Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-02 / 258. szám
1987. november 2. Kosztümök, nadrágok, blézerek Exkluzív ruhaneműk Bikácsról Belső tatarozás, ajtók, ablakok, falak festése folyik a DIAMANT ipari szövetkezet üzemegységében. A „mindenes” műszerész fiatalember a télen szétfagyott vízvezetéket szereli éppen. A gépteremből a varrógépek zümmögése hallatszik. Az anyagot kiszabva kapják Budapestről, a szövetkezet központjából. Felsőruházati terméket, női nadrágot, szoknyát, kabátot, blézert varr itt harminc dolgozó. Lányka farmeröltözéket készítenek többek között, ehhez a szoknya, dzseki és a mellény tartozik. A másik gépen Esterházy-kockás hétnyolcados blézert, a harmadikon pedig gyönyörű, bordó színű, divatos, - és még sorolhatnánk az előnyös jelzőket - faerezett bársonynadrágot varrnak össze. Csak import alapanyaggal dolgoznak, abszolút minőségi munka folyik itt, belföldi értékesítésre. Mint megtudtuk, a FONTANA Divatházba kerülnek ezek a szép áruk. Egy szériából, a megrendeléstől függő mennyiséget varrnak. Van ötszáz, négyszáz és hétszáz, de ennél nagyobb széria is. Például a hétnyolcados blézerből ezernégyszáz készül. Itt csomagolják a kész felsőruházati cikkeket és innen történik a kész, meózott termékek folyamatos szállítása az üzletekbe. Somogyi Mihálynétól, az üzem vezetőjétől azt is biztosított, csak a munkaerő jelentőenmegtudtuk, a jelenlegi létszámot még ti dot sószenettel szeretnék növelni. A hely, a gép Fotó: S. M. A már elkészült Esterházy-kockás hétnyolcados blézerek Szakközgazdász-képzés indul Pécsett Ismét beindítja a szakközgazdász-képzést Pécsett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Továbbképző Intézetének regionális bizottsága és a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara. A vállalati komplex tervező-elemző szakon belül marketing, számítástechnikai-statisztikai és a tanácsi dolgozók részére területi tervezési, vezetési, mérlegelemzési alternáció indul. Először hirdetik meg a vállalati munkaügyi és idegenforgalmi szakot. A tanévkezdés időpontja 1988 februárja. A képzési idő négy félév, melynek végén a hallgatók a szakdolgozat elkészítése és a sikeres államvizsga után szakközgazda oklevelet kapnak. A hetente kötelező nyolcórás foglalkozásokat a pénteki napokon tartják Pécsett, az előadók az egyetem oktatói és meghívott neves szakemberek. A képzésben részt vevőknek a fennálló rendelkezések szerint tanulmányi szabadság adható. Az érdeklődők jelentkezési lapot és bővebb felvilágosítást kaphatnak a PJPTE Közgazdaságtudományi Karának dékáni hivatalában (Pécs, Rákóczi u. 80. Telefon: 11-960, 11-044, a 165-ös melléken). san szimpatikus ez a fajta viselkedésmód. Annál is inkább, mert amikor a felelősség vállalásáról van szó, abban a pillanatban visszakozt fúj, mondván: én úgy gondoltam, de ti így akartátok. Hát igen, más dolog valamit mondani, s megint más a feladatokat elvégezni, s vállalni a következényeket, amelyek előnyösek, és hátrányosak egyaránt lehetnek. Miért is felelős ma a dolgozó, országot építő ember? A sorrendiséget eldönteni lehetetlen. Együtt, egymás mellett vagyunk felelősek a munkánkért, a családunkért, a közösségért, ahol dolgozunk, és a hazánkért, ahol élünk. Az egyensúlyt, a párhuzamosságot betartani rendkívül nehéz, és teljes embert kíván. Olyan embert, akinek rendezettek a dolgai, a körülményei, igényes önmagára és a kulturáltságára, aki ha kell kemény, ha