Tolnai Világlapja, 1933. január-március (33. évfolyam, 1–14. szám)
1933-02-01 / 6. szám
AZ ÁLMOKRÓL ÍRTA : KOSZTOLÁNY. DEZSŐ gEsti Kornél az álmokról beszélt: |||H3H — Fejünk napközben olyan, mint / jJ^M egy hivatal, ahol íróasztaloknál szá-^^^ mokat fejtenek s rovancsolnak a be-^H futott adatok alapján. Éjszakára ez a rideg, szürke helyiség egyszerre átalakul színházzá. Az előadás akkor kezdődik, mikor szemünk rojtos függönyét leeresztjük s tart mindaddig, amíg föl nem húzzuk. Úgy látszik, ilyen színház nélkül elviselhetetlen volna az élet sivársága. — Gondoljátok meg, barátain, milyen roppant nagyüzem az álom. Az a másfél milliárd ember, aki a föld hátán él, örökké álmodik s élete felét ebben a meddő játékban tölti el. Minden éjszaka másfél milliárd színdarab keletkezik, csecsemők és aggastyánok, egészségesek, betegek és haldoklók fejében. Ezek a színdarabok tisztán házi használatra készülnek, de talán éppen azért jók. Semmiesetre sem olyan unalmasak, hogy a néző elaludnék mellettük, hiszen az már úgyis alszik s gyakran megesik, hogy a néző a drámai fordulatok hatása alatt fölébred. — Itt mindig egy a néző s a szerző. A bonyodalom — közvetlenül vagy közvetve — állandóan az álmodó körül forog, aki egyúttal az álom hőse is. Innen van, hogy annyira le tudja bilincselni őt a cselekmény. — Bevallom, sokszor eltűnődöm, mi lenne, ha azt a rengeteg álmot, melyet álmodunk, valami boszorkányos gép megrögzítené, mint hangosmozit s a filmtekercseket be kellene szolgáltatnunk az álmok irattárába? Az álom szavai és képei veszendőbe mennek. Többnyire már akkor elfelejtjük, mikor kinyitjuk szemünket. Papírkosárba kerülnek, mint széttépett, ki nem adható kéziratok, mint selejtes alkotások, mint lelki szemetek. Képzeljétek el azonban, ha álmaink láthatók és kézzelfoghatók volnának, milyen dombokat és hegyeket alkotnának s reggel a szemetes, aki becsönget a házakba, hány kosárral vinné ki a lakók álmait, a cifra ködgomolyokat, a hóbort fellegeit, pántlikákkal, érdemrendekkel, könnyek ékköveivel megtűzdelve. — Én magam nem sokat foglalkoztam álmaimmal, írás után fekszem le. Egyik álomból a másikba fordulok. Újabban nem is látom az álmokat, hanem hallom. Hangokat hallok. A fölhevült agyvelő tovább zakatol azon az úton, melyet ébren tett meg, folytatja mesterségét. Mondatokat bogozok. Fölébredés után nem egyszer sikerült elfognom ilyenféle szögön- gyölegeket : „Ennélfogva azok a geremicék, melyek már a csúcspontig feszülnek, örvénylő iramban kulcsolódnak a megsemmisülés ormára". Ezekre alvás közben rendkívül büszke vagyok, mint művészi remekművekre, vagy egy tudományos kérdés egyetlen végletes-szabatos megoldására. Ébren már kevésbé.• Nemrégiben álmodtam valamit, ami szokatlanul felizgatott. Hogy mi volt ez, meg sem kísérlem elmesélni. Az álom mivolta épp az elmondatlansága. Csak annyit közölhetek, hogy egy kertben jártam, mely hasonlított gyermekkori kertünkhöz, az eperfa alatt uzsonnára volt terítve, sokan ültek egy hosszú asztalnál, elég jó hangulatban, mikor a sötét fák közül egyszerre kilépett valaki, akinek vérzett a nyaka, erre mindenki kiabált és jajveszékelt, rémület és botrány támadt s a családi uzsonna vad zűrzavarban bomlott föl. — Ebből nyilván édeskeveset értetek. De engem a fölébredés után se hagyott nyugton. Ugy rémlett, hogy ezt a jelenetet én valamikor tényleg láttam és átéltem s ekkor olyasmi történt, ami később életemet döntően befolyásolta. Arra is emlékezni véltem, hogy a botrány kitörésekor valaki sietve fölkapott, elvitt a karján, talán a dajkáin, hogy ne legyek tanúja a következőknek. Nyomozó munkát kezdtem. Kutakodtam azokban az őskori rétegekben, melyek gyermekkorunkban rakódnak lelkünkre, de bár a helyszínt, a körülményeket és alakokat oly világosan láttam, hogy róluk akár tervrajzot is vázolhattam volna, nem sokra mentem. — A szereplők közül már csak ketten éltek , én meg a dajkám. Dajkámat eleven eszű, jóemlékezetű asszonynak ismertem. Itt élt a szomszédban, egy pestmegyei faluban. Vasárnap