Tolna Megyei Népújság, 1968. április (18. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-04 / 80. szám

fOLHA h­­ele­e­ti. NEPUMB­I £í­v C . r. I. XVIII. évfolyam, 80. szám ARA­ X FORINT Csütörtök, 1908. április 4. Szabadságunk 23 éve irta: Halmai János, az MSZMP Tolna megyei VB tagja, a Dombóvári Járási Pártbizottság első titkára az épünk évezredes történelme JV során hányszor és hányszor­­ ragadott fegyvert szabadsá­gának védemében, vagy elveszett szabadságának visszaszerzéséért. Nemzeti függetlenségünk, önálló­ságunk kivívásáért, tíz és tízezer hazafi ontotta vérét a török, vagy német megszállók elleni harcok­ban. Népünk történelmének di­cső­ szakaszához tartozik Kossuth katonáinak 1848-ban független­ségért, szabadságért vívott harca. A szabadságért, a proletáriátus hatalmáért vívták harcukat. Kun Béla — a Magyar Tanácsköztár­saság katonái. Ez utóbbiaknak, a belső ellenség mellett, a külföldi reakcióval is meg kellett küzdeni. Az összefogott reakció erősebbnek bizonyult, mint ezen idők for­radalmi csapatai. Minden for­radalmi megmozdulást kegyetlen terror követett. De népünk vá­gyát a szabadság iránt nem tud­ta megtörni sem az 1848-at kö­vető Bach-korszak, sem a lovas­­tengerész kivégző osztagainak vérgőzös orgiái, mely népünk, munkásosztályunk legjobbjait gyilkolta halóidra. Hiába tobzó­dott a Gestapo és magyar ügynö­kei, a pártja által vezetett mun­­k­ásosztály harcát szabadságáért, nem tudta megakadályozni. 1944 decemberének első napjai­ban Bélától Felsőnyékig, Dom­bóvártól Dunaföldvárig felsza­badult megyénk a fasiszták ural­ma alól. S 1945. április 4-én már, népünk által nagyon várva, az utolsó német fasiszta katona is elhagyta hazánkat. Ezzel megnyílt a lehetősége so­kat szenvedett, n­épünknek, hogy — a hatalmat megragadva, — most már saját hazában, maga építse, erősítse szabadságát. Ez a rég várt szabadság, melyért annyi vér és könny hullott a múltban, melyért egy baráti nagy nép fiai is oly sok életet áldoz­tak, — valósággá vált. A szov­jet harcosok értünk hullatott drága vérével született és lett a miénk a szabadság, örök hála és dicsőség ezért a szovjet népnek és katona fiainak. A szörnyű csata végén, melyet az első proletárállam fiai vív­tak saját és más népek szabad­ságáért, a történelem legbarbá­­rabb rendszerével, a német fa­sizmussal szemben, szabadságunk első hajnalán mit láthattunk? Mi várta népünket évezredes vágyá­nál­ elérése első napján? Az uralkodó fasiszta feudál­­burzsoázia nemzetvesztő politi­kája következtében örökül ha­gyott számunkra egy elpusztult országot: fel­perzselt hajlékokkal, romba dőlt városokkal, szétdúlt családi tűzhelyekkel, a gyárak­ban kifosztott műhelyekkel és munkapadokkal, üres pályaud­varokat, felrobbantott hidakat, megszántatlan és mag nélkül ha­gyott földekkel, néma iskolákkal és bezárt, vagy a háború sebe­­sültjeivel túlzsúfolt kórházak fo­gadták az első igazi szabadság­ot. Í­gy is, — ilyen rongyosan, szegényen is — örömmel vállaltuk ezt a szabadságot, melyet most már a kom­munista párt védelmez és ápol a mi drága hazánkban is! S azóta a munkásosztály párt­ja fogalmazza meg minden új és újabb tervünket, s további célja­inkat, a szocializmus, a kommu­nizmus elméletével és gyakorla­tával. Ez indítja gazdaságaink dübörgő gépeit a föld és a leve­gőég meghódítására. Ennek a pártnak a vezetésé­vel biztosítottak a békés körül­mények, melyek között nyugod­tan pihenhetünk mosolygó csalá­dunk körében, s szebbé, jobbá, műveltebbé is ez biztosítja a módot és alapot. Ez a párt szervezi, vezeti sza­badságunk sok-sok győzelmét! Huszonhárom év alatt a munkás, a paraszt, az értelmiségi, a dol­gozó kisemberek ezrei a párt ve­zetésével meg tudták teremteni a szabadság számára is a világos, meleg­ lakhelyet és otthont a mi hazánkban, — a mi megyénkben is! Hogy milyen ország és milyen megye volt addig a miénk? „Tej­­jel-mézzel folyó Kánaán”, mon­dották valamikor sokan a mi or­szágunkra, de erre a megyére is. Valójában: