Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-01 / 282. szám

1982. december 1. Lehetőségek és adottságok Péterék és Pálék — nevezzük így őket — látszólag egyformák. Péter 32 esztendős, Pál harminc, Pálné öt, Réterné négy esztendővel fiatalabb a férjénél. Egy-egy gyermeküik van: Péteréké négy, Páléké öt esztendős. A férfiak ugyanabban a gyárban dolgoznak, mindketten szakmunkások. Péter esztergályos szakmunkás, Páll pedig betanított marós. A feleségek irodán vannak. Péterné bérel szóimoló, Pállné anyagutalványozó. A háromtagú családaik jövedelmében alig van különbség. Igaz, hogy Pálék nagyon soknak tartják azt a kétezer forintot, amivel Péteréknek több van. Ők tizenkétezret hoznak össze,Pálék tízezret. A különbség abból adódik, hogy Péter a műhely legjobb dolgozói közé tartozik. Pál sem rossz munkás, de nem sorolják a legjobbak közé. És különben is: ha nincs is nagy órai bérkülönbség a szak- és a betanított munkások között, azért valamennyi van. És Pál, amikor Péter, aki szintén anyagmozgatóként, segédmunkásként kezdte az üzemben, mint ő, nekilátott a szakmunkás-bizonyítvány megszerzésének, úgy vélte: ő nem vállalja. Végtére is, mi a különbség, ha valaki bizonyítvánnyal, vagy anélkül áll a munkagép mellett? Most is úgy vélekedik, hogy neki ugyanannyi járna, mint Péternek. És keservesen panaszkodik, hogy bizony nehéz kijönni a pénzből. Különösen, mert ők albérletiben laknak. Péterék viszont már két esztendeje lakáshoz jutottak. Milyen igazságtalan a sors . . . Hát igen: a sors gyakran igazságtalan. Bármennyire is szeretnénk, eddig nem sikerült megteremteni azt az egyenlőséget, amire egykor vágytunk és ami ma is sokak ideálja. Egyszer — bár ez egyelőre nem lehet napi cél, s igen tudományos hipotézis —, ha az emberiség eléri a kommunizmus állapotát, feltétlenül egyenlő lesz mindenki. Az akkori Péterék és Pálék is egyformán fognak élni. Mindenre számot tarthatnak, amire szükségük van. Igaz, hogy a tudományos szocializmus megalkotói a jövőbeli társadalom vázlatának felrajzolásánál azt sem felejtették el kifejteni, hogy akkor majd az ember létszükségletévé, nélkülözhetetlen életelemévé válik a munka. Napjainkban azonban még csupán egy olyan országban élünk, amelyben bár sikerült a legkiáltóbb igazságtalanságot megszüntetni, sőt, a legkirívóbb különbségek is eltűntek, van még jócskán különbség, mi tagadás, igazságtalanság is a különböző rétegek, csoportok, emberek között. Sokat és egyre alaposabban foglalkozunk ezekkel. Elképzelések,intézkedések születtek és születnek, hogy a mostani körülményeket, adottságokat és lehetőségeket figyelembe véve a lehető legkisebbre csökkentsük az indulásbeli hátrányokat. Nem könnyű feladat ez, annál inkább nehéz, mert arra is rá kellett jönnünk a csaknem négy évtized alatt, hogy a megoldott gondok és ellentmondások új gondokat és ellentmondásokat szülnek. Például azt, hogy a régi értékek elvesznek, felszívódnak a változásaik következtében. Márpedig sok minden megőrzésre méltó, amit az emberek kialakítottak nemcsak az új korszakot jelentő felszabadulás után, hanem a népnek az emberibb életért folytatott évszázados küzdelme során is. Nem, egyáltalán nincsenek hazánkban ideális állapotok, és nem állítható, hogy a mindenáron való vagyongyűjtés eszménye és gyakorlata már megszűnt és a legközelebbi időben megszüntethető. Az olyasféle, amely mások korából táplálkozik. Az igaz, hogy a kizsákmányolást már régen sikerült felszámolni, de a napi életünkben, fájdalom, sokszor tapasztaljuk bizonyos emberekkel szembeni védtelenségünket. Nem ritka, hogy pénzért kell megvásárolnunk valakik „jóindulatát”, vagyis azt, hogy elvégezzék a számukra létfontosságú munkát, elintézzék ügyünket. De a nálunk boldoguló emberek, családok többsége nem a visszaélők közé tartozik. Hanem olyan emberek, akik bár fiatal korukban nehéz helyzetből indultak, kemény munkával, szorgos tevékenységgel, takarékos és okos életmóddal, életvitellel biztosítják megélhetésüket. Nem tartozom ,a?0.k ---------------------------------- közé, akik vívmányainknál, a szociális biztonságot biztosító jogokról azt szokták mondani, hogy azt a nagylelkű állam adja a lakosság számára. Erről szó sincs: ez népi állam, amely — bármilyen formában — csak azt oszthatja el, amit a nép létrehozott. A szocializmus eszméinek megfelelően, a jelenlegii lehetőségek figyelembevételével, állandóan továbbfejlesztve, javítva biztosítja mindenkinek a legfontosabbat, a legelemibbeket. Azocnalista demokrácia alapelve, hogy a néptömegek kritikája nélkül az állam nem felelhet meg feladatainak. De legalább ennyire fontos, hogy ezek a tömegek egyénekből állnak. Akik mindenekelőtt staját sorsukért tartoznak felelősséggel. Családjuknak, önmaguknak, az őket körülvevő szűkebb közösségnek. Az a jó, a társadalmat előrevivő egyenlőtlenség, ahol a tehetséges, szorgalmas, okos, takarékos, beosztó ember jobban boldogul, mint a tehetségtelen, lusta, tanulni nem hajlandó, a pazarló. Nálunk gyakran emlegetik, hogy mennyi az ilyen vagy olyan társadalmi rétegben az egy főre eső jövedelem és fogyasztás. Fontos mutatószámok ezek: megalapozott gazdasági, társadalomipolitiikai intézkedéseket lehetetlen ezek nélkül hozni. De: lehetetlen egyenlőségjelet tenni két ember, két család közé, még akkor is, ha a statisztikai mutatóik egyformák. Ami az anyagiakat illeti : vannak jó és vannak rossz háziasszonyok Egy kiló húsból sokféleképpen és sokfélét lehet főzni. Egy vasárnapi ebéd kerülhet ötszáz forintba, s nem lakik mindenki jól. De lehet jóval kevesebből is pompás, laktató étkeket főzni. Úgy tűnik, hogy a beosztás, a takarékoskodás nem mindenkinek erénye. És még mindig túlságosan sokan vannak olyanok, akik egyszerűen automatikus béremelésre várnak, ahelyett, hogy lelkiismeretesebben végeznék munkájukat, továbbképeznék magukat, így teremtve meg a maguk számára annak a többletteljesítménynek az előfeltételeit, amely több pénzre, színvonalasabb, okosabb életre jogosít. Péterék és Pálék különbözőképpen élnek. Péterék lényegesen jobban, mint i Pláiék. Nem csoda, hogy Péter és felesége elégedettebb, mint a Pál család. Az azonban már elgondolkodtató, hogy Pálék elfelejtik: Péterék minden fillért az élére raktak, s amikor a gyárban lakások kiutalásáról döntöttek, felkerülhettek a listára, mert megvolt a pénzük, amennyit be kellett fizetni. Pálék viszont hónapról hónapra mindent feléltek. És szinte minden hónapban elismétllik: rettenetesen sokat kérnek a lakásokért, nekik pedig egy árva fillérjük sincs, így hát életeik végéig allbérletekben kell hányódniok. A smagam részéről remélem, hogy nem. Abban ugyan nem bízom, nem bízhatom, hogy a befizetendő összegek csökkennek, de azt remélem,hogy Pálék is rájönnek, ha az eddigi életmódjukat folytatják, hiába várakoznak. És átszervezik az életüket. Nem csodára,adományra várnak, hanem a jelenlegi adottságok és lehetőségek között vállalják, amit vállalniok kell. Munkában és takarékosságban. És akkor - ha jóval idősebb korban is, mint Péterék — eljuthatnak oda, ahol már ma mások,akik szorgalmasabbak, beosztóbbak állnak. Akik idejében észrevették, hogy a mi kollektív társadalmunk kerepei között is döntő az egyén felelőssége saját sorsának alakításáért. Visszatérve péterék