Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1877-04-22 / 17. szám

17. ’szám. Szegzárd, vasárnap 1877. április 22-én. Kiadóhivatal: egyesületnek hivatalos közlönye. Ötödik évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre ... 5 írt — kr. Félévre .... 2 „ 50 „ Egyes szám ára . — — 10 „ Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejes-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak h­iányosan szá­míttatnak. m­­egjelen: betétiként egyszer, vasárna.». Széchényi­ utcza 172. szám, hova az előfizetések,'‘Mű­Mezm­é­nyek *'eS felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának s a Tolnamegyei Az uzsoratörvény remélhető következményei. Országgyűlé­sünk ez évi ülésszakát találólag jel­­lemezte­­ valaki a dolce- fai, m­ente és­ napidíj felsze­dés­ korszakának. Nagyon sok tekintetben lehet igaza. Annyi, ugyan áll némileg,­ hogy mi vidéki halandók a magasabb politikai köröktől­ távol lévén, nem is sejthetjük azon nagy horderejű indokokat, melyek képviselőházunknak a dicséretesen keresztülvitt dolce far niente-t javasolták; mégis azt hisszük, hogy csu­pán a decorum kedvéért is valamivel többet lehetett volna a lefolyt három hónapocska alatt lendíteni. A fővárosi sajtónak egy része nem egyszer meg­botránkozását fejezte ki e­ csekély munkásság fölött s rámutatott azon javaslatokra, melyeket amaz idő alatt letárgyalni lehetett volna is, kellett volna is. Többször felemlítette a 9 év óta vajúdásban levő középtanodai törvényjavaslatot s e figyelmeztetésre az igen tekintélyes tagokból álló tanügyi bizottság tett is annyit, hogy egy ülésen hozzá­kezdett a tör­vényjavaslatnak első czikkelyéhez, azonban az e fö­lött való vitatkozásban annyira kimerítette erejét, hogy még máig is a harcz fáradalmait piheni s ki­látás sem mutatkozik rá, hogy mostanában felocsúd­jék szundikálásaiból. Egyébiránt nincs is e javaslat­nak értelme most, gondolják a képviselő körök, s életbe úgy sem léphet mostanában, mert az állam­nak arra nincsen pénze, hogy a megszűnendő közép­tanodák helyett vagy újakat állítson vagy meglevő­ket segélyezzen, jobb tehát ha nincs törvény, mint az, ha a törvény végrehajtására senki sem gondol. Ebben, igazságuk lehet a képviselő uraknak, de ta­lán a most említett javaslaton kívül, tárgyalás alá vehettek volna más javaslatot, minek életbeléptetése nem került volna az államnak új megterheltetésbe ? Azt minden­esetre megvárhatják a m. kormánytól az adózó polgárok, hogy hál a képviselőházat össze­hívja, foglalkoztassa is, adjon annak munkát, mert a képviselőház együttülése drága pénzbe kerül. Ha takarékoskodunk mindenütt, a­hol csak lehet, taka­rékoskodjunk az országgyűlés költségei körül is és ha nincs teendő, napolja el magát egy időre az or­szággyűlés, bocsássa haza tagjait, a­kik a pihenési időben bizonyosan nem szorultak a szegény állam­­kincstár napi díjaira. Ennyit­­ a vidéki közönség han­gulatának tolmácsolására.­­ Azon törvények között, melyeket az országgyű­lés ülésezésének most említett drága szakában meg­alkotott, legfontosabb az uzsora korlátozásáról szóló törvény, mely az országgyűlés egyik legközelebbi ülésén hirdettetett ki. E törvény létrejöveteléig sőt vajúdáson ment keresztül a vélemények elágazása miatt. Némelyek igazságtalannak sőt az egyéni sza­badság egyenes korlátozásának mondották azt, hogy va­laki pénzét — mely éppen olyan vagyona mint bárm más —­ nem adhatja olyan árért, milyet csak meg­kaphat érte, — mások nem vártak az alkotandó tör­vénytől semmiféle praktikus eredményt, mert az uzso­ráskodók