Tolnai Hírlap, 2017 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2017-01-01 / 1. szám
tolnai SHírlap 3 2017. JANUAR Nem csak egy vendéglő: búcsú a „Hősitől” Szilveszterkor utoljára nyitott ki a Galéria Étterem 2016. december 31-e is úgy kezdődött Hochsteiger János számára, mint a többi, az elmúlt ötvenhárom év alatt. Ezen a reggelen is 6 órakor kezdte a munkát. Élére vasalt fekete nadrágjában és makulátlan fehér ingében, rajta a mellénnyel, ugyanúgy nyitott ki, mint annyiszor máskor. Hogy azon a napon utoljára? A gyanútlan vendég ebből ekkor még semmit sem vett észre. Délelőtt 11 órára megtelt az étterem bejárati terme, de most nem úgy, mint egy átlagos napon. Pedig nem volt még ebédidő. Ráadásul az ünneplőbe öltözött vendégsereg előtt most nem volt se tányér, se pohár, ami még inkább furcsa volt itt. A szokásos vendéglői zsivaj helyett pedig valami ünnepélyes visszafogottság is ült az arcokon. Mindez már láttatta, itt valami szokatlan dolog fog történni hamarosan. Aztán 11 óra után pár perccel, a söntés felöl be is toppant a főnök, Hochsteiger János. És ekkor felcsattant a taps. A gyanútlan ünnepelt nagyot nézett, mire felfogta a helyzetet. Talán sejthette, hogy valami készül, de hogy ennyien, és így, nahát, ez tényleg! volt az arcán. Aztán megszólalt a zene is, amire mindenki felállt, miközben a leánya, Dóri lépett a mikrofonhoz. „Drága Apuci!” - kezdte, hogy folytassa hol elhalkuló, hol elcsukló hangon azt, amit tényleg csak az tudott elmondani, aki valóban életközelből látta egykor mindazt, ami elhangzott itt. Felidézve a munkás évtizedeket, a kopott pincércipővel - ami marcipánból, az ünnepi tortán is ott volt - és ami, most talán végleg a sarokba kerül. Pihenni. Valami nagy dolog ért véget Mindenki könnyezett. Törzskuncsaftok, asztaltársaságok tagjai, jóbarátok, rokonok. Mindenki átérezte, valami nagy dolog ért itt véget. Hogy holnaptól a „Hősi” nélkül már nem az a Tolna lesz ez a város, ami idáig volt. Hogy mindez nem csak egy vendéglő, hanem egy ember életműve, amit a tulajdonostárssal, Józsa Istvánnal évtizedek alatt tettek Tolna egyik legpatinásabb vendéglátó-ipari egységévé. Hogy akkor miért zárják be? Nincs mögötte szenzáció. Nem csődölt be, sőt. Nincs másképpen ki nem fizethető adóssága, gazdája sem beteg, nem készül nyugdíjba, hiszen rég ott van már. Egész egyszerűen eljött az ideje, 53 ledolgozott év után, 70 évesen. S mivel A sors keze - Már az általános iskola után pincér szerettem volna lenni - mesélt erről az ünnepelt -, de 1962-ben, a végzésem évében nem indult pincér osztály, így fél évet lehúztam a GKM- ben, mint esztergályos tanuló, aminek egy üzemi baleset vetett véget. Egy ujjamat bedarálta a fogaskerék, amit ma talán a sors kezeként is felfoghatok. Vagyis ez kellett hozzá, hogy régi vágyam, a pincérség teljesülhessen. A Béke étteremben kezdtem ekkor, amelyben az évek során Puxler Misi bácsi, majd Pfundtner Lajos után én lettem a vezető. Innen 22 év múlva léptem tovább, 1985- ben nyitva meg az Akácfa sörözőt, ami mára a gyerekeimé. A Galéria söröző a presszó résszel és az emeleti helyiségekkel 1991 karácsonyán nyílt meg, amihez 1996-ban - pont húsz éve - csatoltuk hozzá a Munkásotthon felújított termeit. Hogy milyen eredménnyel? Ezt nem nekem kéne minősíteni, de ha rosszul csináltuk volna, nem maradtunk volna talpon abban a versenyben, amiben az utóbbi években Tolna sok vendéglátó helye zárt be. Mi semmilyen