Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-10-14 / 42. szám
42. szám. Ötödik évfolyam: Szegzárd, vasárnap 1877. october 14-én. Megjelön: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza I72. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egész évre . 5 Irt .kr. Félévre ....2 „ 50n Egyes számára .------1099 Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejes-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak jutányosan számíttatnak. Tan így. Nem a feltűnni vágyó viszketegség adja kezünkbe a tollat, nem a magát és erejét félreismert öjitalbecsülés indítja tettre lépteinket s vezérli őszinte szándékunkat, midőn csekély tehetségünkhöz képest , egyleti munkálódásunkkal, az eddig magunkban zárkózott körből, a nyilván cselekvés eme tágasabb terére átlépni szándékozunk. Emelkedettebb gondolatok, önzetlen szándék, a nevelésügy előmozdítását czélzó szerény — de erős akarat leginkább azon főtényezők, melyekben minden, az egyleti életből kifolyó cselekedeteink s összes törekvéseink tova fűződő szálai gyökeredznek. Ezek ama főtényezők, melyeknek vezérképe mellett alakítottuk meg mostanság tanító-egyletünket; ezeknek nyomán haladtunk lassan bár, de mégis előre — ügyünket rendezgetve, a békés egyetértés utáin idáig ; — ezek ma is és lesznek jövőben azon irányadók s tova vezető lépcsőzetek, melyekkel egyletünk küszöbét átlépni, magunkat mindinkább képezni és munkálódásunk által czélunk felé haladni törekedünk. Midőn tehát közös erővel munkálkodni kívánunk, csak saját erkölcsi kötelességünket akarjuk teljesíteni, mely különben hivatásunk feladata is egyszersmint. Azonban, noha ebbeli egész igyekezetünk oda irányul, köztörekvésünk legfőbb intenziója oda hat, hogy valamint egyleti társulatunkkal, úgy az előttünk lebegő czél megvalósítására tőlünk telhető egyéb áldozatokkal is egyaránt, — mindinkább hasznára, előmozdítására válhassunk azon fontos ügynek, melynek különben már hivatásunknál fogva szolgálatában vagyunk; mégis nem — akarjuk magunkat azon csalóka reményekben ringatni, hogy a dolog e tekintetében csak úgy —: * képzelhető könnyűséggel áteredzhetünk; tudjuk, hogy lesznek majd czélunk felé vezető úton hátráltató akadályok — sőt meglehet, hogy tövisek is, melyekkel szintén meg kell küzdenünk. Ennek tudata azonban nem csüggeszt el bennünket. —■ Küzdeni korszem eszmékért, nemes őzésért, már magában erény, főleg ha azt férfias komolysággal, higgadt, — de bátor lélekkel ríjuk. — Már maga az élet, mely folytonos küzdelemmel áll kapcsolatban bizonyít a mellett, hogy ki ezért akar érni, annak küzdenie is kell. Megalkszunk azért ebben is a helyzet komolyságával és nem csüggedünk, na esetleg tövisekkel, vagy netán egyéb utunk elé gördülő akadályokkal kellene is majd szembeszállanunk, megküzdenünk. Méltó ügyhöz méltóan is kell munkálkodnunk még akkor is, ha tán mostoha gyermekként nem találkoznánk azon méginkább erőt kölcsönző elismeréssel, melyet ügyünkért kész szolgálataink s ez érdemben egyleti köztörekvéseink együtt megérdemelhetnének , hisz mi magasabb czél után törő tetteinknek bérét nem a nemes külső jutalmakban, hanem a nemes küzdés erénye által , saját önmivelődésünkben óhajtjuk megszerezni. De azért él bennünk a remény, hogy ügyünk nemes volta, az akarat erélyével párosult áldozatkész munkásság, a küzdelemben való kitartás, lassanlassan meg fogják a jövőben bennünk — a közönségnél is teremni azon erkölcsi garantiát, mely által életrevalóságunk beismerésével — egyletünk, a közvélemény előtt is, méltóan foglalhat helyet — a többi társadalmi intézmények sorában. Addig is tehát fel a tettekre t. kartársak! mutassuk meg, hogy nem csak tenni akarunk, de cselekedni is tudunk. — Munkálkodjunk méltóan, korunk, ügyünk és egyletünk kívánalmainak megfelelőleg. — Ki megáll, vagy habozik a munkánál, az már késik, — mi azonos a hátramaradással. — A mi hivatásunk feladata előre törni, — tehát a haladás, a haladás pedig folytonos öntevékenységet kíván; tevékenységünk azonban csak akkor és úgy lehet eredményeiben gazdag és a czélnak megfelelő, ha a tettek mezején tétovázás nélkül bátran kezdünk és kitartóan cselekszünk. Koszoni István, egyleti elnök, Gyönk, October 9. 