Tolnai Világlapja, 1917. április-június (17. évfolyam, 14–26. szám)

1917-06-07 / 23. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA Az Akit az őrültek házában így hívtak: az órás, annak a nagyvilágban odakinn, valaha az volt a neve: Don Izidoro Valterra. Régebben bizonyára elég tehetséges ember lehetett, hiszen a közmondás is azt tartja, hogy csak az ostoba ember nem veszti el soha az eszét, az is csak azért, mert nincs neki. Izidoro gazdag volt valaha, s mértéktelenül élvezte az életét. Ebbe betege­dett bele és kórságának volt a következménye, hogy alig negyvenötesztendős korában szellemi fogyatkozá­sok jelentkeztek nála s ezek az eltévelyedések végre is az őrültek házába juttatták. Az volt a rögeszméje, hogy neki minden órát meg kell állítania. Ha valahol megpillantott egy ketyegő, járó órát, magánkívül dü­höngött, tört, zúzott mindent, ami a keze ügyébe esett. A szolgáját is majdnem agyonütötte azért, mert fel­hozott egy megállt órát. Ezért csirkefogónak, gyilkos­nak és az ördög cimborájának nevezte az inast. Ebből per lett­, s a bíróság előtt orvosszakértők állapították meg Don Izidoráról, hogy megháborodott az elméje, s hogy üldözési mániában szenved. Erre az őrültek­házába vitték a Dont. Ott is halt meg. A gyógyítóinté­­zetben naplót vezetett és apró papírdarabkákra je­gyezte élményeit. Amikor a szegény Don meghalt, egy orvos ismerősömtől megkaptam ezeket a papírszelet­­kéket, amikre élete történetét jegyezte — bár kissé összefüggéstelenül — ez a szegény, szellemi vaksággal megvert ember. Az ő feljegyzéseiből állítom össze az alábbiakban a Don Izidoro tragédiáját: Már negyven éven is felül járt a Don, amikor egy­szerre különböző testi bajok lepték meg. Néha gyenge­ség fogta el és ebből nagy makacssággal következtetett erre, hogy a végét járja. Ez a gondolat teljesen bele­vette magát az agyába és végül már ebben a formában nyert alakot. Mire véget ér az esztendő, végem lesz nekem is. Ez a mondat, mintha eleven ajkak kiáltották volna feléje, egyre a fülébe zúgott és csak növelte az élni vágyó embernek amúgy is nagyfokú rémületét. Egy napon Valterra elment valamelyik orvostanárhoz és bár ez vigasztalta, reménnyel kecsegtette a beteget, a tanár szavaiból mégis úgy vette ki Don Izidoro, hogy meg vannak számlálva az órái és immár legfeljebb, ha még huszonnégy ór­áig él... Akkor, nagyon zilált lelki­­állapotban hazasietett és a dolgozószobájába vette be magát. Ott eltöprengett: Hát meg kell halnia? Miért? Ki akarja? Kinek van az útjában? Ki akarja eltenni láb alól? Hiszen ő nem ártott soha senkinek! Nem sér­tett soha senkit. A természetet is mindig tisztelte. A természet iránt való hódolás volt a részéről az is, hogy beutazta az Alpeseeket, a Pyreneust, az Apeninneket. Hódolt a művészetnek is ... Premierekre eljárt, képe­ket vett, kinek érdeke hát, hogy egy ilyen korrekt úri­ember, mint ő elpusztuljon a föld színéről? Ember nem kívánhatja, Isten sem, hiszen Val­terra mindenkor jó keresztény volt és bőven osztoga­tott alamizsnát, a természet sem akarja: ki hát az a titkos ellensége, amely mégis az élete ellen tört? És erre a kérdésre egyetlen választ talált az alapjában véve babonás Don Izidoro, azt, hogy az ő ellensége nem lehet más, mint az ördög. Sátán az, aki a szarvára akarja tűzni. És a beteg ember nyomban elhatározta, hogy beszélni fog az ördöggel. De hol és hogyan? Akkor becsukta a dolgozószobájának ablakredő­nyeit, a kandallóba nagy tüzet gyújtott, mert