Tolnai Világlapja, 1928. január-március (28. évfolyam, 1–13. szám)

1928-01-11 / 2. szám

A modern magyar zene megteremtője — A koncert közvetlen hatását sohasem pótolja a rádió — A harminc év előtti operett közelebb állott a komoly zenéhez A tanári szoba bőrfoteljében ül Kodály Zoltán. Érdekes arca van, szlávosan finom vonások. Elgondol­kodó, nyugodt, lehiggadt természet Életrajza rövid. Csallóközi szárma­zású, negyvenöt éves. A Zeneakadé­mián húsz esztendő óta tanítja a zeneszerzést. Bartók Bélával ő a mo­dern magyar zene megterem­tője. Neve korszakot jelent a magyar zenetörténelemben és hosszú-hosszú esztendők óta a külföld is felfigyelt új­ból a modern magyar zene legújabb termékeire, Kodály Zoltán munkájára. És ez egyik legnagyobb érdeme ennek a kiváló muzsikusnak, aki félre­húzódva mindentől és minden­kitől dolgozik. Az Operaház tavalyi programjának egyik legnagyobb sikerű bemutatója Kodály Zoltán Hári János című ragyogó és hírneves me­sejátéka volt. És ezzel is kez­dődik az intervjú, erről indul meg a beszélgetés a Zeneaka­démia tanári szobájának isko­lás falai között. — Operáknál mindig a zene a fontosabb természetesen — mondja Kodály, — de a Hári Jánosnál a darab tartalma, a szűzsé, a meseszövés is igen fontos volt. És érdekes, hogy éppen ezért a zeneszükséglet is állandóan nagyobb lett. Folyton komponálnom kellett hozzá. Nagymértékben népdal­gyűjtési anyagot használtam fel Hári­­Jánoshoz. A da­lok szövegét nem szöveg­írók készítették, hanem azt a zenével együtt én állí­tottam össze ősmagyar motívumok­ból. Ezek azonban természetesen nem népdalutánzatok, hanem eredetiek. Nekem, megvall­hatom, igen tetszett a téma és nagyon szívesen foglalkoz­tam vele. És úgy találom — a téma miatt — ennél nagyobb ambíciója magyar írónak nem lehet. Hozzá­tenni egy vonást ahhoz az örök szo­borhoz, amely — mint Szabó Dezső mondja — sohasem lesz teljes. Ez a magyar mese ősfigurája. Toldi, Já­nos vitéz, Hári János hősködése csak formai, ők csak képzelt történe­tek hősei és ezeket ők maguk mesé­lik el. A Hári János nem más, mint egy naiv eposz. Nagyerejű, minden­kinek és mindenkit segítő ez a nagy­szerű magyar mesehős, aki senkitől sem kér semmit. Mikor a Burgban a bécsi császár hálából neki akarja adni a lányát, elhárítja magától a megtiszteltetést és visszamegy a szülőfalujába ... Fakó, szürke, színtelen hangon, amelyet csak egy-egy pillanatra mu­zsikál melegre az emlékezés tüze, beszél Kodály Zoltán. Kinn a hosszú folyosón nagy a lárma, fiatal fiúk, fiatal lányok — megannyi apró Bar­tókok, kis Hubay Jenők, jövendő Je­riczák és Sándor Erzsik — tárgyal­ják az iskola legújabb eseményeit. De folytatja tovább Kodály Zoltán. Jövő terveire terelődik a szó: — Hasonló témák megzenésítésé­vel is foglalkozom, ezek azonban még alnigh­a kezdetleges stádiumban vannak, hogy nem beszélhetek róluk. De néha-néha járom a falut és foly­tatom a népdalgyűjtést is. Most már lényegesen kevesebbet találok, mint amikor a munkámat megkezdtem. De azért olyan ez, mint a mesebeli korsó. Sohasem apad ki. Higgye meg kérem, egészségtelen állapot ez, hogy ennyire keveset tudunk a népről. Úgy állunk vele szemben, mint ide­genekkel, akár indiánokkal. Nem értjük szokásaikat, életüket, nincs meg az állandó vérkeringés köztünk és a magyar nép között. Egy kis pihenő, a prelegáló szürke hang már színesedik. Kodály tanár úr beszél tovább: — A hamisítatlan népzene a mű­vésznek csak stílust, nyelvet ad, de azzal bánni már — egyéni dolog. A népzene csak az építőköveket adja meg. Ezekkel lehet nagyon jól, de nagyon rosszul is építeni. A népzene ismerete nem tesz senkit zeneszer­zővé. Igen jó zeneszerző lehet va­laki azért, ha abszolúte nem is is­meri a népzenét. És ez nem is baj. Mert az ilyen művész rendesen vala­mely nyugati stílussal vagy áramlattal van kontaktusban, már­pedig nem élhetünk meg nyugati kölcsönhatások nélkül. A világgal való vérkeringé­sünkre éppen olyan szüksé­günk van, mint ahogy nem létezhetünk az alsóbb és fel­sőbb osztályok közötti állandó érintkezés nélkül. Ha csak nem akarunk a földgömbön egy elsodort és izolált folttá, változni... Csengetnek. Elcsendesedik a folyosó, a növendékek besza­ladnak a tantermekbe és rö­viddel később már csak a leg­különbözőbb zenei instrumen­tumok hangja szűrődik át hoz­zánk. A Zeneakadémia tanári szobájában zavartalanul folyik tovább az interjú. A háború utáni lázas esztendők legfris­sebb zenei problémáira, a jazz-re és a rádióra terelődik a szó. — Nekem komoly tanítvá­nyaim vannak — mondja Ko­dály Zoltán, — de akikre hat a jazz-band, azokat nem saj­nálom. Azok akarják ezt a hatást... — És a rádió ? — kérdez­zük. — A rádió hatása kiszámítha­tatlan — hangzik Kodály válasza —én még ugyan jó rádiókoncertet nem hallottam, de egészen bizonyos, hogy ha tökéletesebb lesz a rádió, a zene­fejlődés történelmének új fejezete kezdődik. Például voltak, akik hal­lották a Londonban vendégszereplő Basilidesz Máriát itt Pesten. A rádió segítségével. Hát kérem, ez óriási dolog. Hanem azért mégis azt hi­szem — bár ezt nem igen tudnám határozottan megindokolni, — hogy a koncert közvetlen hatását sohasem pótolhatja a rádió. Az operettre is rákerül a sor a diskurzus során. Erről a következő­ket mondotta Kodály Zoltán: — A mai operettet nem­ ismerem. A harminc-negyven év előtti azonban mindenesetre közelebb állott a ko­moly zenéhez. Ami pedig az operett zenenépszerűsítő hatását illeti, félek, hogy azok, akik így „kezdetnek" megkedvelték az operettet, sohasem X () | Tolnai Világlapja Jel&c/cxtyLeitern Kodály Zoltán

Next