az úri dölyf, az igazi elmaradottság, a szegénység, a mezítlábas — éhes — rongyos munkás- és parasztgyerekek és szellemi sötétség megyéje volt Tolna megye is. Mezőgazdaságában: a tájra és az emberi agyakra, szívekre ne­hezedő, mindent elfojtó latifun­diumok, a nagybirtokok világa, melyet az irgalmat nem ismerő csendőrszurony védett jogos tu­lajdonosától, a néptől. Megyénk­ben a termőföldből az Eszterházy hercegnek 61 ezer, a papoknak 19 ezer, az Apponyi grófoknak 8 ezer hold jutott „csupán"­. A többi­ekről nem is beszélve. Zöld Mártonnak Nyéki- puszta és Csi­kó major, a megye másik felé­ben egy másik „nagyságos ura­ságnak” Mászlony és Nasztány puszták teljes birtoklása, míg a dombóvári tüskepusztai kastély kertjében egy grófi csemetének Alaszkából repülőn hozott jeges­medve szolgált játékszerül, hogy mi jutott akikor cse­rébe Tolna cselédeinek­­ és mezőgazdasági földönfutói­nak? A hajnali három órától éj­félekig, a látástól vakulásig tar­tó járom és iga az úri földeken és istállókban, gyermekeiknek meg a kispásztorkodás és a tbc, s a tudományokból esetleg a 4—6 elemi. Ipar? Mindössze 4—S kisebb t­őkés vállalkozás, elsősorban Bonyhádon, Tolnán, Simontor­­nyán és Dombóváron. S ez az ipar is a tőkés kizsákmányolás valamennyi szükségszerű vele­járójával, az éh­bérrel (például 1937-ben 50 pengőt keresett ha­vonta a Bonyhádi Cipőgyár mun­kása, munkásnője pedig 28 pen­gőt! Tizenhat-húsz fillér óra­bérért dolgozott a bátaszéki vas­úti pályamunkás), egészségtelen és piszkos műhelyekben, napi 10 —12 órai munkaidővel — a tár­sadalmi és közéletben pedig „munkás, ku&s!­’ elmélettel és gyakorlattal. Egészségügy és oktatás me­gyénkben? E vonatkozásban is messzeme­nően „élvezhettük” a magyar feudal-kapitalizmus „áldásait”; így például a kórházak és a szer­vezett, valamint az ingyenes be­tegápolás és gyógyítás hiányát, a megye több mint 18 ezer analfa­bétájának szellemi tudatlanságát, a középfokú és felsőfokú taninté­zetek hiányát, de e kis számú meglévőknek is a munkás- és parasztgyermekeik előtt bezárt kapuit. Ezért kellett hát szabadságunk első óráiban évében és évtizedé­ben a mi megyénkben is a nép­hatalmat megteremtenünk. A jö­vőt a leghi­vatottabbakra bíztuk, azokra, akiket a legmélységeseb­ben és legkirívóbban érintettek az 1945. előtti társadalmi igaz­ságtalanságok: a munkásokra, a parasztokra, a haladó forradalmi értelmiségre. Ezek legjobbjai az eltelt huszonhárom esztendő alatt, mint ahogy az országban általá­ban a megyénkben is megmutat­ták, hogy „­élni tudtak a szabad­sággal”. Ezek a vezetők továbbra is jól és gondosan sáfárkodnak a dolgozó emberek legnagyobb és legcsodálatosabb produktumával : a tervezett és céltudatos munká­val, s az ebből fakadó minden anyagi és szellemi javakkal. A céltudatos szervezés a­ párt helyes politikája következtében egyre nagyobb lendülettel, széles társadalmi rétegeket mozgósítva folyik hazánkban, a szocializmus teljes felépítéséért indított mun­ka. Az építő munka kohójában mind erőteljesebben bontakozik ki népi nemzeti egységünk­. En­nek az összefogásnak a munkás­paraszt szövetség az alapja, sak így , s csak ezek alap­ján változott, változhatott meg az ország, benne a mi megyénk helyzete is. Csak a párt vezetésével, a néphatalom és az érte lüktető mindennapi munka alapján tudtuk és tudjuk meg­szüntetni országunk, s vele együtt megyénk minden régi elmara­dottságát, káros betegségeit, a tu­datlanságot. Az elmúlt években így is ezért épülhetett Szekszárdon mérő­műszergyár, Tamásiban az Orion - üzem, s Dombóváron a kesztyű­gyár és magtisztító vállalat. De ezért az a sok és jelentős re­konstrukció is régebbi ipari üze­meinkben. Megyénkben a nagy­mértékben megindult (de még korántsem elégséges!) lakásépítés is a munka társadalma, a szocia­lizmus építőinek javát, életkörül­ményeit szolgálja. S máris szép jelenünkön túl mindinkább ezt fogja szolgálni egyre ígéretesebb j­övőnk: az építendő atomerőművel Paks mellett éppúgy, mint