ki fogják azt játszani, a­mikor csak lehet A többség azonban — igen helyesen — más véle­ményben volt, meghozta a törvényt s az folyó évi julius 1-én életbe lép. Mi részünkről nem tartjuk e törvényt oly pa­ri aceának, mely nyomorult, pénz- s hitelviszonyain­kat varázsütésre meggyógyítani fogja; de tartjuk; olyan intézkedésnek, mely némileg meggátolja az u. n. kisbirtokosoknak, a lelketlen uzsora által okvet­len bekövetkezendő tönkremenetelét, — oly intézke­­désnek, mely felébreszti a népben a már kialvó fél­ben levő törvénytiszteletet s beláttatja azzal, hogy annak a felsőségnek, mely a néptől oly lényeges ál­dozatokat követel az állam fentartása érdekéből, még­is van egy kis érzéke a nép bajai iránt s azokon ott,a­hol csak lehet, segíteni iparkodik. A tárgy, fontosságánál fogva fejtsük ki nézete­inket bővebben. Midőn hazánk újabb alkotmányos életét meg­kezdette, a nagyobb államok mintájára próbált be­rendezkedni s olyan formán járt, mint az a fiatal kereskedő, ki kereskedést nyitni szándékozván, mie­lőtt leendő üzleti helyiségét tüzetesebben megtekin­tené, megcsináltatja az állványokat, fiókokat s egyéb bolti bútorzatot, megrendeli az áruczikkeket s midőn be akar rendezkedni, akkor látja, hogy az állványok magasak, a fiókok szélesek, sőt azt is meghallja, hogy a megrendelt áruczikkek között olyan is van, miből az ő leendő­ lakhelyén, éveken keresztül pár krajczárnyi is alig kel el: akkor fog újra hozzá a rendezkedéslysz, az állványokat alacsonyabbra, a fió­kokat keskenyebbekre csináltatja, a megrendelt, de * 1 TÁRGZA. Se füle, se farka. (Útirajz. — mázolja Monori.) Különös czim! — mondják némelyek, amint két sor­ral feljebb tekintve, látják: se füle, se farka. No, ez bizo­nyosan valami sületlen elmefuttatás lesz, mely nem akarva is meg fog felelni czimének. Ejh­ ne olvassuk el. Én pedig arra kérlek nyájas olvasó, hogy ha van egy parányi időd a hasznos haszontalanságok tanulmányo­zására , olvasd el végig e tárczácskát, illetve: nézegesd meg jól finoman látó szemeiddel e talán durva mázolat minden egyes vonásait, mert nem tréfaság lesz, mit most eléd tárok, 1—1 komoly való, siralmas, gyászos történet, még pedig nem­zetiségi szempontból! Egy éve múlt már, mikor­­ nem ugyan ilyen tulipánnal érő havazás idején, mint a minőhöz e sorokat írva szeren­csénk van,i — hanem rendes, havazni dukáló időben) két jó apró magyar ló röpítvén alattam a szánt egyik szomszé­dos városkába, Juliánna napra, az után egy szerencsétlen teremtéssel találkoztam, vagyis jobban­ találkoztunk, mert a szánon egy egész boldog kis család foglalt helyet. A sze­gény sorsüldözöttel­­— ki számunkra felkéretődzött — hasz­talan kérdezők nevét, rangját, foglalkozását és egyéb élet­viszonyait , kérdéseinkre m­it se válaszolt, néma maradt egész után, csak őszintén hálás pillantásai engedék sejteni, hogy a közelmúltban nagyon boldogtalan lehetett s most, hogy megszántuk öt szánnal, hogy felvevénk magunk közé a még üres helyre, igen jól érzé magát. A kicsiny utazó társaság minden tagja csakhamar­­ bizonyos előszeretettel viseltetett a szerencsétlen idegen iránt, kinek egyelőre közös egyetértés­sel — mert nevét némasága miatt meg nem tudhatánk. — Melinda nevet adtunk. (E név tudatja kivel-kivel, hogy a fel­vett szerencsétlen tehát nő volt.) Melinda különben méltán viselé urias nevét, mert da­czára szerencsétlen némaságának, már az első pillanatokban bizonyos nagyúri elegantiát árult el magaviseletével. Hogy többet ne mondjak, az utazó társaság nő­tagjaihoz első pereztől fogva