lévén — kíváncsiságból, unalomból,— vonatra szálltam, leutaztam hozzá. Reméltem, hogy előadásom alapján útmutatással szolgál, mely majd megoldja a kínzó rejtélyt. — Kétórai vonatozás után megérkeztem a faluba. Dajkám rézsuta templommal lakott, egy takaros, fehérre meszelt házban. Sokáig zörgettem a kapun. Mérges ebek csaholtak. Végül kijött egy már öregedő parasztasszony, a leánya. Amikor megismert, közölte, hogy anyját előző napon temették el, akkor, amikor én ezt az álmot láttam. — Elsétáltam a temetőbe. A domboldalon megleltem sírját. Friss hantokon, a nyári verőfényben egy művirág-koszorú pihent. Álldogáltam ott egy darabig. Most már bizonyos voltam, hogy ennek az állomásnak a kulcsát levitte magával a földbe.— De nem igen bántam ezt. Amint említettem, erre az útra is inkább a szeszély bírt, mint a megismerés vágya. Ez volt első és utolsó álomfejtési kísérletem. Titoknak tekintem magam s amíg élek, titok akarok maradni, mely másoknak és magamnak még meglepetéseket hozhat. Az ember egy zárt, pecsétes levél. Ismeretlen föladó, ismeretlen címre, küldi. Nem érzem illendőnek, hogy megsértsem a levéltitkot. Higyjétek el, bölcsebb is így cselekedni." Lehet, hogy kincs van benne, de lehet, hogy a föladó ezzel a postai jelöléssel látta el: „Minta érték nélkül". Minek ezt megtudni? ORVOSNÁL — Doktor úr, sehogy sem enyhül a reumám. — Mondtam már, hogy próbálkozzék fürdőkkel — Hiszen már a mai esztendőben is megfürödtem egyszer, mégsem segített. IRTA ! SZÉP ERNŐ Jaj írni kell. Megnézem az óráinál. A kismutató is, a nagymutató is a keskeny római tizenkettesre céloz. Pont tizenkettő. Éjfél. Csodálatos vékony tengely, amin e£ a rettenetes nagy világ tegnapról holnapra fordul. Éjfél van. Mennyi templom van a világon, mennyi torony, mennyi toronyóra, az most mind kong, zeng, húg, kalapál. Hogy szeretném hallani mindet együtt, egyszerre. Nem hallok egyet se, a kávéház zaját hallom, ez a zaj folyik, mint a sárga esővíz a csatornából a hordóba. Hogy néz ki most a világ? Mit csinálnak ebben a percben az emberek az egész világon? Falvak szélein ugatnak a kutyák, a városok klubjaiban eltorzult kártyások illnek, házastársak vetkeznek, színházban voltak, az asszony az ágy szélére ül, kezeit ölébe lankasztja és elábrándozik, kórházakban nyitott szemű szenvedők, bezárt raktárakban egerek szaladgálnak, operaénekesnő a hotelszobában zihál koszorúja fölött, csecsemők mosolyognak, a hold nagy tavakon sétál, mulatóhelyeken kopasz urak frakkban és monoklival próbálnak örülni, gyáva fiatalember megy felfelé egy nővel sötét lépcsőházban, vonatok rohannak egymásba, kis vendéglőben danolnak, fogfájósok nyöszörögnek, egy gyűrött plasztromi úr a tükörrel szemben agyonlövi magát, az őserdőben párducok nyújtózkodnak, fiatal rabok sóhajtoznak a cellákban, bábát csengetnek föl, üres villamosok zúgnak a külvárosokban, házibálon szól a zongora, felravatalozott halott gondolkozik a másvilágról, részeg emberek verekednek az uccasarkon, malomban süvítenek a szíjjak, a hajón matrózok pipálnak, macska nyávog a kémények között, elhagyott palánkok között a gyilkos bicskája villog, az áldozat hörög, a templomokban a csönd imádkozik, a táncosnő sír öltözőjében, mennyi villany, gáz, pertóleum, gyertya és csillag világít és mennyi sötétség van. Valahol egy város ég és hány cigarettára gyújtottak ebben a pillanatban... Csak ebben a kávéházban mennyi cigaretta ég. A finom, sovány kék füstök felfelé keringőznek a cigaretták végéről, a levegőben találkoznak, összefogóznak, összefolynak, együtt szállónak, mint halvány, messzi madárcsapat. Az emberek, akiket a füst fennhagyott, beszélnek csevegnek, kiabálnak, suttognak, nevetgélnek, dúdolnak, női kacaj kígyózik. A kávéház beszél, mormol, csobog, zúg, énekel... a két tenyerem a két fülemre tapasztom, csend lett. Elveszem a két tenyerem, megint vihar van. Egymás után, szaporán csinálom ezt, könyökölök és nyomkodom a két fülemet a két kezemmel. Milyen különös zene. Mintha a cintányért vernék a pokolban. ÉJFÉL M 6