kell gyengéd is tud lenni. Sokat töprengtem magam is ezeken a dolgokon, s különösen akkor, mikor egyik ismerősömmel találkozván, nem mulasztotta el közölni: „Tudod nálunk első a család, s azután következik a munka”. Meghökkentem, mit mulasztottam el örökös látás-futásomban a családommal szemben, szenvedtek-e valamiben kárt, merthogy dolgozom, s a munkámat fontosnak tartom. Jó ideig tartott míg rájöttem, a családcentrikus család csupán pózol, a jelszavuk üres szólam, hisz az apa a hétvégeken külön munkát vállal, s gyakran csak vasárnap délután vetődik haza. A családért teszi természetesen, de úgy gondolom, ebben az esetben mégiscsak a munkáját tartja fontosnak. A munka, amit végzünk, életünk értelme, és szépsége. Ahogy Szentágothai János professzor, a neves agykutató mondta tévényilatkozatában: meg kell találnunk a számunkra legmegfelelőbb munkát, amelyben örömünket leljük, szívesen végezzük, s amely egész életünket motiválja. A gazdasági, társadalmi megújulás központi eleme a jól dolgozó ember, az, aki tapasztalata, ismeretei, akarata és természetesen érdekei szerint a lehető legjobban végzi el a feladatát, aki képes önmagát jól megítélni, s képességeit, hasznosságát összevetni másokéval. A reális önmegítélés a munkánkban is látszik, hisz aki felismeri hogy tudatlan, az tanul, következésképpen magasabban kvalifikált szakismerettel rendelkezik. A munkahelyen ilyen környezetben fölértékelődik a szaktudás, s a sokat emlegetett munkakultúra is, a gépiesen begyakorolt, betanított munkával szemben. Nemrégiben az egyik mezőgazdasági szövetkezetben járva meglepődve hallottam: a nyolc általánost végzett fiatalasszony nem akar szakmát tanulni. Hogy miért? Hát mert otthon sok a munka, mosni kell, meg csirkéket is tartanak, és mindennap főz. Ahogy hallgattam, először az jutott eszembe, hogy ezt az embert nem tanították meg az idejét beosztani, önmaga sorsáról felelősen gondolkodni és magáról gondoskodni. Aztán meg eszembe jutott az is: a falusi fiatalasszony nincs tisztában az ország jelenlegi helyzetével, gondjaival. Hiába hallgat rádiót, néz tévét, olvas újságot, nem tudatosult benne az, amit munkaerőgazdálkodásról, foglalkoztatáspolitikáról beszélünk mostanában. Az például, hogy csak a szakképzett munkaerőnek van jövője, biztos állása, s hogy ma már nem egy, hanem több szakma elsajátítása a cél, hisz a termékszerkezet-váltás következtében gyakran kell majd átképezni az embereket, újabb szakmát tanulniuk. Nincs egyedül, aki nem tudja, hogy soha sem azt kell várni, hogy helyettünk bárki is megoldja a problémáinkat, nekünk magunknak kell a jövőnket építeni. Merthogy a szakmával nem rendelkező pályakezdők elhelyezkedése is gondot jelent pillanatnyilag. Felelős, átgondolt intézkedések fogalmazódtak meg ezzel kapcsolatban is a gazdasági-társadalmi kibontakozás programjában. Grósz Károly, a Minisztertanács elnöke az Országgyűlés szeptemberi ülésszakán az expozéjában így fogalmaz: „Az emberi feltételek fejlesztését nemcsak iskolai összefüggésben tartjuk fontosnak, és nem is kizárólag közgazdasági értelemben. Olyan társadalmi közfelfogás részeként is értelmezzük ezt, amelyben régebbi és újabb erkölcsi értékeink társadalmi mozgósító erővé válhatnak. Ezek közé soroljuk a munkaerkölcs és a munkafegyelem dolgát. Nem többet, hanem hatékonyabban kell dolgoznunk. Ennek eléréséhez - a munkaszervezési feltételek és az érdekeltség, a teljesítmény