és Pó------------------------ lek sorsára : tagadhatatlan, hogy a sors sokszor kifürkészhetetlen,nehezen befolyásolható. Viszont mindenki felelős a maga életéiért. És aki sorsa igazságtalanságáról gonoszkodik, először talán vizsgálja meg: nem ő igazságtalan-e önmagához. Felmentve magát és másokra hárítva a felelősséget azért, amit ő tett, vagy nem tett, amit cselekedett vagy elmulasztott. PINTÉR ISTVÁN Közérzet kicsiben A györkönyi termelőszövetkezetben már hosszú évek óta volt smit aprítani a tejbe, amikor a vezetőség végre úgy döntött, hogy az irodát is érdemes a korábbinál jobb helyhez juttatni. Ez a korábbi egy bizony eléggé ásatag, régi parasztház volt. A maga idején egyetlen gazda családjának természetesen megfelelhetett, de később egy gazdaság agytrösztje szorongott benne és vakoskodott. Azóta a helyzet alaposan megváltozott, bár luxuskörülményekről ma sem lehet beszélni. Csak emberiekről, melyek megteremtésére azután kerítettek sort, amikor a közös gazdaság már biztosan sínen volt. Brunn Jánosék valahogy úgy vélekedtek, hogy fontosabb majort építeni, mint irodát és ezzel igazán nem lehetett vitatkozni. Tudok példát a fordítottjára, talán mondani se kell, hogy ez a példa cseppet sem előnyös. Nem egészen harminc esztendővel ezelőtt szemtanúja voltam, amikor egy távoli megye állami gazdaságában néhai Erdei Ferenc azzal döbbentette meg a legnyugatibb luxusigényt is kielégítő igazgatói iroda lakóját, hogy a brigádelszámolókat kívánta látni. Náluk petróleumvilágítás volt. Mindez természetesen (remélem) már a múlté és korántsem jut eszembe valamiféle ál-neopuritanizmus jegyében azt kifogásolni, ha valahol egy vezető nagyon jó munkakörülmények közt dolgozik. Ha a beosztottjainál is meg lehet találni legalább a jót. Nemrégiben egyik fontos intézményünk új irodaházában jártam. Az intézmény korábbi elhelyezése egyáltalán nem volt arányban fontosságával. A zsúfoltság és levegőtlenség bizonyára hatással volt a munka minőségére, bármilyen jónak ismerte ezt mindenki. Most, az új helyen, váratlanul sugárzó arccal fogadott mindenki. Egyáltalán nem csak a vezető büszkélkedett azzal, hogy „ugye milyen szépek lettünk!?", hanem valamennyi ott dolgozón látszott a megváltozott munkakörülmények öröme. Poszter a falon, az előcsarnokban vendégváró ülőgarnitúra, ízléses bútorok, jó világítás. Minderre természetesen könnyű rámondani, hogy ritka hely lehet az, ahol ilyesmire telik a pénzből. Csakhogy a munkahely vonzóvá tétele nem feltétlenül pénzkérdés. Hozzásegíthet a rend, a tisztaság, néhány szál, vagy éppen cserépvirág és a porterülő egyaránt. Volt idő, igaz, hogy az éberség túlhajtott korában, amikor távozáskor egy darab papírt se lehetett az íróasztalokon hagyni. Ezt senki nem sirta vissza, de az az Augiász istállója is túlzás, amit egyik-másik irodában munkavégzés után láthatni. Egyik — talán nem is túl idealista hajlandóságú - ismerősöm szerint azonban mindez, vagyis a nemtörődömség, nem más, mint az egymás iránti nemtörődömség lecsapódása. Ami nagyjából úgy értendő, hogy a kicsibeni jó közérzetet egy olyan országban, ahol ez „nagyban" tagadhatatlanul adva van, elsősorban és kizárólag az együtt dolgozók biztosíthatják egymásnak... O. I. ^ÉPÚJSÁG 3 Eszperantó a reménykedő Szövetség a nyelvi sorompók ellen „Az eszperantó a demokrácia latinja*’ Az alcímként citált idézet Jean Jaurés-től származik. Idézhettem volna mást, másokat is, de meg se próbálom felsorolni, hogy az emberiség kultúrtörténetének nagyjai közül ki mindenki szólalt meg abban a világraszóló vitában, melyet a lengyel Ludvig Lazar Zamenhof szemorvos 15 év munkájával