tudta, hogy az ördög szereti a meleget, s amikor a tűz már pirosra izzasztóba a rostélyt, akkor a Don gyertyát gyújtott, de csak egyet. Azért nem kettőt, mert akkor azt hihette volna az ördög, hogy az egyik gyertya Isten­nek van szentelve, a másik neki... És nem jött volna. Holott, ahol csak egy gyertya ég, az az ördögnek dicső­ r­á­g­ora. írta José Beliegaray­ ségét hirdeti. Hát csak egy lángot gyújtott. Aztán ennek halvány világa mellett odament ahhoz az óraműhöz, amely a kandalló márványlapján állott, s amelynek két oldalán egy-egy szobrocska állott, az egyik Faustot ábrázolta, a másik Mefisztot. Az ördögöt leráspolta az óra talapzatáról és odafektette az egyik karosszékbe. Ő maga pedig leheveredett a kerevetre és buzgó fohász­­szal hívta az ördögöt, akármelyiket: Sátánt vagy Luci­fert, Belzebubot vagy Mefisztót. Amikor a fohászt befejezte s a karossék felé pil­lantott, megdöbbenve vette észre, hogy ott ült benne az ördög, az, amelyet az óráról csavart le csakhogy köz­ben megnőtt s akkora volt, mint más szálas, jól meg­­nőt férfi. — Itt az ördög! Itt az ördög! — mondotta Don Izidoro előbb ijedten, aztán örvendezőn. Mire a székben ülő vendég igy szólt hozzá: — Igen, itt vagyok. Miért hívtál? — Amiért mindenki más. El akarom neked adni a lelkemet. — Oh, már régóta nem hívnak ilyen vásárra az emberek... Most már ingyen is megkapom, a lelkü­ket ... De hát mindegy... Micsoda árt kívánsz a lel­kedért ? — Az orvos azt mondta, hogy már csak néhány napig élhetek ... — Az orvos elszámította magát. Már csak legfel­jebb néhány óráig élhetsz ... Éjfélkor meg fogsz halni. Don Izidorában elhalt a vér. Ijedten dadogta: — Mégis... azt hittem .. .több élet van még ben­nem ... — Nem, nem ... Meg kell halnod. Eltékozoltad az életedet... Éjfélkor meghalsz, pedig eredetileg nyolc­vankilenc évet szánt neked az Isten. — Hát jó, megnyugszom, — felelte a Don. — Meg fogok halni... De szerződjünk előbb ... — Mit akarsz? — Legyen tied a lelkem, de azon az áron, hogy azt a néhány órát, amit még életben töbhetek, jó egész­ségben, boldogan és megelégedetten éljem végig. — Legyen! — felelte jóakarón az ördög. — És most ülj oda az Íróasztalomhoz, írd meg a szerződést, én majd tollba mondom neked. Az ördög felkelt és még mielőtt az Íróasztalhoz ült volna, igy szólt a Donhesz: — Barátom, adok egy kis előleget az egészségre... Abban a percben már Valterra úgy érezte magát, mintha huszonöt esztendővel megfiatalodott volna. — Az ördög pedig odaült az Íróasztalhoz és irta, amit Izidora diktált neki: — A láthatatlan mennyei hatalmak elé lépve ezennel fogadom ... Az ördög közbeszólt: — Kérlek, egy kis stiláris módosításom lenne ... Ha láthatatlan valami, akkor hogy léphetünk eléje? — Csak a mi számunkra láthatatlanok, ők azonban látnak minket, — vélte Valterra. — Hát csak folytasd, kérlek, ...fogadom, én, Don Izidoro Valterra..., tudod, azért teszem magamat előbbre... — Oh, én nem vagyok hiú, — mondotta az ördög és írta a szerződés pontjait. Első pont: Don Izidoro eladja lelkét és járulékait a Sátánnak, még­pedig az­ alábbi feltételek mellett: Második pont: Don Izidoro életben marad mind­addig, amíg a dolgozószobájában álló óra éjfélt üt... ... Itt az ördög félbe akarta szakítani, Valterra azonban kitalálta az ördög gondolatát és elébe vágott a megjegyzésnek: — Ne félj, nem akarlak becsapni. írd csak még Ábrándozás az élet megrontója, ne ábrándozzál tehát, hanem jegyezz had­iköl­csont. (pd)

Next