Tolnai Hírlap, 2017 (27. évfolyam, 1-12. szám)

2017-01-01 / 1. szám

tolnai SHírlap 3 2017. JANUAR Nem csak egy vendéglő: búcsú a „Hősitől” Szilveszterkor utoljára nyitott ki a Galéria Étterem 2016. december 31-e is úgy kez­dődött Hochsteiger János számá­ra, mint a többi, az elmúlt ötven­három év alatt. Ezen a reggelen is 6 órakor kezdte a munkát. Élére vasalt fekete nadrágjában és makulátlan fehér ingében, rajta a mellénnyel, ugyanúgy nyitott ki, mint annyiszor máskor. Hogy azon a napon utoljára? A gyanút­lan vendég ebből ekkor még semmit sem vett észre. Délelőtt 11 órára megtelt az étte­rem bejárati terme, de most nem úgy, mint egy átlagos napon. Pedig nem volt még ebédidő. Ráadásul az ünneplőbe öltözött vendégsereg előtt most nem volt se tányér, se pohár, ami még inkább furcsa volt itt. A szokásos vendéglői zsivaj helyett pedig valami ünnepélyes visszafo­gottság is ült az arcokon. Mindez már láttatta, itt valami szokatlan dolog fog történni hamarosan. Aztán 11 óra után pár perccel, a söntés felöl be is toppant a főnök, Hochsteiger János. És ekkor felcsattant a taps. A gyanút­lan ünnepelt nagyot nézett, mire fel­fogta a helyzetet. Talán sejthette, hogy valami készül, de hogy ennyien, és így, nahát, ez tényleg!­­ volt az arcán. Aztán megszólalt a zene is, amire mindenki felállt, miközben a leánya, Dóri lépett a mikrofonhoz. „Drága Apuci!” - kezdte, hogy foly­tassa hol elhalkuló, hol elcsukló han­gon azt, amit tényleg csak az tudott elmondani, aki valóban életközelből látta egykor mindazt, ami elhangzott itt. Felidézve a munkás évtizedeket, a kopott pincércipővel - ami marci­pánból, az ünnepi tortán is ott volt - és ami, most talán végleg a sarokba kerül. Pihenni. Valami nagy dolog ért véget Mindenki könnyezett. Törzskun­csaftok, asztaltársaságok tagjai, jóbarátok, rokonok. Mindenki átérezte, valami nagy dolog ért itt véget. Hogy holnaptól a „Hősi” nél­kül már nem az a Tolna lesz ez a város, ami idáig volt. Hogy mindez nem csak egy vendéglő, hanem egy ember életműve, amit a tulajdonos­társsal, Józsa Istvánnal évtizedek alatt tettek Tolna egyik legpatiná­sabb vendéglátó-ipari egységévé. Hogy akkor miért zárják be? Nincs mögötte szenzáció. Nem csődölt be, sőt. Nincs másképpen ki nem fizethető adóssága, gazdája sem beteg, nem készül nyugdíjba, hiszen rég ott van már. Egész egy­szerűen eljött az ideje, 53 ledolgo­zott év után, 70 évesen. S mivel A sors keze - Már az általános iskola után pincér szerettem volna lenni - mesélt erről az ünnepelt -, de 1962-ben, a végzésem évében nem indult pincér osztály, így fél évet lehúztam a GKM- ben, mint esztergályos tanuló, ami­nek egy üzemi baleset vetett véget. Egy ujjamat bedarálta a fogaskerék, amit ma talán a sors kezeként is fel­foghatok. Vagyis ez kellett hozzá, hogy régi vágyam, a pincérség telje­sülhessen. A Béke étteremben kezd­tem ekkor, amelyben az évek során Puxler Misi bácsi, majd Pfundtner Lajos után én lettem a vezető. Innen 22 év múlva léptem tovább, 1985- ben nyitva meg az Akácfa sörözőt, ami mára a gyerekeimé. A Galéria söröző a presszó résszel és az emeleti helyiségekkel 1991 karácsonyán nyílt meg, amihez 1996-ban - pont húsz éve - csatoltuk hozzá a Munkásotthon felújított termeit. Hogy milyen ered­ménnyel? Ezt nem nekem kéne minősíteni, de ha rosszul csináltuk volna, nem maradtunk volna talpon abban a versenyben, amiben az utób­bi években Tolna sok vendéglátó helye zárt be. Mi semmilyen városi „hátszelet” nem