Tolnai Népújság, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-16 / 40. szám
1991. február 16. Tüskei azonosítás S. Gy. író születése Életútja végszavaként még megírta Hétvége verskötetét. Megjelenését már nem érte meg, a kötet posztumusz műve lett. Végső emberi-írói sóhajtása: HÉTVÉGE - az élet vége. Illyés születése után tizenkilenc esztendővel az ő élete is egy dunántúli, jelesül tolnai pusztáról indult. Méghozzá arról a pusztáról, amelyhez Illyés Gyulának élete végéig oly sok és mély kötődése volt és maradt. Már ifjan eszével s szívével tudta és érezte, azonosulnia kell pusztai író-bátyja üzenetével. Lényegileg: a puszták népe üzenetével. Ezért: „Illyés a vállalt és követett mester”. Azonosulása módját és formáit tűzlobbanékony, kijátszhatóságig jóhiszemű, szép idealizmusból s igaz humánumból egyszerre mély szkepszisbe, nemegyszer neurózisba zuhanó, néha vádaskodó s még többször önmarcangoló természetalkata határozta meg. Lelkületének óriási értelmi s érzelmi viharhullámzásai törték össze szivét s vetették oly fiatalon a Styx túlsó partjára. 1976. június 4-én Dombóváron és Kapospulában még hosszan beszélgettem vele, ám augusztus 30-án már Kháron is kitette ladikjából. Fájdalmasan korai halálát tán rendhagyó születése is előrevetítette. írók születése időpontjáról s helyéről irodalomtörténeti forrásnak tekinthető írások is sokszor téves adatokat közölnek, így pl.: az időponttal kapcsolatban három variánssal is találkozhattam: 1921. február tizedike, tizenkilencedike és huszadika. Születése helyéről, Tüskepusztáról pedig több életrajzi információban az íratott: a puszta Somogy megyében található, sőt egy másik esetben még a következő többszörös képtelenség is közzététetett: „József Attila-díjas költőnk 1921-ben született egy Somogy megyei kis faluban, Tüskepusztán". - Születése körül mi hát akkor a valóság? -Édesanyja: Sipos Mihályné, született Torma Anna huszonegy februárjában - vélhetvén: ideje még megengedi-Tüske, Mászlony és Hetény pusztákon a kiterjedt Sipos- és Torma-rajok rokonságát látogatva, azok egy testvéri melegségét élvezte a család nagy eseménye előtt. Tévedett, aminthogy ez ügyben sok édesanya is abban az időben. Úgy vélte: szíve alatti magzatja nagyon is sietett, így történt, hogy február 20-án Sipos Mihály „államrendőr” (a pusztáról, a cselédsorsból való kitörés egyik módja volt ez akkor), aki Kaposváron a Klapka utca 15-ös házban lakott, felesége előző napi szülését levezető Schönfeld Józsefné bába igazoló papírjával, melyet dr. Riesz József községi orvos aláírása s pecsétje hivatalosan igazolt, jelentkezett az újdombóvári községházán fiúgyermeke, SÍPOS GYULA anyakönyvi bejegyzése ügyében. Az apa és Hollósy József jegyzőanyakönyvezető aláírása hét évtizede tanúsítja; a gyermek Tüskében, február 19-én született. A község és a puszták tisztes szülésznőjének máig megőrzött vászonkötésű bábanaplója „A szülés lefolyása” rubrikában még azt is elárulja a gyermek világrajöttéről: „Korai azér normális.” A Sipos-csecsemő ilyen körülmények között sietett hát a világra. Szabad levegőre vágyva tolakodott, mintha lekésett volna valamiről. Róla szólva mindig úgy érzem, íróként is ugyancsak sietve forgatta a tollat, közéleti emberként pedig megállás nélkül, vágtatva küzdött-hadakozott, egyetlen rohamiramban akart célhoz érni és vezetni abban a magyar világban, amely az övével együtt tízezrek életét morzsolta szét, emésztette föl. S