Tolnai Világlapja, 1937. január-március (37. évfolyam, 1–14. szám)

1937-03-31 / 14. szám

0 TOLNAI VILÁGLAPJA A BÉCSI BÚTOR ÍRTA: MÓRICZ ZSIGMOND Zsuzsi néni kofa volt. Paprikáskofa a Nagypiacon. Ott szokott árulni a Csapó­c ucca szegletein. Hát bizony keserves egész nap ott ülni, de nem egészségtelen, meghízik és megokoso­dik attól az ember. Zsuzsi néni is már olyan okos, hogy többet tud az eszinél. Hogyne, mikor csak úgy olvassa az Újságokat egyre­másra, mert mindenik­kora vesz va­lami újságot­, osztán az kézrül-kézre megy. Zsuzsi néni mind elolvassa az utolsó betűig, már akár érti, akár se. Egyszer csak nagy dolgot lel az új­ságban, valami pesti újságban, ott, ahol az igazán érdekes olvasni valók vannak, hátul, a hirdetések közt. Va­lami bécsi gyáros egy egész bútorzatot kínál, asztalt, széket hatot, dívánt, sifont kettőt, ágyat kettőt, de még éjjeliszekrényt is, meg még sok min­dent, szóval egy teljes berendezett hálószobát és ebédlőt tizenhat fo­rintért. Zsuzsi néni elolvasta először duru­zsolva, azután egészen fennhangon, utoljára a szomszédasszonyának torka­szakadtából kijabálva. —­ Hallottak-e már ilyent, pedig nyomtatás nem haduval ! Tizenhat forintért ennyi meg ennyi bútort ! Ezek a cádár asztalosok mit nem kér­nek érte, lám az a belga nyelvű Kap­pan Győrffy csak egyfiókos ládáért elkér mai időben öt pengőt ! Mindenki csudálta a dolgot s egész délelőtt erről beszéltek a paprikáskofák egy-egy szót áthajdászva egymásnak. — Jó van-e nekem, h­a mernék hinni a németnek ! — mondta Zsuzsi néni s nagyon bólogatott hozzá. — Bizony hallom, h­ogy a gyalog szarka, gyalog sátán ma megjárta az útját ! — mondta a jobbkéz felőli szomszédasszony. — Jaj galambom, túl vagyunk már azon, vasárnap kihirdetik az ispirály­tem­plomba a gyerekeket — vallotta be Zsuzsi néni. — Most már csak azt vana jó tudni, hogy lehet, ez valóság ! ez a bútor­história, mer azt jó van tudni ! — Nagy a világ, minden megeshe­tik ! — mondta a balkéz felőli szom­széd. — Még e csak a tubák ! ha ezt én megvenném a lányomnak, egy gyer­mekemnek ! De h­a el nem sül, akkor megráz engem az én uram, mint Krisz­tus a vargát.­­— Nem kell el­be tálalni neki, csak fia mán meg is vette kied. Akkor aztán bá bika veres bornyú­­ így tárgyalgatták a dolgot, míg délére csakugyan azt mondta Zsuzsi néni, hogy : — No h­át egye meg a Mándoki uram­ fenéje, én megpróbálkozom a nímettel. Nem is kárhoztatom én az embert előre, nem vadítom, nem mír­g­esítem, majd csak lesz, ahogy lesz. Elküldöm postán a pszt, osztán csak írom két lába. Törvényes világot ilünk mán. 20 Úgy is tett. Attól kezdve mindennap erről be­széltek a paprikáskofák. — Aj, az Isten áldja meg azzal a németet — mondta Zsuzsi néni,­­— még a hét csonttyát is, hogy az ilyen jól kisegíti a szegény embert a csává­ból. Tudom, fognak szájat tátani a debreceni népek, h­a meglátják az én lányom bútorát, még­pedig „mindent a legfinomabb kivitelben". Otthon nem szólt egy árva szót se, csak mosolygott a szája szögletében, mikor bútorral, miegymásról beszél­tek. Hát egyszer csakugyan jön ám a postáról az írás, hogy megérkeztek a bútorok. Teremtő egy isten, milyet fordult egyszerre Zsuzsi nénivel a piac. Majd­nem teleszórta örömiben minden ember­fiának szemit-száját veres papriká­val. Bezzeg most sietett ám haza, megmutatni a levelet az urának, meg a gyerekeinek. Világos, hogy örült mindenki a szerencsének, de kivált Julis majd kibújt a bőriből, hogy neki olyan ilyen-amolyan bútora lesz. Lett is tanácskozás, nagy, hogy hozzák haza. Andrisnak a vőlegény­nek mindenesetre ott kell lennyi, a sógornak is van talyigája, hát a há­rom talyigán majd csak hazahordják. Fel is pakoltak mingyárt a talyi­gákra s meg sem állottak a postáig. Csak a sógor ne lett van olyan irigy kutya, egész úton bökögetett holmi piszkáló szókat. Hiába, nyakóc ember volt, az ijenektül meg az Isten őriz­zen. De Andris mindig odasózott, nem hagyta a napot. — Vasúton kék annak gyünni !