Tolnai Hírlap, 2011 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2011-12-01 / 12. szám

2011. DECEMBER tolnai Siihiop 25 M­ibe is kerül pontosan egy életre szóló élmény? Mit kell tennünk azért, hogy felhőtlen mosolyt vará­zsoljunk egy „sérült” gyermek arcára? Ez és ehhez hasonló dolgok kavarogtak a fe­jemben, mikor szeptember 5-én begördül­tem a budapesti Nemzetközi Pető Intézet nagykapuján motorbiciklimmel, hogy vár­hatóan 60 másik motoros társammal együtt keressük meg a választ a fenti kérdésre. A motorok, összesen több mint 6900 lóereje mind csak egy valamire várt zuhogó, dübörgő ki­pufogókkal. Gyerekekért jöttünk, akik szinte jár­ni sem tudnak mindenféle külső segítséget nélkü­lözve. Még ha csak 30 percre is, de repíteni sze­rettük volna őket a szabadság mámoros szárnya­in vasparipáink nyergében. A kerekes székek üre­sen parkoltak a járdán, a járókeretek is gazdátla­nul árválkodtak a padok mellett, a járóbotok letá­masztva unatkoztak az asztaloknál, mert gazdáik tetőtől talpig motoros védőfelszerelésekben fe­szítettek motorjaink hátsó ülésén. Indulunk! Az igazi élményt a Lánchídon, az Alagúton és a Sza­­badság-hídon való gumiás jelentette a gyerekek­nek. Mosolyogtak, integettek a lezárt, belvárosi útvonalon (8 km.) egyszersmind ünnepeltették magukat a visszaintegető járókelők és autósok ál­tal szegélyezett útszakaszon. Ezúton mondok kö­szönetet a motoros rendőrök parádés teljesítmé­nyéért, amely lehetővé tette a tempós, folyamatos haladást az igen csak nagyszámú „ménes” szá­mára. Aztán sajnos hamar visszaértünk oda, ahonnan indultunk, és a motorok fájó és könnyes búcsút voltak kénytelenek venni különleges kis utasaiktól, akik puszikkal, simogatással hálál­ták meg, hogy nem bokrosodtak meg útközben. Majd újra feltűntek a kerekes székek, a járókere­tek és a járóbotok, gazdáikat keresték, hogy újra segíthessék őket a helyváltoztatásban, mert azok nélkül sajnos nem megy a járás. - Miért vagytok szomorúak? - kérdezték tő­lünk a gyerekek. Ha ezek az eszközök nem volnának, akkor egyáltalán nem tudnánk mo­zogni és ágyhoz lennénk kötve! - mondták. - Ha egyet kívánhatnál, mi volna az? - kér­deztem alkalmi utasomtól, Balázstól, miközben NÉGY KERÉKRŐL, KÉT KERÉKRE! Avagy a kerekesszék üléséből egy sportmotor nyergébe vezető úton lehámoztam róla a motoros bőrkabátot, protek­­torokat, kesztyűt, bukósisakot és vesevédőt.­­ Hát, azt, hogy mielőbb múljon el a számon lévő kis herpesz! Nehezemre esett bármit is válaszolnom. Az­tán végignéztem az intézet parkolóján: minden márka megfért egymás mellett.(Suzuki, Honda, Yamaha, Kawasaki, BMW, Harley-Davidson, Triumph, Vespa stb.). Egymás mellett állt egy trikó, egy chopper, egy szuper túrázó enduro, egy ízig-vérig sportgép és egy robogó is. „Celebek” (Kustánczi Lia, Kovács Áron, Szabó Győző, Hajas László, Talmácsi Gábor, Kovács Koko István, Gergely István, Müller Attila stb.) és rendőrök vegyültek velünk. Nem volt cso­portosulás se nemi, se vallási, se politikai meg­győződésből. A különbségek­­ ha voltak is ott és akkor elolvadtak, csak egy valami számí­tott: a gyerekek, akikért aznap eljöttünk. - Köszönöm Isti, hogy elvittél a motoroddal! - Nem, én köszönöm neked, hogy eljöttél velem, és hogy elvittél az öledben egy körre - válaszoltam. Mi kell ahhoz, hogy életre szóló élményt szerezhessünk valakinek, akit nem is ismer­tünk azelőtt? Még hazafele is ezen gondolkod­tam. Egy fél nap az életemből? Egy tank ben­zin? Ennyi volna csupán? Nem, mindenki kel­lett ehhez. A szervezők, a rend őrei, a motoro­sok, de még ez is nagyon kevés volna. A leg­fontosabb, hogy kellenek azok, akik hagyják magukat meglepni! Azok a kisemberek, akik szárnyaszegetten is képesek voltak velünk re­pülni egy kicsit. Akik a „négy kereket” levál­tották „két kerékre”, mert bíztak benne, hogy bízhatnak bennünk. - Nem maradtok még egy kicsit velünk? - kérdezte a mellettem lévő motoros kis utasa, mi­kor meglátta, hogy készülődünk a ház indulásra. - Haza kell mennünk, sajnálom! Ahogyan hal­lottam, az uzsonna már vár benneteket az étkez­dében! FUTÁS fel és jó étvágyat hozzá! - szólt a kislány után volt pilótája fanyar vidámsággal. A kerekesszék megállt, hátranézett belőle kis gazdája és azonnal elmosolyodott: - Rohanok! - válaszolta, aztán elnevette magát. Fotók és szöveg: Németh István Péter Kovács „Kokó" István is eljött Szabó Győző színművész is segített Motoros szerelésben

Next