amelyről a munka után megérdemelten vágyott békés és boldog Hétvége öröme helyett végül is az érzelmi s értelmi Számvetés tragikus tapasztalatát közvetíthette csak olvasói szemünk elé: Becsaptak bennünket érzelmeink. Kihajtott nyakú fehér ingben jártunk még akkor is, mikor okos emberek hőmérője már mínusz tíz fokot mutatott. Érzelmeink lámpáit lecsavartuk. Becsapott bennünket az érzelem. Elhittük a kétszer-kettő-négyet. S befont bennünket polip karjaival az alig ismert világ bonyolultsága. Félni kezdtünk azoktól, akik mindig okosak tudtak lenni. Így élünk, most már becsaphatatlan bátran a nagy szintézis, a nagy megrokkanás, a megismert halál előszobájában. (SIMON KÁROLY) NÉPÚJSÁG 11 Könyvtáraink kincsei: V Ráday-könyvtár Ma a pesti Kálvin tértől a Nagykörút felé vezető Ráday utca zsúfolt és forgalmas ugyan, de különösebben rangosnak nem nevezhető. Bő 130 éve, amikor a református egyház nem mindennapi áldozatkészséggel megvásárolta a Ráday-család páratlan értékű könyvtárát, mely itt második helyét kapta, sokkal inkább az volt. Aki a Ráday-család - napjainkban eléggé elfeledett - két nagy alakjára kíváncsi, az megyénkben is nyomukat lelheti. A decsi református parókia udvarán, a kapualjzatnál elhelyezett szép domborművek formájában. A feledés egyébként sajnálatos. Ráday Pál, a református nemes a buzgó katolikus II. Rákóczi Ferenc kancelláriájának vezetője volt, amin nagyjából a külügyminiszterség értendő. Ő fogalmazta a fejedelem híres kiáltványát és seregének hadi reglamáit is. Élt az uralkodói kegyelemmel, de teljesen visszavonult a közélettől, és péceli kastélyában könyvgyűjtéssel töltötte éveit. Nem mindennapi tudatossággal. külföldi ügynököket is foglalkoztatva. Az Odera melletti Frankfurtban tanult fia, Gedeon még apját is felülmúlta ezen a téren. Gyűjtetett Erdélyből, Bécsből, Lausanne-ból, Utrechtből. Apa és fia a kor legjobb szellemeinek voltak levelező társai, így Bacsányinak, Bod Péternek, Bél Mátyásnak, Cornides Dánielnek és Kazinczynak. Ráday Gedeon korát megelőzve tudatos könyvkölcsönzést is folytatott, igaz, csak kiválasztottak, művelt emberek számára. A szigorú Kazinczy szerint „erejét egészen a nemesi műveltség emelésének áldozta”. Ami mindenesetre elismerőbb kritika, mint amivel apját az utókor egyik ismertetője, Péter Zoltán illette 1962-ben megjelent kis füzetében, „amatőr diplomatának” nevezve a kor egyik legjelesebb politikusát. A könyveknek nemcsak sorsuk van, hanem áruk is. Az alapítók idején egy jelentősebb műért akár egy ökör árát elkérték, a köttetés pedig darabonként 2 pár csizmának megfelelő összegbe került. A pazar könyvkötő munkának is köszönhető, hogy a könyvtár a kisebb gyűjtési buzgalmú utókor kezén is megmaradt. Az utód Rádayak ugyan értékesíteni akarták, de például a vásárlójelöltként jelentkező orosz cár emberével se álltak szóba. A könyvtárat egységesen, magyar földön kívánták tudni. A gyűjteményt 1861-ben az Országgyűlés (ami úgylehet akkoriban ilyen buzgalommal foglalkozott a könyvkultúrával) 40 ezer forintra becsülte. A gavallér Rádayak féláron adták hittestvéreik főiskolájának. A könyvtár most önálló, a Ráday utca 24-ben van és az 1792-es első katalógus óta 10300 körüli kötetről jóval több mint százezressé nőtt, gyarapodott. 1909-től kölcsönöz a tanuló ifjúságnak, 1913 óta nyilvános. Az alapítók kincset érő gyűjteményét külön őrzik, de az időközben restaurált péceli kastélyban is múzeum örökíti emléküket. 