozni kellett évekkel ezelőtt, és ma már minden tag a saját jövedelmén keresztül érzi a kiváló állattenyésztés hasznát. Nem találkoztam elégedetlen emberrel ezen a közgyűlésen, pedig — néhány kivételével — minden tag ott volt. Most pedig a hangulat jellemzésére álljon itt néhány mondat a közgyűlésen elhangzott hozzászólásokból: Az állattenyésztésben dolgozó Mácsik bácsi: — Azt mondtam valamikor, hogy míg a két kezem fel tudom emelni, nem lépek a szövetkezetbe. Mégis beléptem négy évvel ezelőtt. Azt mondhatom, hogy azelőtt három év alatt sem volt annyi jövedelmem, mint most egy év alatt. Farkas András: — Hét hónapja vagyok a szövetkezetben. Előtte hét évig vállalatnál dolgoztam. Soha nem tudtam elérni azt a jövedelmet, amit itt. Nem is válok meg a szövetkezettől. Sós György sertéstenyésztési dolgozó, 13 hold földdel lépett a szövetkezetbe: — Mindig esküdöztem, hogy én bizony nem lépek a szövetkezetbe. És most itt vagyok: 28 000 forint az idei jövedelmem. Csak annyit mondhatok, nagyon elégedett vagyok. Részt vett a közgyűlésen Báli Zoltán, a Tolna megyei Tanács VB elnökhelyettese is, aki elnöke volt ennek a szövetkezetnek és Somi Benjamin, a járási pártbizottság első titkára. Somi Benjamin elvtárs többek között a következőket mondotta: “ Itt a termelőszövetkezetben nem egyszerűen kenyérkereset folyik. Itt történelmet csinálnak. Egy új gazdasági formát alakítunk ki a mezőgazdaságban és ennek a bátaszéki Búzakalász Termelőszövetkezet tagjai úttörői, élharcosai, példaadói. Báli Zoltán elvtárs arról beszélt, hogy ha időközben voltak is hibák a szövetkezetben, azok csak átmenetiek voltak és sorra megszűntek. — Amikor ebbe a szövetkezetbe jöttem — mondotta — a kívülállók is le akartak beszélni az itteni munkáról, azt bizonygatták, hogy itt nincs rendes tagság, mert senki sem szeret dolgozni. A tények erre alaposan rácáfoltak. Ha akad is, aki nem dolgozik minden erejével a közösért, a többség szívvel-lélekkel a szövetkezet felvirágoztatásáért dolgozik. A gyűlés ifjú Pécsi András párttitkár zárszavával ért véget. Ezután ünnepi ebéd következett. Az ünnepi műsorra vasárnap este került sor. A szövetkezet KISZ-fiataljai önálló műsort adtak: táncjelenetet, egy szövetkezeti problémával foglalkozó egyfelvonásost és csasztuskát. A műsor után jutalomkiosztás következett: a 183 tag közül több mint 100 kapott jutalmat, különféle használati cikkeket. Ezt követően pedig a szövetkezet megvendégelte a tagságot, a hozzátartozóikat és a meghívott vendégeket. Közel 500 személy számára kellett teríteni. A szövetkezet sertéseket vágott erre az alkalomra és a húsleves után ízletes töltöttkáposztát, majd pedig sültkolbászt, hurkát és süteményt tálaltak fel a »szövetkezet leányai«. Jellemző, hogy több mint 1000 húsgombócból készítettek töltöttkáposztát. A borozgatás és a zene — no meg elsősorban a jó zárszámadás — csakhamar vidám kedvre derítette a tagságot és a reggeli órákig mulatoztak. Boda Ferenc 3 A kávésbögre D. Gyuri bácsi, amikor elérte a nyolcvankét évet, tehetetlenné vált. Csendesen üldögélt a konyha sarkában és üres pipáját szívogatta. Mert mióta hasznavehetetlenné vált, a lánya sajnálta tőle a pipadohányt is és csak ünnepnapokon dobott neki egy-egy paklival. Az egyik őszi estén gombapörköltet tett a lánya az asztalra. — Egyék csak nyugodtan, majd jövök mindjárt — mondta Gyuri bácsinak és átsietett a szomszédba. Az öreg ember szerette a gombát. Jóízűt evett. Aztán elővette üres, megkopott cseréppipáját és szívogatni kezdte. Füst helyett a megnedvesedett bagó savanykás ízét érezte a szájában. Jó félóra telt el, mire a lánya a szomszédból visszaérkezett. Nem ült le enni az asztalhoz, hanem a gombapörköltet a sarokban lévő vödörbe öntötte. — Te miért nem eszel belőle? — kérdezte gyanakvón Gyuri bácsi. — Nem vagyok éhes! — csattant a félvállról