megalkotott mesterséges nyelve, az eszperantó megjelenése, majd fokozódó hódítása keltett 1887 nyarától. Az emberiség reményének zöld csillagával szimbolizált eszperantónak ma a földkerekségen 40 millió, a nyelvet beszélő híve van és hisz abban, hogy az eszperantó a béke, a barátság, a közeledés, az egymást megértés nyelve. „Kulcs, ami a világot nyitja”, mert egyszerű, könnyen megtanulható. Senkié, azaz mindenkié, akit bánt, hogy a világ dolgainak intézésében nyelvi sorompók gátolják. * A közelmúlt napok egyikén szerkesztőségünk is hivatalos volt egy nem véletlenül Dombóváron megtartott eseményre. A felszabadulást megelőzően,majd azt követően itt volt megyénkben legélénkebb az eszperantó-mozgalom a vasutasság, a munkásemberek körében. S itt tettek leghamarabb kísérleteket arra, hogy a már veteránoknak számítók köré fiatalabbakat gyűjtsenek. A művelődési központ eszperantóklubja volt a házigazdája a Magyar Eszperantó Szövetség Tolna megyei csoportja megalakításának, a szervezet megyei bizottsága megválasztásának. Talán nem szükséges bőven taglfalni, miért az SZMT és miért a Hazafias Népfront fővédnökségével, s miért a Hazafias Népfront megyei titkárát, Csajlbók Kálmánt választotta meg a MESZ Pécsett működő területi bizottsága Tolna megyei vezetőségének elnökéül. Magyarországon az eszperantó elterjedése 1897-ben kezdődött és e kezdet vezéregyénisége dr. Bálint Gábor Kolozsvárott működő egyetemi tanár volt. Nem számítunk tehát az eszperantó első hívei közé. Az elsők a lengyelek, oroszok, majd a németek, svédek és japánok voltak. De, hogy szót kért Lev Tolsztoj, Gorkij, Lunacsarszkij majd Csajkovszkij, később Hja Ehrenburg is az eszperantó nemzetközi meghonosításának vitájában, magyarázza némileg a folytatást Nagyon hamar vált a századforduló első éveiben ismertté szeretetté az eszperantó, s cáfolataként is azon konzervatív állításnak, mely a közös nyelvet az emberiség viszonylatában utópiának nevezte. Hazánkban 1913-ban alakult meg a Magyar Munkás Eszperantó Egyesület, melyet elsorvasztott az első világháború, de nem pusztított el végképpen. Az egylet 1918-ban újjá alakult és folytatta egész országra kiterjedő munkáját a Horthy-i korszak alatt is. Ma már történelem, hogy a Munkás Eszperantó Egyesületet az MKP fedőszervként használta. Az úgyszintén az, hogy a rendőrség 1934-ben betiltotta az egyesület működését. Pedig a 30-as évekre vált Budapest az eszperantó irodalmi élet központjává — budapesti iskola néven —, s jelentek meg eszperantóra fordítva olyan művek, mint Madách Tragédiája, Petőfi János vitéze, Babits Gólya kalifája, majd prózai és költői antológiáik. Utóbbiak Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Vajda, Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyulai, Szép Ernő, Tóth Árpád, Kassák verseivel. A második világháború aztán elnémította az egész földkerekségen az eszperantó mozgalmat. A pezsdülést a hidegháborús jelzővel bélyegzett ötvenes évek sem voltak alkalmasak elindítani, noha az UNESCO 1954-ben határozatba foglalta elismerését, értékelve azokat a nemzetközi szellemi kapcsolatokban, a világ népeinek egymáshoz való közeledésében elért eredményeket, melyeket az Eszperantó Világszövetség felmutatott. Ezután, az 1954- ben tartott UNESCO közgyűlés után került sor a tagállamok iskoláiban, felsőoktatási intézményeiben — nálunk is — az eszperantó nyelvtanórák kiterjesztésére, illetve bevezetésére. Hazai viszonylatban az eszperantómozgalom újabb fellendülésének határköve 1957 volt. Az azóta eltelt évek nevezetesebb állomásait terjedelmi korlátok miatt nem sorolom. De tény, hogy a 80-as