1877. Tisztelt szerkesztő ur! Hosszas hallgatás után berukkolok ismét, jelt adva arról, hogy még élek. Igaz, hogy némelyek nem bánnák, ha már nem élnék, már t. i. azt, hogy mint e lap levelezője meghaltam volna. Mert hát mégis fránya egy dolog az az újság, még frányább az, aki abba ir, mivel hát az olyan reporter-féle ember figyelmét a legkisebb dolog sem kerüli TÁRGYA. Végtalálkozás. Elbeszélés. Irta: ifjabb Léner Ferencz. (Folytatás.) Ezen, inkább a vonításhoz hasonló szavak hallatára Szalome visszadöbbent, hideg borzadály futotta át tagjait s nyugtalankodó lovát megsarkanytyúzva a koldusnő felé vágtatott. — Az Istenért! kegyelmezzetek, ne bántsatok! A kétségbeesés oly sajátszerü erőt kölcsönzött rikácsoló hangú jajgatásának, hogy szánalmat keltett Szaloméban. — Ne félj öreg, szólj mi lett, mi baj? Segíteni akarok nyomorult sorsodon! Biztató Szalome. A résztvevő női hang hallatára erőt vett magán a rongyokba takaródzott koldusnő, fénytelen beesett szemeit mereven Szalomera szegezte s vonagláshoz hasonló mozdulatokat téve, a keserű fájdalom hangján így szóllott: — Ha köztetek van becsületem s lelkem nyugalmának elrablója, jöjjön hozzám, könyörüljön meg rajtam. Döfje át szivem, hadd szabaduljak szenvedéseimtől, melyekért neki kell számolnia. — Ha engem élő halottá tudott tenni azért, mert midőn iszonyú éhhalállal küzködöm, eléje vivém aljas vétkének nyávogó gyümölcsét; ha képes voltok fogni magától engem és tulajdon vétkének szerencsétlenotozatát, midőn a végső nyomorba sülyedénk, mibe kerülnej most durva köszivének egy döféssel megsemmisíteni iszonyú szenvedésemet, midőn már csak a lélek is pihenni jár belém! Könyörülj rajtam, szabadíts meg e megutált élettől, mely csak és teher reám! Hideg borzongás remegteté Szalome bájos tagjait; gyöngyszemeiből ezüst cseppek gördültek arczának havára. — Istenem, miről, kiről beszél ezen asszony ? Szólt megrémülve. — Ne félj gaz Vida — folytatá tovább a koldusnő — te sem örülsz sokáig gyalázatos életednek, előbb-utóbb eljön a fizetés ideje, emlékezzél meg szavaimra akkor, midőn iszonyú vétkeidért igazságosan meglakolsz. Légy átkozott ! — Hagyjuk itt e szerencsétlent, szól a csatlósok egyike, mindig igy félre beszél. Szalome egy zacskó pénzt vitetett neki s tovább száguldott. Midőn a koldusnő megérezte, hogy a lovak mellőle eltávoztak, remegve nyujtogatá ki aszott kezeit; úgy látszott, mintha vissza akarná hivni a lovagokat. Majd ismét összegörnyedve dőlt a kereszt tövéhez, beburkolózott szellős rongyaiba. Keserű, ijesztő gúnymosoly látszott ránczos arczán s térdre hullva tovább folytatá énekét. A lovasok már majdnem az erdő szélére értek, midőn roppant varjusereg röbbent föl előttük a magasba; rémítő károgásuk a szilaj lovakat megfélemlítették s magasra ágaskodva ugráltak a száraz bozótokon. — Maradjatok el tőlem meglehetős távolságban — szólt parancsoló hangon Szalome. — De azért lassan kövessetek. A bati vár irányában nyomulunk s ha sipom hangját meghalljátok, siessetek körém. Ezen beszéd közbet már az erdőbe hatoltak. Fütyölve sivitott a fák kopasz ágain át a fagyos téli szél, egyes vadak fel-felszökkenése megrázta a földre hullott száraz leveleket; a fákról fölrezzent varjak szárnyainak csattanása némi félelmet keltett a szép Szalome szivében, ki gyötrő gondolatokba mélyedve észre sem vette, hogy kísérőitől jó messze távozott. Ép egy tisztás helyre ért, ahonnan már jól ki lehetett venni Bativár megbámult falait. Visszatekintett, de kísérői közül egyet sem láthatott. Gyönyörű lovának sörényét simogatta finom kezeivel, mert az féktelenül trüszkölt, nyerített, de előbbre menni nem akart. Mig a ló csökönyösségével vesződött Szalome, az alatt az erdő túlsó részéből két lovas villámgyorsan törtetett elő , egyenesen feléje vágtatott. Szivrepesztő sikoltás szállott ki ajakán, lovát hirtelen megfordítás menekülni akart. De a másik percmben már vaskarok közt érzé magát. A végkétségbeesés hőssé avató. Roppant erőfeszítéssel védte magát, de mindhiába! A két vadtekintetü rabló lerántotta lováról. A ló vadultan elrohant, de bájos terhét az egyik rabló saját lovára emelé. A hölgy még mindig iszonyú ellenállást, kétségbeesett önvédelmet fejtett ki, ugyannyira, hogy meg kellett állniok a rablóknak, hogy végkép képtelenné tegyék a védelemre. Amint egyik keze a rabló markából kiszabadult, az övébe rejtett kis tőrért nyúlt s ön szivébe akarta mártani, de a vad tekintetű rabló kicsavarta a nő kezéből a végkétségbeesés eszközét. Kezeit gyorsan összekötözték s a végleg kimerült amazont durva köpenybe takarván, nyílsebesen száguldottak a drága zsákmánnyal az erdőben felfelé. Néhány percz alatt kiértek az erdőből, melynek szélén a már említett kőkereszt közelében rohantak tajtékzó lovaikon. A koldusnő még mindig ott énekelt. A lódobogás hallatára kiaszott karjait felterjeszté az ég felé s végsőt énekelve a feszület tövéhez borult. A lomhaszárnyú varjak baljóslatulag károgva röpködtek a levegőben, a szél zúgva-bögve járt tánczot a sűrűn omló hópelyhekkel s hatalmas karával riadót fújt a röpülve haladó rablóknak, kik a távolban szemeink, elöl már egészen elvesztek. Ezalatt a király és kísérői sok szép vadat elejtettek. Az idő már délfelé járt, midőn lélekszakadva vágtatott fel és jök egy csatlós, kiben Szalome kísérőinek egyikére ismertek. A hirnök láttára a királynak nem épen víg kedélye s megkönnyebbült, azt hitte, hogy Szalome már czélt ért s a