honorálásának biztosítása mellett - a nagy írónk Veres Péter által emlegetett „közösségi becsületterrorra” is szükség van”. Legfőbb tartalékunk az ember, az emberi alkotóerő vagy ahogy mostanában mondják: szürkeagyállomány. Nem szeretem az értelem, a tudás, a gondolkodás megjelölését ilyen módon, valahányszor a „szürkeagyállomány” kifejezést hallom, a biológiai szertár spirituszban őrzött szemléltetőeszköze jut eszembe. Az emberi alkotószellemet, az értékteremtő gondolkodást tartjuk ma egyik legfőbb hajtóerőnknek. Az innovatív készség, a találékonyság, a leleményesség, a gondolkodva, tudatosan végzett munka igen sok ember sajátja. A „közösségi becsületterror’’ ezt mindenképpen felszínre hozhatja, s kamatoztathatja ott, ahol éppen dolgozunk. Mondta nemrég valaki: egy-egy nagyobb közösségben ha két-három „húzóember” dolgozik, nem lehet hiba, hisz a munka javát vállalják és elvégzik, de a kisebb teherbíróképességű felelőtlenebb, restebb, lustább emberek is úgy érzik: kevesebbet dolgozni, lemaradni szégyen. Valóban így van ez: becsületbeli ügyet kell csinálni abból, hogy ki mennyit teljesít egy-egy munkahelyen, s legyen a munkahely hasonló az élő szervezethez, amely a testidegen anyagokat kiveti magából. Mert az, aki nem érzi az egyéni felelősségét a munkája, munkahelyi közössége, s mindent összevetve a hazája jobb boldogulása iránt, jobban teszi, ha önként megválik attól a munkahelytől, ahol már csupán teher, fölösleges nyűg, és gond. em most, elsősorban a közösséget kell támogatnunk, ügyességünkkel, alkotókészségünkkel, technikai és szellemi fegyvereinkkel jólétre segítenünk. Nem szabad idegesen, izgatottan panaszkodnunk, hanem értelmesen kell dolgoznunk, nyugodtan és higgadtan, nem a pillanat jelenségeit, hanem a jövő célkitűzéseit tartva szem előtt. Családban, munkahelyen, szűkebb és tágabb közösségben úgy kell élnünk, és dolgoznunk, hogy soha egy pillanatra se engedjük el egymás kezét. D. VARGA MÁRTA IRfÉPÚJSÁG 3 Tévéadás után Versmondók között Nem volt Tolna megyei egy sem! A maximális pontszámot - ötvenet - nem kapott egy versenyző sem. Szuromi László és Balogh Tamás, mindketten békéscsabaiak, ők negyvenegy pontot értek el. Negyvenhárommal első helyre került Borszukné Szilvágyi Anikó. Velük beszélgettünk a tévéadás után. - Jó volna tudni - kezdte Balogh Tamás, hányan kapcsoltak át a második műsorra, mert nem sok embert érdekel a vers... - A három győztes örömmel, de a tudatos úton járók józanságával fogalmazta a versekkel való kapcsolatát, sorolta a felkészülési módszereket, a versenyen szerzett tapasztalatait, terveit. - Későn kezdtem a versekkel foglalkozni - mesélte Szuromi László, aki a döntőben Ratkó József: Szégyentelenül című költeményét adta elő. - Már huszonhárom éves voltam, amikor megismerkedtem egy versmondó lánnyal. Ő közben eltűnt az életemből, de a versmondás maradt. A siker talán most szegődik mellém. Eddig nagyon sok mindent elrontottam az életemben. Két egyetemet és egy főiskolát hagytam ott, így aztán az a tény, hogy jelenleg segédmunkásként dolgozom a békéscsabai Baromfifeldolgozó Vállalatnál, nem nevezhető egyértelműen az önkifejezés legjobb lehetőségének. A körülményeim is olyanok, hogy önálló családalapításra nem gondolhatok, így valószínű, hogy egyedül élem le majd az életemet. Amit szeretnék elérni, az egy előadóművészi működési engedély. - A próbafelvétel alatt csípőre tett kézzel mondta a verset. Mit