Tolnai Világlapja, 1917. április-június (17. évfolyam, 14–26. szám)
1917-06-07 / 23. szám
TOLNAI VILÁGLAPJA Az Akit az őrültek házában így hívtak: az órás, annak a nagyvilágban odakinn, valaha az volt a neve: Don Izidoro Valterra. Régebben bizonyára elég tehetséges ember lehetett, hiszen a közmondás is azt tartja, hogy csak az ostoba ember nem veszti el soha az eszét, az is csak azért, mert nincs neki. Izidoro gazdag volt valaha, s mértéktelenül élvezte az életét. Ebbe betegedett bele és kórságának volt a következménye, hogy alig negyvenötesztendős korában szellemi fogyatkozások jelentkeztek nála s ezek az eltévelyedések végre is az őrültek házába juttatták. Az volt a rögeszméje, hogy neki minden órát meg kell állítania. Ha valahol megpillantott egy ketyegő, járó órát, magánkívül dühöngött, tört, zúzott mindent, ami a keze ügyébe esett. A szolgáját is majdnem agyonütötte azért, mert felhozott egy megállt órát. Ezért csirkefogónak, gyilkosnak és az ördög cimborájának nevezte az inast. Ebből per lett, s a bíróság előtt orvosszakértők állapították meg Don Izidoráról, hogy megháborodott az elméje, s hogy üldözési mániában szenved. Erre az őrültekházába vitték a Dont. Ott is halt meg. A gyógyítóintézetben naplót vezetett és apró papírdarabkákra jegyezte élményeit. Amikor a szegény Don meghalt, egy orvos ismerősömtől megkaptam ezeket a papírszeletkéket, amikre élete történetét jegyezte — bár kissé összefüggéstelenül — ez a szegény, szellemi vaksággal megvert ember. Az ő feljegyzéseiből állítom össze az alábbiakban a Don Izidoro tragédiáját: Már negyven éven is felül járt a Don, amikor egyszerre különböző testi bajok lepték meg. Néha gyengeség fogta el és ebből nagy makacssággal következtetett erre, hogy a végét járja. Ez a gondolat teljesen belevette magát az agyába és végül már ebben a formában nyert alakot. Mire véget ér az esztendő, végem lesz nekem is. Ez a mondat, mintha eleven ajkak kiáltották volna feléje, egyre a fülébe zúgott és csak növelte az élni vágyó embernek amúgy is nagyfokú rémületét. Egy napon Valterra elment valamelyik orvostanárhoz és bár ez vigasztalta, reménnyel kecsegtette a beteget, a tanár szavaiból mégis úgy vette ki Don Izidoro, hogy meg vannak számlálva az órái és immár legfeljebb, ha még huszonnégy óráig él... Akkor, nagyon zilált lelkiállapotban hazasietett és a dolgozószobájába vette be magát. Ott eltöprengett: Hát meg kell halnia? Miért? Ki akarja? Kinek van az útjában? Ki akarja eltenni láb alól? Hiszen ő nem ártott soha senkinek! Nem sértett soha senkit. A természetet is mindig tisztelte. A természet iránt való hódolás volt a részéről az is, hogy beutazta az Alpeseeket, a Pyreneust, az Apeninneket. Hódolt a művészetnek is ... Premierekre eljárt, képeket vett, kinek érdeke hát, hogy egy ilyen korrekt úriember, mint ő elpusztuljon a föld színéről? Ember nem kívánhatja, Isten sem, hiszen Valterra mindenkor jó keresztény volt és bőven osztogatott alamizsnát, a természet sem akarja: ki hát az a titkos ellensége, amely mégis az élete ellen tört? És erre a kérdésre egyetlen választ talált az alapjában véve babonás Don Izidoro, azt, hogy az ő ellensége nem lehet más, mint az ördög. Sátán az, aki a szarvára akarja tűzni. És a beteg ember nyomban elhatározta, hogy beszélni fog az ördöggel. De hol és hogyan? Akkor becsukta a dolgozószobájának ablakredőnyeit, a kandallóba nagy tüzet gyújtott, mert tudta, hogy