élveztünk, de így is megéltünk tisztességesen. Beszédes törzsasztalok - így is a város része lettünk, ami­ről talán a legbeszédesebben azok a törzsasztalok mesélhetnének, ame­lyek mellé időről-időre sokan leül­tek. A vasárnap délelőtti öregek, Görgényi doktorral, Pimével, a pék-Himmel Józsi és Brucker Józsi bácsi­val, a sport szerelmeseivel, Tóth Jani bácsival, a halász Pányóval és még nagyon sokakkal, akik közül talán utolsóként, a 92 évesen elhunyt Guld Feri bácsi ment most el. De mondhatnám a mostani szerdai csoportot is az én korosztályomból, akiknek szintén törzsasztala volt itt. Ez a klub, ez a kávéházi jelleg szűnik meg most. Rengeteg lakodal­mat, keresztelőt, vagy osztálytalál­kozót tartottak itt, miközben több tucatnyian ebédeltek és vacsoráztak naponta nálunk. Mindezt most itt szeretném megköszönni a tolnaiak­nak, akik értékeltek és szerettek minket. És nem hagyhatom ki a családomat se, akik nélkül szintén semmi sem alakulhatott volna így. Folytatás következhet A Galéria étteremben, szilveszter délelőttjén szól a zene, méghozzá annak a Koroknai Ferencnek a jóvol­tából, aki nyolc éve már nem muzsi­kált itt, de zenészként, már a Békében is ehhez a csapathoz tartozott, húsz éven át. A pezsgőspoharakat pedig az a pincér, Kocsi János hordja ki - aznap utoljára -, aki 70 évesen szin­tén innen megy most végleg nyugdíj­ba. Az ünnepekhez hosszú sorban jönnek kezet rázni, koccintani, búcsú­szót mondani. Újra megszólal a hang­szóró, Hámori Attila és Róbert levelét olvassák fel. Ők az új tulajdonosok. Szép és megható a levél, egy fiatalabb generáció hajt benne fejet az öregeb­bek előtt. Tisztesség, becsület, kitar­tás, szakmai alázat, sorjáznak az elis­m­­lik Megalakul az Építőmunkások Szakszervezetének Tolnai Csoportja, amelynek ekkor még se irodája, se székháza nem volt. ÉEGQi Appelshoffer Ádám elnök fel­veti egy székház építésének a tervét. Még ebben az évben megveszik az itt álló sarki nádfedeles kis házat, a tagság tovább gyűjti a pénzt. ITYVTn A téglajegyek és a tagság fil­lérei végre kiteszik az összeget, megindulhat az építkezés. fiFFFh Az országos szakszervezet anyagi csődje miatt a tolnai székhá­zat is elárverezik. Maga a tagság veszi meg, amivel megalakul a Tolnai Munkásotthon Szövetkezet. Schalk­ Antal, Feuth Ferenc és Klemm János saját házaikat táblázzák be a kölcsön zálogaként. 0331 Újra szakszervezeti tulajdon­ban, a vendéglátó egységet később a Szekszárdi ÁFÉSZ működteti, de az épü­letben a TOTÉV is jogokat gyakorol. ÉECQIA város lesz a tulajdonosa. Hochsteiger János és Józsa István megveszik az épületet, létre­jön a Galéria Étterem. frm Hámori Attila és Hámori Róbert az új tulajdonosok. ígéret: folytatni fogjuk! Hogy hogyan, mikor és miként, ez még sok minden­től függ, taglalják, de mindenképp méltó módon a hely szelleméhez. Mert ilyen is van. Amiről már nem az asztalok és székek, hanem legfeljebb a falak mesélhetnének. Az 1911-ben épült Munkásotthon, amelynek falai annyi mindent láttak már. Hogy hány korsó sör, vagy fröccs fogyott el itt az elmúlt több, mint száz év alatt? Nem tudjuk, de nem is ez a szám őrizné a hely szelle­mét. Sokkal inkább azok az e helyhez tartozó arcok és tekintetek, amelyek­nek gazdái ezt a várost élhetővé tet­ték és örökségként ránk hagyták. Hogy egy vendéglő is tud emberarcú lenni? Tud. Ezt pedig itt köszöni meg Hochsteiger Jánosnak és Józsa Egészségetekre! - utoljára. A kép jobb szélén Hochsteiger János

Next