— mondta például a sógor. — Ki fene hallott még ilyet, postán annyi bú­tort ! — Csakhogy nem parasztbútor­a, h­anem úri jószág ! — kente oda Andris, amire nem is volt mit mondani. Bekászolódtak a posta udvarára. Zsuzsi néni, meg Julis, meg Andris, meg az apjuk, no meg a sógor. Egész deputáció. Hát egy postás beigazíti őket va­lami szűk rácsos helyre, hogy ott megkapják, amit keresnek. Zsuzsi néni büszkén dugja be a rácson a cédulá­ját, csak a sógor pusmogott. — Megeszem én azt a bútort, ha annak tajiga kell ! — Ugyan ne izgágáskodjék be — szólt rá nagyralátni Andris, hátral van valahin a komorába ! Kacagtak egyet a nagy bizalmúak, a postás csak felemel egy csomagot a földről s elébük teszi. . . — Hát ez mi — kérdi Zsuzsi néni s levegő után kapkod. Ez a maguk csomagja. — Csomag ! A nyavalya álljon bele, nem csomagi­ gyú­ttunk mink, hanem bútorír ! — Hátsz az van benne. — Mi ? — Rá van írva, hogy bútor van benne ! — Miféle bútor ? — Olvassa el , bababútor! — Mán hogy bábu ? — Az. Ugy megnémultak mindnyájan, de még a sógor is, mintha megsimította volna őket egy kis lapos guta. Az apjuk­nak jött meg először a szava, az is csak ennyit mondott : — A nyüstyit neki ! Asszony ! Gyere csak haza ! Elkullogtak szégyenszemre, mintha mindnek az orra vére folyna, Ivilis fogta a csomagot s cipelte a két szoba bútort könyvedző szemmel. Zsuzsi néni azonban minekelőtte hazament volna, ah­ol ott is ment­hetetlenül várt rá a bot, a görbe, a nagyerdőn nyesett , ment elébb a piacra, hogy ha már a szégyen meg­van, legalább ne más kárálja ki a nagyvilágnak ! Ne a sógor, aki úgyis elhiteli még ma, az Isten tegye a villahajtóba. Hát inkább ő maga tette csípőre a kezét s megeresztvén hangját, az egész piacnak kitálalta keservét szívének : —­ Hej, a hóhér pofozza fel a büdös németjit, kibánt az énvelem, törje ki a k­appáré, egye meg a féreg, hűljön rá a bűr ! Küldött a nekem bútort: az Isten Istene ne legyík, nyak­val ájjon belé, a rossz verje meg. De micsoda bútort, fusson ki a szeme, törjön el a bokája, száraggyjon le a kezeszára ! Bábunak való bútort, ro­gyassza rá az Isten az eget, akassza keresztül benne a karót, boriccsa gyászba a fekete fenével ! az én tizen­hat forintomért I gebeggyen meg, szi­vembül kívánom, törjön ki a nyaka, fusson ki a szeme ! Az én drága tizenhat forintomért I fiadzik bele a kutya a lelkibe, az Isten fűjje fűbe, a fene essék hasra vele, az én tizenhat forin­tomért ! Elsüllyed a fáraók piramisa, az emberi tu­dás hatalmas épülete mellett s ezt az épületet játszva megismerheti Tolnai Világ­lexikonából. Gyilkosság 1&l£OlÚl2€iSl James Hilton azok közé az angol írók közé tartozik, akik nagy sikerrel művelik a bűnügyi regényirodalmat. Egész sereg kitűnő regénye gazda­gítja az e téren bővelkedő angol nyelvű irodalmat. Leghíresebb műve a Gyilkosságg az iskolában, mellyel be­mutatkozik a „Világkönyvtár" olva­sóinak. Három titokzatos haláleset veri fel az oakingtoni iskola megszokott, min­dennapos csöndjét és nyugalmát. Vaksötétben, tapogatózva folyik a hi­vatalos nyomozás, míg végül a „vén diák" bekapcsolódása révén a borzal­mas titok nyitjára bukkannak. A minden elképzelést felülmúló drámai bonyodalmak után világosodik meg a szörnyű hármas haláleset rejtélye. Izgalmasabb és mozgalmasabb bűn­ügyi regényt nem igen olvastunk, mint a „Gyilkosság az iskolában." A regény most jelent meg a Világ­könyvtár közkedvelt könyveinek soro­zatában. Egy-egy pompás, vászon­kötésű regény ára Budapesten 48 fil­lér, vidéken 58 fillér.

Next