232 kötet 1550 előttről származik, a legrégibb Bessarion bíboros könyve, mely 1469-ben Rómában jelent meg. Van itt Károli-fordítású Biblia I. Rákóczi György fejedelem saját kezű bejegyzésével, Szenczi Molnár Albert által dedikált kötet, Heltai Gáspár Cancionáléjának 1574-es kolozsvári kiadása. A könyvek már említett sorsának érdekes példája az alapító Ráday Pál 1710-ben megjelent „Lelki hódulás” című könyve, mely az évek folyamán szőrén-szálán eltűnt, majd 1943- ban ajándékozás révén visszakerült szerzője és eredeti tulajdonosa polcára. A gazdag levéltár Leibnizből, Melanchtontól, Petőfitől, Kossuthtól, Arany Jánostól, Tompa Mihálytól és Jókai Mórtól őriz kéziratokat. Kiemelkedő értékű hazai könyvtáraink egyike a Ráday-utcai. ORDAS IVÁN Az alapító A Rádayak restaurált kastélya Könyvtárbelső Pécelen Fotorepro: Ótós Réka Dideregve ült az ágyon. Megritkult ősz hajának vézna kis fonása átizzadtan, kócosan tapadt a fejére. Kezében fájdalom bénította mozdulattal tartotta a fésűt. - Nem fontos, ha ennyire fáj nem fontos megfésülködni - gondolta. - A tüzet, azt muszáj feléleszteni. Talán ha lekotrom a hamut, még maradt alatta parázs - motyogta. A szegényes bútorokba kapaszkodva ment a kályháig, szeméből csörgött a könny. - Az állatok, jaj Istenem az állatok! Nem láttam őket négy napja. A szomszéd látja el őket, de vajon meddig? Legalább a hízót kéne levágni, vagy eladni. Uram Isten mit beszélek! Dehogy lehet azt eladni! A fiamék szája elől a falatot. Számítanak ők arra, hogy karácsonyra lesz friss hús, később meg töltelék. Le kéne vágni a hét végén - morfondírozott magában. Este a szomszéd rányitotta az ajtót, apró fát hozott. Az öregasszony feltámaszkodott a párnán egy cédulával a kezében. - István, itt van a fiamék címe. Tegye meg, hogy táviratozik nekik, írja meg, hogy beteg vagyok, lehet hogy kórházba kerülök, nem tudok etetni. Le kell vágni a disznót, jöjjenek a hét végén. Keservesen készülgetett a disznóvágásra. Megpucolta a fokhagymát és a vöröshagymát, a kályha mellett üldögélve meg is pirította. A menye nem állhatja a szagát, hát ne kelljen neki szagolni. Előszedegette a kamra polcáról a nagyobb edényeket, átmosta a teknőt, aztán egyre betegebben várt. Várta a postást és összerezzent minden autóhangra, hátha a fiáék, a Jánosék jönnek. Péntek este már reményvesztetten borzongott a dunyha alatt, érezte, nem fognak eljönni. Amikor szombaton átjött a szomszéd, megkérdezte tőle tudna-e vevőt a disznóra. Az meg mintha várta volna a kérdést. Megvennénk mi is Mari néném. Beszéltünk már erről az asszonnyal. Nem a fáradság miatt ugyan, de mi lesz ha magának kórházba kell menni? Akkor azért ez nagy felelősség ám! Nagy érték egy ilyen disznó. Lehetne akár úgy csinálni, hogy a felit kifizetnénk élősúlyban, a másik feliért meg adnánk zsírt és füstöltet. Egy kisebb sonkát is, hogy maga se maradjon itt semmi nélkül. Szombaton mi úgy is vágunk, egy munkával meglenne ez is. Az öregasszony megélénkült. Erre eddig nem is gondolt, hogy lehet ezt így is! Lesz egy fél disznó is, meg pénz is. A pénz most nagyon kellene, mert sokba kerül az orvosság. - Ide figyeljen szomszéd! Aztán lehet erről rendesen papírt csinálni? Úgy, hogy benne legyen az is, hogy fele rész a pénz, fele rész a füstölt és a zsír, és belevenni azt is, hogy az én nevemben küld kóstolót a doktor úrnak? - Hát lehetni éppen lehet, de minek magának az a papír? Nem csaptam én még be senkit, miért pont