odavetett válasz. — Hiszen szereted Te is a gombát!? — fűzte tovább az öreg a beszédet és úgy érezte, hogy a gombapörkölt után maradt kellemes íz keserűre változik a szájában. — Ne féljen, nem mérgeztem meg — nyelvelt a menyecske. Az öreg szótlanul felállt, kitámolygott az udvarra. A deszkából készült fehérre meszelt illemhely oldalához támaszkodott és mutatóujjával lenyúlt a torkába. Sokáig erőlködött. Amikor sikerült könnyítenie magán, úgy érezte, hogy mázsás kő esett le a szívéről. — Engem nem tesz el láb alól... Én élni akarok — motyogta remegő hangon és megindult a keskeny kis kamra felé, ahol az éjjeli szállása volt. A lánya feléje sem nézett, másnap egész nap nem váltottak szót. Este kínzó éhség gyötörte. Nem bírta tovább, bekopogott a konyhába, ínycsiklandó szagok csapták meg az orrát. Leült avarokba és várt. — Vén hülye... Hát mit gondol miért főzök én... Hogy maga kiöklendezze magából? Nem talál más szórakozást? — kiabált a menyecske. Az öreg hallgatott, szemei elpárásodtak a könnytől és a kezében veszedelmesen remegni kezdett a görcsös somfabot, amit a térdei között tartott. — Na, itt van, igya meg. — A menyecske egy bögre kávét tett eléje. Gyuri bácsi tétovázott egy ideig, aztán megfogta a bögre fülét. — Maga olyan, mint egy taknyos csecsemő — hallotta a gonoszul csengő, sértő hangot és elerőtlenedett a keze. A kávés bögre a konyha kövére esett és darabokra tört. A menyecske odaugrott hozzá és jobbról is, balról is arcul ütötte. Az öreg szemei előtt piros karikák táncoltak. Csengett a füle. Tapogatózva támolygott az ajtóig, s csak kint tért ismét észhez. Keserves, hangos zokogásba kezdett, aztán megindult a tér felé, amely a kis város középpontjában terpeszkedett. Másnap reggel találtak rá. A templom küszöbén kuporgott. Amikor megkérdezték, hogy van-e hozzátartozója, a fejét ingatta. Azóta a szociális otthon hatalmas kastélyának a lakója. A lányát a törvény kötelezte arra, hogy havonta négyszáz forintot fizessen a szociális otthonnak. D. Gyuri bácsi most megelégedett, boldog ember. Amikor legutóbb beszéltem vele, csak néhány percre komorodott el az arca, amikor azt mondta: — Megütött a gyalázatos azért, mert eltörtem a kávésbögréit, pedig jól emlékszem, amikor kislány volt és az anyja el akarta fenekelni amiért összetörte a boroskészletet, én mentettem meg a veréstől. H. T. Élmények a 26-os cellában — 1919 A szegedi fehér csapatok bevonulása utáni napokban, úgy augusztus közepe táján a déli órákban két fehértollas legény állított be fegyveresen Bonyhádon az egyik volt munkástanácsi taghoz. Felszólították, kövesse őket a községházára, ahol valami ügyben ki akarják hallgatni. Kissé gyanúsnak tetszett, amikor végig az utcán kísérték a járókelők, egy része fejcsóválva, más része pedig kárörvendve nézte őket, de hát arra gondolt, mi történhet vele, hisz nem rabolt, nem gyilkolt. Csodálkozott azonban, amikor nem a hivatalos helyiségbe, hanem a rendőrőrszobára kísérték, ahol már több, — a Tanácsköztársaság idején hivatalt, vagy párttisztséget viselt, — ismerősöket talált ott őrizet alatt. Megütközve kérdezte az őrséget, ez mit jelentsen, de csak annyit mondtak: — Majd jön a főhadnagy és ő elmagyarázza. Teltek az órák, késő délután lett mire tényleg benézett egy főhadnagyi rangot viselő fehértollas tiszt és azt kérdezte: »Kinél van készpénz és mennyi?