a közeljö­vőben átadásra kerülő modern, kilencemeletes dombóvári kór­házzal. Mindez népünk, rendszerünk erejét, életrevalóságát igazolja. Dokumentálja egyben az ország vezetésének azt a tudatos tevé­kenységét, mely hazánk tervszerű fejlődését, szabadságunk védel­mének erősítését szolgálja. (Folytatás a 2. oldalon.) S C * .A/ Felszabadulási ünnepségek a fővárosban A Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottsága, a ma­gyar forradalmi munkás-paraszt kormány és a Hazafias Népfront Országos Tanácsa hazáink felsza­badulásának 23. évfordulója al­kalmából szerdán délelőtt koszo­rúzási ünnepséget rendezett a Szabadság téri szovjet hősök em­lékművénél, valamint a Hősök terén, a magyar­’hősök emlékmű­vénél. A koszorúzási ünnepségeken megjelent Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, Fock Jenő, a forra­dalmi munkás-paraszt kormány elnöke, Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Gáspár Sándor, Kál­lai Gyula, Nemes Dezső, Szirmai István, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagjai, valamint a Politikai Bizottság póttagjai. Kürtszó harsant, amikor Boson­czy Pál, az Elnöki Tanács elnöke Czinege Lajos vezérezredes, hon­védelmi miniszter kíséretében a térre érkezett. A szovjet és a magyar himnusz elhangzása után megkezdődött a koszorúzás. Szovjet és magyar vezetők táviratváltása A felszabadulás évfordulója al­kalmából L. Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára, N. Podgomnij, a Szovjetunió Leg­felső Tanácsa Elnökségének el­nöke és A. Kosidgin, a Szovjet­unió minisztertanácsának elnöke táviratban üdvözölte Kádár Já­nost, az MSZMP Központi Bizott­ságának első titkárát, Losonczi Pált, az Elnöki Tanács elnökét és Fock Jenőt, a minisztertanács­elnökét. „A testvéri Magyaror­szág dicső ünnepén megelégedés­sel állapítjuk meg, hogy pártija­ink és népeink között a kapcso­latok, amelyek az őszinte barát­ságon és a sokoldalú együttmű­ködésen alapulnak, állandóan fej­lődnek és erősödnek" — írják a szovjet vezetőik. Kádár János, Losonczi Pál és Fock Jenő táviratában hangsú­lyozza: „Népünk e nagy ünnepén a tisztelet és megbecsülés őszin­­te érzésével fordulunk a Szovjet­unió felé, nagyra értékelve ön­zetlen barátságát, pártjaink, kor­mányaink és népein­k évről évre erősödő és fejlődő együttműkö­dését.” Kállai Gyula beszéde Hazánk felszabadulásának 23. évfordulója alkalmából szerdán este a Magyar Rádióban és Te­levízióban Kállai Gyula, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, az országgyűlés elnöke mondott ünnepi beszédet. Kitüntetések A Népköztársaság Elnöki Ta­nácsa az évforduló alkalmából eredményes munkájuk elismeré­séül kitüntetéseket adományo­zott. A Munka Érdemrend arany­­fokozatát 108-an, a­ Vörös Csillag Érdemrendet pedig nyolcan kap­ták meg. A Munka Érdemrend ezüstfokozatát 603-an, bronz­­fokozatát 380-an kapták. A fegy­veres testületet­ 81 tagját kiváló szolgála­tért érdemrenddel tün­tette ki az Elnöki Tanács. A kitüntetettek egy csoportjá­nak Losonczi Pál, az Elnöki Ta­nács elnöke szerdán délben, az Országház kupolamamokában adta át az érdemrendeket. A ki­tüntetettek között volt dr. Kur­ták Ernő, az iregszemcsei Dél­kelet-Dunántúli Kísérleti Intézet igazgatója, aki a Munka Érdem­rend arany fokozatát kapta. Husek Rezső, a szekszárdi zeneiskola igazgatója a Munka Érdemrend ezüstfokozatát. Vég­helyi Miklós, a zeneiskola taná­ra a Munka Érdemrend bronz­­fokozatát kapta. Kitüntetésüket a Művelődésügyi Minisztérium­ban vették át. Szerdán az Országház delegá­ciós termében művészeket tüntet­tek ki a Magyar Népköztársaság kiváló, illetve érdemes művésze címmel. Az ünnepségen megjelent Fock Jenő, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke és Szirmai István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Il­­ku Pál, művelődésügyi miniszter, a Politikai Bizottság póttagja és Aczél György, az MSZMP Köz­ponti Bizottságának titkára. Szerdán a Fészek-klubban mű­vészeti díjaikat adtak át.

Next