Tolnai Világlapja, 1928. január-március (28. évfolyam, 1–13. szám)
1928-01-11 / 2. szám
A modern magyar zene megteremtője — A koncert közvetlen hatását sohasem pótolja a rádió — A harminc év előtti operett közelebb állott a komoly zenéhez A tanári szoba bőrfoteljében ül Kodály Zoltán. Érdekes arca van, szlávosan finom vonások. Elgondolkodó, nyugodt, lehiggadt természet Életrajza rövid. Csallóközi származású, negyvenöt éves. A Zeneakadémián húsz esztendő óta tanítja a zeneszerzést. Bartók Bélával ő a modern magyar zene megteremtője. Neve korszakot jelent a magyar zenetörténelemben és hosszú-hosszú esztendők óta a külföld is felfigyelt újból a modern magyar zene legújabb termékeire, Kodály Zoltán munkájára. És ez egyik legnagyobb érdeme ennek a kiváló muzsikusnak, aki félrehúzódva mindentől és mindenkitől dolgozik. Az Operaház tavalyi programjának egyik legnagyobb sikerű bemutatója Kodály Zoltán Hári János című ragyogó és hírneves mesejátéka volt. És ezzel is kezdődik az intervjú, erről indul meg a beszélgetés a Zeneakadémia tanári szobájának iskolás falai között. — Operáknál mindig a zene a fontosabb természetesen — mondja Kodály, — de a Hári Jánosnál a darab tartalma, a szűzsé, a meseszövés is igen fontos volt. És érdekes, hogy éppen ezért a zeneszükséglet is állandóan nagyobb lett. Folyton komponálnom kellett hozzá. Nagymértékben népdalgyűjtési anyagot használtam fel HáriJánoshoz. A dalok szövegét nem szövegírók készítették, hanem azt a zenével együtt én állítottam össze ősmagyar motívumokból. Ezek azonban természetesen nem népdalutánzatok, hanem eredetiek. Nekem, megvallhatom, igen tetszett a téma és nagyon szívesen foglalkoztam vele. És úgy találom — a téma miatt — ennél nagyobb ambíciója magyar írónak nem lehet. Hozzátenni egy vonást ahhoz az örök szoborhoz, amely — mint Szabó Dezső mondja — sohasem lesz teljes. Ez a magyar mese ősfigurája. Toldi, János vitéz, Hári János hősködése csak formai, ők csak képzelt történetek hősei és ezeket ők maguk mesélik el. A Hári János nem más, mint egy naiv eposz. Nagyerejű, mindenkinek és mindenkit segítő ez a nagyszerű magyar mesehős, aki senkitől sem kér semmit. Mikor a Burgban a bécsi császár hálából neki akarja adni a lányát, elhárítja magától a megtiszteltetést és visszamegy a szülőfalujába ... Fakó, szürke, színtelen hangon, amelyet csak egy-egy pillanatra muzsikál melegre az emlékezés tüze, beszél Kodály Zoltán. Kinn a hosszú folyosón nagy a lárma, fiatal fiúk, fiatal lányok — megannyi apró Bartókok, kis Hubay Jenők, jövendő Jericzák és Sándor Erzsik — tárgyalják az iskola legújabb eseményeit. De folytatja tovább Kodály Zoltán. Jövő terveire terelődik a szó: — Hasonló témák megzenésítésével is foglalkozom, ezek azonban még alnigha kezdetleges stádiumban vannak, hogy nem beszélhetek róluk. De néha-néha járom a falut és folytatom a népdalgyűjtést is. Most már lényegesen kevesebbet találok, mint amikor a munkámat megkezdtem. De azért olyan ez, mint a mesebeli korsó. Sohasem apad ki. Higgye meg kérem, egészségtelen állapot ez, hogy ennyire keveset tudunk a népről. Úgy állunk vele szemben, mint idegenekkel, akár indiánokkal. Nem értjük szokásaikat, életüket, nincs meg az állandó vérkeringés köztünk és a magyar nép között. Egy kis pihenő, a prelegáló szürke hang már színesedik. Kodály tanár úr beszél tovább: — A hamisítatlan népzene a művésznek csak stílust, nyelvet ad, de azzal bánni már — egyéni dolog. A népzene csak az építőköveket adja meg. Ezekkel lehet nagyon jól, de nagyon rosszul is építeni. A népzene ismerete nem tesz senkit zeneszerzővé. Igen jó zeneszerző lehet valaki azért, ha abszolúte nem is ismeri a népzenét. És ez nem is baj. Mert az ilyen művész rendesen valamely nyugati stílussal vagy áramlattal van kontaktusban, márpedig nem élhetünk meg nyugati kölcsönhatások nélkül. A világgal való vérkeringésünkre éppen olyan szükségünk van, mint ahogy nem létezhetünk az alsóbb és felsőbb osztályok közötti állandó érintkezés nélkül. Ha csak nem akarunk a földgömbön egy elsodort és izolált folttá, változni... Csengetnek. Elcsendesedik a folyosó, a növendékek beszaladnak a tantermekbe és röviddel később már csak a legkülönbözőbb zenei instrumentumok hangja szűrődik át hozzánk. A Zeneakadémia tanári szobájában zavartalanul folyik tovább az interjú. A háború utáni lázas esztendők legfrissebb zenei problémáira, a jazz-re és a rádióra terelődik a szó. — Nekem komoly tanítványaim vannak — mondja Kodály Zoltán, — de akikre hat a jazz-band, azokat nem sajnálom. Azok akarják ezt a hatást... — És a rádió ? — kérdezzük. — A rádió hatása kiszámíthatatlan — hangzik Kodály válasza —én még ugyan jó rádiókoncertet nem hallottam, de egészen bizonyos, hogy ha tökéletesebb lesz a rádió, a zenefejlődés történelmének új fejezete kezdődik. Például voltak, akik hallották a Londonban vendégszereplő Basilidesz Máriát itt Pesten. A rádió segítségével. Hát kérem, ez óriási dolog. Hanem azért mégis azt hiszem — bár ezt nem igen tudnám határozottan megindokolni, — hogy a koncert közvetlen hatását sohasem pótolhatja a rádió. Az operettre is rákerül a sor a diskurzus során. Erről a következőket mondotta Kodály Zoltán: — A mai operettet nem ismerem. A harminc-negyven év előtti azonban mindenesetre közelebb állott a komoly zenéhez. Ami pedig az operett zenenépszerűsítő hatását illeti, félek, hogy azok, akik így „kezdetnek" megkedvelték az operettet, sohasem X () | Tolnai Világlapja Jel&c/cxtyLeitern Kodály Zoltán