« (A Tanácsköztársaság 25 koronás bankjegyeinek egyik oldala fehér volt, s a közönség a Tanácsköztársaság leverése után már mint pénzt nem fogadta el. A monarchiabeli bankjegy kék volt.) Csak egy fiatalembernél akadt kék pénz, akit aztán kihívott a tiszt az udvarra és többet már nem is láttak. Az egeren okulva valamennyi őrizet alatt lévő próbált az ablakon át hazaüzenni kék pénzért, de bizony nem sikerült, mert közben kocsik álltak elő, s az őrizetbe vetteket erős fedezet mellett még az esti órákban beszállították a szekszárdi fogházba. A foglyok már útközben kóstolót ** kaptak a későbbi bánásmódról. Volt köztük néhány zsidó, akiknek a pofonok mellett minden útmenti keresztnél dicsértesséket kellett mondaniok. Szekszárdra érve a fogház felügyelő durva szitkozódás közepette vette fel a személyi adatokat, majd a zsebben található tárgyakat, még a fésűt is elszedette. Arra a kérdésre, hogy miért történt a letartóztatás, ráordított a kérdezősködőkre, hogy hallgassanak, mert megvan rá a mód és eszköz, hogy a szájukat befogassa. A foglyokat aztán belökdösték egy-egy szűk cellába, ahol a puszta szalmazsákokon sorstársai hevertek és súgva érdeklődtek a külvilági események iránt. A lakótárs valami foltozó varga volt, akit valami bűntény elkövetésével vádoltak. Jó késő éjszaka volt és többször félbe kellett hagyni a beszélgetést, mert időközönként villanylámpával világítottak be az ajtó kémlelő nyílásán. Egyszer csak az egyik távolabbi cellából szörnyű, szívszaggató jajgatás hallatszott, majd egy pillanatra csend lett, de csakhamar újabb ajtócsapkodás hangzott, újabb kínos jajgatás kíséretében, így ment ez aztán szakadatlanul mindig közelebbről. A cellák foglyai szívdobogva lesték, hogy mikor kerül rájuk a sor. Nem kellett sokáig várakozniok, mert egyszerre csak kicsapódott az ajtó és bikacsökkel felfegyverzett tisztek léptek be a szűk zárkába. A zseblámpával megvilágították a földön fekvőket, majd az egyik ütésre emelte fel a korbácsot, amikor a másik felismerte a bonyhádi foglyot, s csodálkozva kérdezte: — »Hát maga hogy került ide?« A kérdezett nem tudott felvilágosítást adni, de a 26-os cella lakója nem került a bikacsökkel közelebbi ismeretségbe. A vargát azonban elvitték máshova és nyilván részese lett azoknak a kínzásoknak, amelyek szakadatlanul folytak minden éjszaka. Szörnyű érzés egyedül lenni egy szűk cellában és éjszakánként a kínzott emberek jajgatását hallani. Idegőrlő, őrjítő érzés volt. A porkolábok között szerencsére akadt egy jószívű őr, aki időközönként egy égő cigarettát nyújtott be a kémlelő nyíláson. Volt azonban az őrök között egy fiatalabb, aki nyilván érdemeket akart szerezni, s még a galambetetést is megtiltotta, sőt képes volt arra is, hogy büntetésből a napi 10—15 perces sétát is megvonja. Hír nem igen jutott be a cellába a külvilágról és igen jó szolgálatot tett az a fiatal tetőfedő, aki lecsúszott a fogház ereszcsatornáján és az egyes ablakokba bemondott valami biztatót, hol jó, hol rossz híreket. A legcsüggesztőbb és legelszomorítóbb hír az volt, amikor Szekszárdon kivégezték a városi és megyei direktórium tagjait. Vasárnaponként megengedték a hozzátartozók látogatását és az élelmiszerek beadását is. Ilyenkor a fogház előtti térről behallatszott az asszonyok siránkozásának, jajgatásának zaja, ami természetesen még jobban lehangolta a foglyokat. De igen lehangoló volt az is, hogy a letartóztatási hullám nem akart szünetelni, s a séta alatt láttuk, hogy már az alagsorok és a pincék is megteltek foglyokkal. A csüggedő foglyok között szerencsére akadt egy jókedvű is, aki minden fenyegetéssel dacolva a séta és talán az ételmegvonás dacára is fütyülve és énekelve sétálgatott, sőt néha az őrök felé is mondott egy-egy megjegyzést. Mint például: »Sülj meg a zsírodban«. Ezek a kis epizódok legalább néhány percre enyhítették a komor némaságot. Egy szomszédos cellából valami postás, vagy katonai távirdász morzejeles híreket adott. Az őrök hiába kutatták, hogy ki a morzózó, nem találták meg. Hiába folytatták a kihallgatásokat a foglyok nem vallottak és hetek, hónapok múltán aztán jónéhányat kénytelenek voltak szabadlábra helyezni Persze a szabadonbocsátás után következtek a hivatali fegyelmi eljárások, amelynek következtében sok kistisztviselőt állásából elbocsátottak.