magát akarnám? - vakarta meg a tarkóját a szomszéd. - Tudja, a hízót a fiaméknak szántam, aztán ha én meghalnék nem akarom, hogy huzakodjon magával, mi jár, mi nem jár. Hát azért mondom, hogy jó lesz ezt papírra tenni. - Maga tudja Mari néném, milyen a fia. Ha papír kell, lesz papír. Majd kiszámoljuk az asszonnyal mérés után, aztán megcsináljuk. Na, Isten áldja! - nyomta fejébe a kocsmáját. Az öregasszony ott maradt egyedül a maga nagy gondjával, hogy jól csinálta-e ő ezt így? Lemérték a hízót, megkötötték az üzletet. Még az elkészített hagymát is odaadta, hogy ne vesszen kárba. Vágás után a szomszédék rögtön hoztak egy kis kóstolót, jó forró orjalevest is, sok főtt hússal. Nagyon jólesett a meleg leves, mégis bele-belecsöppent szeméből a könny. Az igazi, jeges rémület akkor szállta meg, amikor karácsony előtti héten táviratot kapott a fiától; készüljön a vágásra, mert jönnek. Egyre jobban belázasodott az izgalomtól. A pirosra füstölt kalbászok már ott lógtak a kamrában, a zsír is ott van bödönben. Mit mond majd ő erre? Hogy elcserélte a disznót disznóért? Nem volt három napig se éjjele, se nappala. A betegséget, a lázat alig érezte a nagy aggodalomtól. Aztán eljött az a reggel is, amikor autóajtó csapódására ébredt. Még majdnem sötét volt. Megismerte a fia erős, parancsoló hangját, ahogy az a feleségét terelte be a házba. Addigra ő már dideregve kinyitotta a konyhaajtót, öreg kendőjét mellén összehúzva hátrált az ágy felé fia kemény hangja elől. - Mi van édesanyám, elaludta a disznótort? Hát a városiaknak kell egy ilyen napon felkelteni a háziasszonyt? Megcsókolta az anyját, aztán a menye is odahajolt az arcához - vigyázva, hogy ne érjen hozzá - belecuppantott a levegőbe. - Na édesanyám! Aztán mekkora lett az a halálra ítélt disznó? Az öregasszony válla megroskadt, kezét tördelve, sírástól remegő hangon nyögte ki. - Nincs már hízó fiam, el kellett adnom. Hiszen küldtem is táviratot, hogy beteg vagyok. Nem tudok etetni. János olyan erővel nyomta el a cigarettáját, mintha az olcsó hamutartót akarná kilyukasztani vele. Lassan indult az anyja felé. - Mit csinált maga? Miket beszél itt össze? Eladta a hízónkat? Az anyja egyre hangosabban és rémültebben sírt. - Nem tudtam megetetni, nem bírtam el a vödröt, megdöglött volna. Hát értsél már meg, nem tudtam megetetni - ismételgette. - De a rohadt életbe! Hát hogy tehetett ilyet? Azért, mert nem ugrottam a táviratára, rögtön el kellett adni? Mi a jó istent zabálunk mi most! Parizert? Tudja maga egyáltalán, hogy mi az? Hát minek néz maga minket? Ennyi segítségre se számíthatunk? Most már azt sem tudom karácsonykor mit eszünk, erre a disznóra számítottunk, azért vettem meg a menyének a bundát. Azt együk meg? Erőtlenül, remegő hangon szólalt meg az öregasszony. - Megmaradt a pénz, adok belőle... A fia felugrott, az ágy végét rángatta kiabálva. - Igen? Ad belőle? Mennyit, egy százast? Vagy talán ötszázat, hogy tudjunk venni két kiló húst? Odaadja nekünk szépen az összes pénzt! Ha a hízót nekünk szánta, akkor az ára is a miénk! - Manyi! - ordított a feleségének. - Hozzál pálinkát a kamrából! Hazafelé te vezetsz, ha az árokba kötünk ki, akkor is! A felesége óvatosan surrant ki az ajtón, vigyázva, hogy a bundája ne érjen semmihez. Hozta a pálinkásüveget, letette a férje elé, közben súgott valamit a fülébe. János elvörösödött a dühtől, megmarkolta az üveget és nagyot húzott belőle. Hangos koppanással csapta le