városi „hátszelet” nem élveztünk, de így is megéltünk tisztességesen. Beszédes törzsasztalok - így is a város része lettünk, amiről talán a legbeszédesebben azok a törzsasztalok mesélhetnének, amelyek mellé időről-időre sokan leültek. A vasárnap délelőtti öregek, Görgényi doktorral, Pimével, a pék-Himmel Józsi és Brucker Józsi bácsival, a sport szerelmeseivel, Tóth Jani bácsival, a halász Pányóval és még nagyon sokakkal, akik közül talán utolsóként, a 92 évesen elhunyt Guld Feri bácsi ment most el. De mondhatnám a mostani szerdai csoportot is az én korosztályomból, akiknek szintén törzsasztala volt itt. Ez a klub, ez a kávéházi jelleg szűnik meg most. Rengeteg lakodalmat, keresztelőt, vagy osztálytalálkozót tartottak itt, miközben több tucatnyian ebédeltek és vacsoráztak naponta nálunk. Mindezt most itt szeretném megköszönni a tolnaiaknak, akik értékeltek és szerettek minket. És nem hagyhatom ki a családomat se, akik nélkül szintén semmi sem alakulhatott volna így. Folytatás következhet A Galéria étteremben, szilveszter délelőttjén szól a zene, méghozzá annak a Koroknai Ferencnek a jóvoltából, aki nyolc éve már nem muzsikált itt, de zenészként, már a Békében is ehhez a csapathoz tartozott, húsz éven át. A pezsgőspoharakat pedig az a pincér, Kocsi János hordja ki - aznap utoljára -, aki 70 évesen szintén innen megy most végleg nyugdíjba. Az ünnepekhez hosszú sorban jönnek kezet rázni, koccintani, búcsúszót mondani. Újra megszólal a hangszóró, Hámori Attila és Róbert levelét olvassák fel. Ők az új tulajdonosok. Szép és megható a levél, egy fiatalabb generáció hajt benne fejet az öregebbek előtt. Tisztesség, becsület, kitartás, szakmai alázat, sorjáznak az elismlik Megalakul az Építőmunkások Szakszervezetének Tolnai Csoportja, amelynek ekkor még se irodája, se székháza nem volt. ÉEGQi Appelshoffer Ádám elnök felveti egy székház építésének a tervét. Még ebben az évben megveszik az itt álló sarki nádfedeles kis házat, a tagság tovább gyűjti a pénzt. ITYVTn A téglajegyek és a tagság fillérei végre kiteszik az összeget, megindulhat az építkezés. fiFFFh Az országos szakszervezet anyagi csődje miatt a tolnai székházat is elárverezik. Maga a tagság veszi meg, amivel megalakul a Tolnai Munkásotthon Szövetkezet. Schalk Antal, Feuth Ferenc és Klemm János saját házaikat táblázzák be a kölcsön zálogaként. 0331 Újra szakszervezeti tulajdonban, a vendéglátó egységet később a Szekszárdi ÁFÉSZ működteti, de az épületben a TOTÉV is jogokat gyakorol. ÉECQIA város lesz a tulajdonosa. Hochsteiger János és Józsa István megveszik az épületet, létrejön a Galéria Étterem. frm Hámori Attila és Hámori Róbert az új tulajdonosok. ígéret: folytatni fogjuk! Hogy hogyan, mikor és miként, ez még sok mindentől függ, taglalják, de mindenképp méltó módon a hely szelleméhez. Mert ilyen is van. Amiről már nem az asztalok és székek, hanem legfeljebb a falak mesélhetnének. Az 1911-ben épült Munkásotthon, amelynek falai annyi mindent láttak már. Hogy hány korsó sör, vagy fröccs fogyott el itt az elmúlt több, mint száz év alatt? Nem tudjuk, de nem is ez a szám őrizné a hely szellemét. Sokkal inkább azok az e helyhez tartozó arcok és tekintetek, amelyeknek gazdái ezt a várost élhetővé tették és örökségként ránk hagyták. Hogy egy vendéglő is tud emberarcú lenni? Tud. Ezt pedig itt köszöni meg Hochsteiger Jánosnak és Józsa Egészségetekre! - utoljára. A kép jobb szélén Hochsteiger János