éveket úgy jegyzi majd a Magyar Eszperantó Szövetség, mint a fejlődés soros szakaszának kezdetét. Kevesen tudják — e sorok írója se tudta —, hogy a béke és barátság nyelvének ügyéért hazáinkban a SZOT vállalta a felelősséget. Ezért van jelen az SZMT is az eszperantista hagyományokat feltáró, az eszperantista csoportokat újraszervező munkára serkentő akcióban. Együttműködve mindebben a Hazafias Népfront szerveivel. Az SZMT kezdeményezésére Pakson, Németkéren, Zombán, Tamásiban, Simontornyán eszperantócsoportok alakultak. A dombóvári városi eszperantóklub létrejötte is a megújulni akarás jegyében fogant. Molnár Ernőné, az SZMT politikai munkatársa, aki őszinte tisztelettel és csodálattal vett részt az eszperantó ügyének lelkes csoportülésein, nem eszperantista. Senki sem lepődhetne meg viszont azon, ha azzá válna most a szövetség területi bizottsága Tolna megyei szervezetének megszületése után. Ezen az alakuló ülésen családiasabb, meghittebb már nem is lehetett volna a légkör, mint amilyen volt Hogy is mondjam .. . Nem az asztal kínálata, a krumplis pogácsa, alma és üdítők miatt, hanem az egymásra találás öröme miatt. Évekkel ezelőtt Tamásiban Csurgó Sándor panaszolta, hogy Pécsről ide kerülvén, mennyire hiányolja az eszperantó életet, s milyen nehéz társakra találni. A magányérzetet feloldandó, nemcsak ő kereste a társakat. Az alakuló ülés majd minden résztvevője erről beszélt először, amikor sor került a személy szerinti bemutatkozásra, melyben az idősebbek mellett sok fiatal szólalt meg mintegy bizonyítva, hogy a mozgalom szétzilláltsága ellenére nem szünetelt azért az élet. A pangás éveiben is sikerült híveket nyerni a barátság, a béke, a közeledés nyelvének. Kincses Lajosné zombai pedagógus azt mondta el, hogy egyáltalán nem ideálisnak nevezhető feltételek mellett tanítja az eszperantót és nem hagy föl vele akkor sem, ha nyugdíjba vonul. Imreh Ágnes gerjeni védőnő autodidaktaként tanulta meg a nyelvet, amelynek gyakorlásához sok olvasást és levelezést ajánl. Dr. Gyöngyösi György nyugdíjas MÁV-fogszakorvos, aki túl a negyvenen tanulta meg az eszperantót, arról tett, hitet, hogy tanulni sohase késő. Szigeti Károlyné arról beszélt, hogy ott, ahol dolgozik, a kesztyűgyárban eleinte ugratták az eszperantó miatt,ma már kérdezgetik, hogy mi mit jelent. S ő készséggel felelget, mert ahogy sen laboro oni ne povas vivi — munka nélkül nem lehet élni, a hétköznapokat fölforrósító vállalások nélkül se érdemes. Mind a két gyerekét magával hozza az eszperanntó klub foglalkozásaira.* Régen találkoztam egy kupacban olyan sok őszintén lelkes emberrel, mint a megye eszperantistáinak ezen a találkozóján. Mind megérdemelné, hogy az általa elmondottakat citáljam. Főként Audi Sándor bácsi, a nyugdíjas kőműves, aki 1929-ben a nővére példáján felbuzdulva tanult meg eszperantóul. S míg a többiek magyarul, ő a vasutas eszperantisták körében elsajátított nyelven mutatkozott be új és mint a korra legidősebb, de szívében fiatal és a fiatalok tanítására kész eszperantistaként. Valami, ami nagyszerű, elkezdődött az SZMT és a Hazafias Népfront védnökségével Tolna megyében is. Pallós Istvánná, a szövetség területi bizottságának elnöke mondta, hogy Somogy és Tolna megyében alakult meg utoljára a Magyar Eszperantó Szövetség megyei csoportja. Most már ez alig lényeges. Eszperantistáinkon múlik az elsőség megszerzése, a mozgalom kiteljesítése! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: DOMBAI I. A zombaiak eszperantótanára Középen Rudi bácsi, a dombóvári eszperantisták veteránja Bemutatkozik Daróczi Béla, a megyei vezetőség titkára (középen)