jelentett az a póz? - Gesztus volt. Arra a módszerre reagáltam így, amivel nem értek egyet. Azzal, tudniillik, hogy miért nem egy teljesen semleges szöveget olvastatnak akkor, amikor kamerapróba van, amikor fényt, hangot és egyebeket kell beállítani. Mi mondtuk a verset, a zsűri egyes tagjai figyeltek, közben hátul hangoskodás, lárma, zűrzavar. Én az országos döntőt sem közvetíteném, hanem egy szerkesztett gálaműsort, amiben tét nélkül léphet fel az előadó. Akkor sokkal jobb produkciókat láthatnának a nézők. - Igen! - bólintott Balogh Tamás, aki a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium végzős diákja. Nyílt titok, hogy ő a Színház- és Filmművészeti Főiskolára fog jelentkezni, ám nem akar maga mögött mindent elvágni és nem is tesz fel mindent egy lapra. Angolt tanul, ha terveit mégis módosítani kell, akkor segítsen a nyelv. A versmondással ő bátyja nyomdokain járva ismerkedett meg. Ez volt az első országos szintű verseny, amelyen elindult és lám, lám szerencsével járt. A színpadot élete nagyon fontos terének érzi. A színművészetet olyan gyönyörűséges kínokkal teli pályának, amiért érdemes áldozatot hozni, vállalni. Az ilyen országos versenyeknek jelentőségét abban látja, hogy talán szélesedik kicsit a versmondók és általuk a verseket kedvelők köre is. - Én mindig ugyanabban a felfogásban tanultam és adtam elő verseket, de úgy tűnik, szándékomat csak itt a simontornyai zsűri értette és értékelte igazából - mosolygott Borszukné Szilvágyi Anikó. - Győri vagyok, másfél éve az ÉPFU közművelődési előadója. Talán kicsit érzékenyebben reagálok olyan dolgokra is, amit mások észre sem vesznek. A versekkel olyan dolgokat is elmondhatok, amire nem találok saját szavakat, de én mégis megéltem hasonlót, mint a költő. Itt volt például az a Nagy László vers is amit a döntőben mondtam. Hiszem, tudom, hogy kellene lenni egy olyan eszmének, ami nem távolítana bennünket egymástól, hanem karöltve mennénk együtt, egy célért, szabadságban, békességben. Ezt segített elmondanom a vers. - A pódiumra egyedül kellett lépni. Mit jelent a közösség, a közös munka? - Az értő, befogadó közösség számomra a győri Teátrum Irodalmi Színpad. Vezetője Popper Ferenc. Tőle és Z. Szabó Lászlótól sokat tanulok. Meg kell még említenem egy másik közösséget is, a budapesti versmondó stúdiót, ahova minden hónapban egyszer felmegyünk és elemezzük dolgainkat. Van közös műsorunk is. Munkánk eredménye a Radnóti-és Berzsenyi-díj egyebek között. Legfontosabb számomra most egy új érzés beteljesülése, mert kismama vagyok és az a tervem, hogy egészséges, gyönyörű gyereket szüljek... A három versmondótól ennyit tudtunk meg. Az viszont kérdés maradt, hogy az Illyés Gyula országos versmondóversenynek helyet biztosító Tolna megye miért nem indított egyetlen versmondót sem? Öt városunk van, több középiskolával, de akad felsőfokú intézmény is ahol tanulnak verseket a hallgatók. Folytathatjuk a kérdésfeltevést a szövetkezeti versenyeken szereplőkhöz is, akiknek sikeréről már több alkalommal beszámoltunk. Műhelymunkáról is tudósítottunk, sőt színjátszó táborozásról, amit ugyancsak megyénkben rendeztek. Ezek után kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy a simontornyai döntőben - a versenyzők között, akik valamennyien párizsi utazást kaptak jutalmul, nem volt Tolna megyei egy sem! Borszukné Szilvágyi Anikó Szuromi László Balogh Tamás Próbafelvétel közben a zsűri