az ördög szereti a meleget, s amikor a tűz már pirosra izzasztóba a rostélyt, akkor a Don gyertyát gyújtott, de csak egyet. Azért nem kettőt, mert akkor azt hihette volna az ördög, hogy az egyik gyertya Istennek van szentelve, a másik neki... És nem jött volna. Holott, ahol csak egy gyertya ég, az az ördögnek dicső rágora. írta José Beliegaray ségét hirdeti. Hát csak egy lángot gyújtott. Aztán ennek halvány világa mellett odament ahhoz az óraműhöz, amely a kandalló márványlapján állott, s amelynek két oldalán egy-egy szobrocska állott, az egyik Faustot ábrázolta, a másik Mefisztot. Az ördögöt leráspolta az óra talapzatáról és odafektette az egyik karosszékbe. Ő maga pedig leheveredett a kerevetre és buzgó fohászszal hívta az ördögöt, akármelyiket: Sátánt vagy Lucifert, Belzebubot vagy Mefisztót. Amikor a fohászt befejezte s a karossék felé pillantott, megdöbbenve vette észre, hogy ott ült benne az ördög, az, amelyet az óráról csavart le csakhogy közben megnőtt s akkora volt, mint más szálas, jól megnőt férfi. — Itt az ördög! Itt az ördög! — mondotta Don Izidoro előbb ijedten, aztán örvendezőn. Mire a székben ülő vendég igy szólt hozzá: — Igen, itt vagyok. Miért hívtál? — Amiért mindenki más. El akarom neked adni a lelkemet. — Oh, már régóta nem hívnak ilyen vásárra az emberek... Most már ingyen is megkapom, a lelküket ... De hát mindegy... Micsoda árt kívánsz a lelkedért ? — Az orvos azt mondta, hogy már csak néhány napig élhetek ... — Az orvos elszámította magát. Már csak legfeljebb néhány óráig élhetsz ... Éjfélkor meg fogsz halni. Don Izidorában elhalt a vér. Ijedten dadogta: — Mégis... azt hittem .. .több élet van még bennem ... — Nem, nem ... Meg kell halnod. Eltékozoltad az életedet... Éjfélkor meghalsz, pedig eredetileg nyolcvankilenc évet szánt neked az Isten. — Hát jó, megnyugszom, — felelte a Don. — Meg fogok halni... De szerződjünk előbb ... — Mit akarsz? — Legyen tied a lelkem, de azon az áron, hogy azt a néhány órát, amit még életben töbhetek, jó egészségben, boldogan és megelégedetten éljem végig. — Legyen! — felelte jóakarón az ördög. — És most ülj oda az Íróasztalomhoz, írd meg a szerződést, én majd tollba mondom neked. Az ördög felkelt és még mielőtt az Íróasztalhoz ült volna, igy szólt a Donhesz: — Barátom, adok egy kis előleget az egészségre... Abban a percben már Valterra úgy érezte magát, mintha huszonöt esztendővel megfiatalodott volna. — Az ördög pedig odaült az Íróasztalhoz és irta, amit Izidora diktált neki: — A láthatatlan mennyei hatalmak elé lépve ezennel fogadom ... Az ördög közbeszólt: — Kérlek, egy kis stiláris módosításom lenne ... Ha láthatatlan valami, akkor hogy léphetünk eléje? — Csak a mi számunkra láthatatlanok, ők azonban látnak minket, — vélte Valterra. — Hát csak folytasd, kérlek, ...fogadom, én, Don Izidoro Valterra..., tudod, azért teszem magamat előbbre... — Oh, én nem vagyok hiú, — mondotta az ördög és írta a szerződés pontjait. Első pont: Don Izidoro eladja lelkét és járulékait a Sátánnak, mégpedig az alábbi feltételek mellett: Második pont: Don Izidoro életben marad mindaddig, amíg a dolgozószobájában álló óra éjfélt üt... ... Itt az ördög félbe akarta szakítani, Valterra azonban kitalálta az ördög gondolatát és elébe vágott a megjegyzésnek: — Ne félj, nem akarlak becsapni. írd csak még Ábrándozás az élet megrontója, ne ábrándozzál tehát, hanem jegyezz hadikölcsont. (pd)