az asztalra. - Ide figyeljen anyám! Minket maga most látott utoljára az életben, még a temetésére sem jövünk el. Én ennek a háznak a küszöbét még egyszer át nem lépem! Hogyha eladta volna a disznót és odaadja az árát, azt még csak lenyeltem volna, de hogy maga disznóvágást csinál a hátunk mögött és azt hazudja, eladta a disznót, hát ez már sok! Tele van a kamra kolbásszal, a kisbödön zsírral, mi a jó istenből lett az? Szégyellje magát! Töltelék, hús, sonka helyett pénzzel akarja kiszúrni a szemünket! A sonka!-kapott a fejéhez - Manyi, sonkát láttál? Neeem? Hova tette a sonkákat, hova dugta el előlünk? - kapta marokra elöl a nagykendőt, és rázta vele az anyját. - Fiam, Janikám - nyögdécselte az öregasszony - kisfiam, várjál már, itt van a papír! Na, várjál már, had adom oda. - Térj már észhez - fogta Manyi férjének ütésre emelt kezét. - Nézdd meg azt a papírt, hátha lehet vele kezdeni valamit. János belökte anyját az ágyba, és levette a komódról az öreg Bibliát. Az magától nyílt ki ott, ahol a nyugta volt. Kétszer is átolvasta, és nyújtotta a feleségének. - Főzd meg szenteste! - mondta neki. Fenyegetően állt meg az anyja mellett. - Hát ezt jól kifundálta anyám! Ezt tenni azért, mert nem rohantunk ide a táviratára, hogy borogassuk vizesruhával! Na, ez gyönyörű! Rossz fia voltam én magának? Bántottam én valaha is? Tanultam mint at őrült az egyetlen öltönyömben az ösztöndíjért, hogy magának kevesebbe kerüljön az egyetem. Soha egy forintot nem kértünk magától, csak ezt az egyet, a disznót karácsonyra, és maga még erre sem képes! Hát zabálja meg a kolbászt, de a pénzt, a pénzt azt elvisszük! A kora hajnali derengést felváltotta a reggel. Az orvos kocsija állt meg a ház előtt. Kiszállt, kopogott. A házból nyers férfihang nyomta el csendes kopogását. Megnyitotta az ajtót és belépett a veremhideg szobába. Az ágyon az injekcióra váró Mari néni nyöszörgött, a fölé hajló férfi a párnát ráncigálta a feje alatt. - Hol a pénz? Adja oda a pénzt az utolsó fillérig! Hallja ? Az utolsó fillérig! - kiabálta az eszméletlen öregasszonynak. Az orvos kifordult az ajtón. Hamarosan megérkeztek a mentők, hordágyra emelték az önmagáról már mit sem tudó öregasszonyt. Párnája közben a földre csúszott, alatta ott volt az elnyűtt, töredezett pénztárca. Az orvos a férfira nézett. - Nem kíséri be az édesanyját a kórházba? - kérdezte. Az megvonta a vállát. - Akkor rámegy az egész napom. Majd meglátogatjuk. A mentő elment, ő meg becipelte a műanyag rekeszt a kamrába. - Ha ezt tudjuk - mondta a feleségének - elég lett volna egy reklámtáska is. Komótosan szedegette le a kolbászokat, és rakta sorba a rekeszbe. A végébe állította a bödön zsírt, aztán szétnézett. - Na, kész a disznóvágás! A szobában az asztalról leemelte a fél üveg pálinkát, azt is a rekeszbe állította. Az ágyhoz ment, kiürítette a pénztárcát. - Úgyis nekünk szánta, mire kijön a kórházból megkapja a nyugdíját - mondta magyarázólag. Bezárták a házat. A szomszéd a kerítésnél állt, nézte a cipekedést. Megbillentette a kocsmáját, aztán átszólt: - Na János! Hát visztek-e mindent? Nem felejtettetek itt semmit? - sandán mosolyogva a sóban pácolódó sonkára gondolt. - Talán nem állt meg János egy pillanatra. - Aztán a tyúkoknak vessenek néha egy kis kukoricát, meg löttyintsenek nekik egy kis vizet, hogy meglegyenek, amikor a muter kijön a kórházból. Magában dünnyögve tette hozzá: - Ha ugyan kijön. Kutak Ilona Az utolsó fillérig