Tolnai Hírlap, 2011 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2011-12-01 / 12. szám
2011. DECEMBER tolnai Siihiop 25 Mibe is kerül pontosan egy életre szóló élmény? Mit kell tennünk azért, hogy felhőtlen mosolyt varázsoljunk egy „sérült” gyermek arcára? Ez és ehhez hasonló dolgok kavarogtak a fejemben, mikor szeptember 5-én begördültem a budapesti Nemzetközi Pető Intézet nagykapuján motorbiciklimmel, hogy várhatóan 60 másik motoros társammal együtt keressük meg a választ a fenti kérdésre. A motorok, összesen több mint 6900 lóereje mind csak egy valamire várt zuhogó, dübörgő kipufogókkal. Gyerekekért jöttünk, akik szinte járni sem tudnak mindenféle külső segítséget nélkülözve. Még ha csak 30 percre is, de repíteni szerettük volna őket a szabadság mámoros szárnyain vasparipáink nyergében. A kerekes székek üresen parkoltak a járdán, a járókeretek is gazdátlanul árválkodtak a padok mellett, a járóbotok letámasztva unatkoztak az asztaloknál, mert gazdáik tetőtől talpig motoros védőfelszerelésekben feszítettek motorjaink hátsó ülésén. Indulunk! Az igazi élményt a Lánchídon, az Alagúton és a Szabadság-hídon való gumiás jelentette a gyerekeknek. Mosolyogtak, integettek a lezárt, belvárosi útvonalon (8 km.) egyszersmind ünnepeltették magukat a visszaintegető járókelők és autósok által szegélyezett útszakaszon. Ezúton mondok köszönetet a motoros rendőrök parádés teljesítményéért, amely lehetővé tette a tempós, folyamatos haladást az igen csak nagyszámú „ménes” számára. Aztán sajnos hamar visszaértünk oda, ahonnan indultunk, és a motorok fájó és könnyes búcsút voltak kénytelenek venni különleges kis utasaiktól, akik puszikkal, simogatással hálálták meg, hogy nem bokrosodtak meg útközben. Majd újra feltűntek a kerekes székek, a járókeretek és a járóbotok, gazdáikat keresték, hogy újra segíthessék őket a helyváltoztatásban, mert azok nélkül sajnos nem megy a járás. - Miért vagytok szomorúak? - kérdezték tőlünk a gyerekek. Ha ezek az eszközök nem volnának, akkor egyáltalán nem tudnánk mozogni és ágyhoz lennénk kötve! - mondták. - Ha egyet kívánhatnál, mi volna az? - kérdeztem alkalmi utasomtól, Balázstól, miközben NÉGY KERÉKRŐL, KÉT KERÉKRE! Avagy a kerekesszék üléséből egy sportmotor nyergébe vezető úton lehámoztam róla a motoros bőrkabátot, protektorokat, kesztyűt, bukósisakot és vesevédőt. Hát, azt, hogy mielőbb múljon el a számon lévő kis herpesz! Nehezemre esett bármit is válaszolnom. Aztán végignéztem az intézet parkolóján: minden márka megfért egymás mellett.(Suzuki, Honda, Yamaha, Kawasaki, BMW, Harley-Davidson, Triumph, Vespa stb.). Egymás mellett állt egy trikó, egy chopper, egy szuper túrázó enduro, egy ízig-vérig sportgép és egy robogó is. „Celebek” (Kustánczi Lia, Kovács Áron, Szabó Győző, Hajas László, Talmácsi Gábor, Kovács Koko István, Gergely István, Müller Attila stb.) és rendőrök vegyültek velünk. Nem volt csoportosulás se nemi, se vallási, se politikai meggyőződésből. A különbségek ha voltak is ott és akkor elolvadtak, csak egy valami számított: a gyerekek, akikért aznap eljöttünk. - Köszönöm Isti, hogy elvittél a motoroddal! - Nem, én köszönöm neked, hogy eljöttél velem, és hogy elvittél az öledben egy körre - válaszoltam. Mi kell ahhoz, hogy életre szóló élményt szerezhessünk valakinek, akit nem is ismertünk azelőtt? Még hazafele is ezen gondolkodtam. Egy fél nap az életemből? Egy tank benzin? Ennyi volna csupán? Nem, mindenki kellett ehhez. A szervezők, a rend őrei, a motorosok, de még ez is nagyon kevés volna. A legfontosabb, hogy kellenek azok, akik hagyják magukat meglepni! Azok a kisemberek, akik szárnyaszegetten is képesek voltak velünk repülni egy kicsit. Akik a „négy kereket” leváltották „két kerékre”, mert bíztak benne, hogy bízhatnak bennünk. - Nem maradtok még egy kicsit velünk? - kérdezte a mellettem lévő motoros kis utasa, mikor meglátta, hogy készülődünk a ház indulásra. - Haza kell mennünk, sajnálom! Ahogyan hallottam, az uzsonna már vár benneteket az étkezdében! FUTÁS fel és jó étvágyat hozzá! - szólt a kislány után volt pilótája fanyar vidámsággal. A kerekesszék megállt, hátranézett belőle kis gazdája és azonnal elmosolyodott: - Rohanok! - válaszolta, aztán elnevette magát. Fotók és szöveg: Németh István Péter Kovács „Kokó" István is eljött Szabó Győző színművész is segített Motoros szerelésben