előzékenyebb, szolgálatkészebb volt, mint én­­hozzám; ha valamit úrnőim elejtenek, ő villám gyorsaság­gal vette azt fel s juttatta kézhez; feltűnően keveset evett, — ezen kivül kissé szeszélyes is volt, mert az egész után, hol beült a kocsiba, hol kiült a kocsis mellé s egész élv­vel vizsgálta az előtte ismeretlen vidéket, merre keresztül utazunk. Utunk végeztével — az édes „otthoniban tanácsko­zónk, hogy mittevők legyünk a szerencsétlen Melindával ? Neveljük-e, tanítassuk-e, vagy minden költséget és fáradsá­got kimérve, bevárjuk, míg rövid időn találkozank valaki, ki a szegény szerencsétlennek pártját fogja, magáénak vallja s elviszi őt ? Minden hivatalos és hivatalon kívüli körözés, vagy magyarul currentálás, haszontalan volt, nem jelentke­zett senki — és mi már Melindát egészen magunkénak tar­tuk, neveltük, taníttattuk mindenre, mire leginkább szüksége volt. Már magyarul is jól tudott, holott az előtt csak törve ejtett ki pár német és angol szót. Egész gyönyörűségünk tellett benne, — midőn egyszer csak — történetünk kezdete után több, mint egy évre — szép tavaszi alkonyon, úri tár­saság, nőkből és férfiakból álló, jelen meg tornáczomon, tuda­kozódva Melinda felöl s állítva, hogy a szerencsétlen terem­tés az övék és ők azt ezennel visszakövetelik. Nyissatok ajtót! — mondám — s nagyot fittyentve amúgy magyarossan, elkiáltám : Linda ne, fütty! mire anő­­ek rohanva befutott. Azt hittte, hogy most is sonka-csontot kap. Dehogy! az úri emberekkel érkezett úri nő tartá felé fehér kezecskéjét s Örvendve kiáltó neki: ó meine liebe Sösszi! (Tehát megtudtuk igazi nevét is a talált kiasszony­nak!) Linda persze máig elfelejtett németül azon egy év alatt, mig nálunk volt nevelésben, de azért mégis megértett egy két szót a magyar mágnásnő beszédéből, daczára, hogy fülei nem voltak, mikor már hozzám került se­m s hize­­legve csóválta volna farkát felismert régi úrnője előtt, h­a t. i. az is le nem lett volna vágva —rí rangjához illőleg —* 1­2 3 még kicsiny korában. De bizony neki nem volt: se füle, se farka.! Német kutya volt, de azért sajnálom szegényt, mert soha sem lesz olyan jó dolga spinótos honában, mint az én sonka,­­csontos konyhám kövezetén. Elvitték biz­ét s a háládatlan gonosz még meg sem köszönte az egy évi kvártélyt és zsí­ros nevelést! Pedig mennyit vesződtünk vele, kivált mig ne­vet tudtunk neki adni. Az eb nevek szótárát betűrendben egészen kimeríténk. Amidor, Allegro, Castor, Pax, Lion, Zsoli, Czukor, Hektor, Thea, Fox, Pindi, Subi, Mitugrász és a jó isten tudja miféle neveket el­mondtunk előtte, mig­­ r— egyiket sem értve — végre Lindának kereszteltük. Mi szép név, mégis mi rút hálátlanság! Eddig tart a szomorú törté­net. Haszontalanság lesz ez és nincs se füle, se farka! most már mondhatod nyájas olvasó, de hasznos tanúságot is me­ríthetsz e haszontalan históriából, — nevezetesen: 1­ ör. Szánnal meg ne szánd a német kutyát, melynek ismertető jele I se füle, se farka, — mert háládatlan lesz hozzád, mint Linda volt a német szó meghallása után. 2- or. Tanulj magyaros prakszist tőlem, ki­fejtvén Lind german eredetét, felhasználtam a nevelési időt, a nálam töl­tött egy évet arra, hogy Linda kisasszonyt elférjezvén, egy egészséges him-szülötthez jutottam, ki már csak tisztán magyarul beszélt s kit annyával elvinni nem engedve, tény­leg megczáfoltam a ma jus naturális elvet: „accessorium ae­­quitur suum principale.“ 3- or. Soha ne olvasd el az olyan tárczát, melynek czím se füle, se farka; mert sok sületlenséget olvashatsz az okos czimü tárczákból is!

Next