Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1878-05-16 / 20. szám

20. szám. Szegzárd, csütörtökön 1878. május 16-án. Hatodik évfolyam. Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi­ részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak jutányosan szá­míttatnak. Megjelöl­: hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. A közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egész évre . . . 5 frt — dr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára . — — 10 ., Tolnam­egye törvényhatóságának, a­ tolnamegyei gazdasági egyesület­nek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. i Visszapillantás a „községrendezés és a köz­ségi jegyzők“ czímű­ czikkre. i. Mint a megyénk szellemi és anyagi érdekeinek fejlesztésére hivatott ezen lap egyik olvasója úgy vélem, egyetértek a „Tolnamegyei Közlöny“ figyel­mes olvasó közönségével, mikor constatálom azt, hogy lapunk terén, különösen az utóbbi időben irá­nyának teljesen megfelelőleg, igen figyelemreméltó czikkekkel találkozunk, melyekben közérdekű s kü­lönösen a gyakorlati életre vonatkozó dolgok vétet­nek bírálat alá és tétetnek eszmecsere tárgyává. Ily figyelemreméltó czikknek tartottam a T. K. 13-ik számában megkezdett s annak 16-ik számában foly­tatott és bevégzett, „a községrendezés és a községi jegyzők“ czímű közleményt is. És ezen feltevésem­ben egy részben nem is csalódtam. Mert eltekintve attól, hogy az ismeretlen szerző tanulmánya tárgyát —­­mint a czím alatt zárjel között, olvasható meg­jegyzésből kitűnik — a községi jegyzők figyelmébe ajánlotta, e sorok írója, bár nincs szerencséje, a mai viszonyok között igen terhes, de épen ezért felette fontos és tiszteletreméltó állást elfoglalók tiszttársa lenni, mégis alkalmat vett magának a gyakorlati közigazgatás alsóbb rétegeiben mutatkozó hiányok megvilágosítását és orvoslását czélzó czikket, majd­nem oly nagy mértékben, mint kiknek ajánlva van — figyelmére méltatni. Hogy az idézett közlemény csak egy részben mondható figyelemreméltónak, azt hiszem, mindenki, aki a T. K. 13-ik számának vezérczikkét figyelem­mel elolvasta s az ebben olvasottak hatása alatt an­nak folytatását a 16-ik számban gonddal vagy tán épen kritikailag nézte át -ír velem együtt kénytelen bevallani, még azon esetben is, ha a t. olvasók va­lamelyike véletlenül nem tartoznék is „az avatottab­­bak“ sorába. Mert aki a községi közigazgatást csak távolról is ismeri, nem teheti fel, nem hiheti el, hogy a községek rendezéséről szóló 1871. évi XVII. t. ez. hiányain az által segítve lenne, ha czik­kiró javaslata értelmében törvén­yhozásunk a községi jegy­zőknek, a községi képviselő-testületekben elnöki vagy társelnöki széket biztosítana. De ezen megjegyzésünk­ csak az általánosság­ban kimondott előbbi állítás gyarló érveképpen lé­vén felhozva: a t. czikkíró s a T. K. t. olvasó kö­zönsége engedelmével magamat „az avatottabbak“ közé graduálandom, ez által vélvén jogot nyerni a szóban levő iczikk feletti észrevételeim elmondásár­a. Miért is kezdem az elején. A czikk első fele, vagyis a 13-ik számban köz­­lött rész kevés módosítással elfogadható s alig ki­fogásolható, mert hiszen a folyamában levő évtized teljesen igazolta azt, hogy az alkotmányos élet vis­­­szaállítása óta (1865—1877.) alkotott igen sok tör­vényeink a gyakorlatban alkalmazhatlanokká lettek s csak a közügy szenved a miatt, hogy — nem aka­rom vitatni minő tekintetekből — még máig is ér­vényben vannak. Találkozik továbbá czikkiró nézete a figyelmes olvasó nézetével akkor, midőn állítja, hogy a hazai törvényhozás, a törvények alkotása kö­rül az ország tényleges viszonyait és a nemzeti élet sajátságait olykor-olykor a számításból kifeledte; de talán ezen hibák —­ habár azokat megbocsáthatók­­nak tartani nem lehet —1­okadatolásra lelnek a korszellem sajátságos rohamos előre­haladásában s azon majdnem általáno­san elfogadott felfogásnak okozatai gya­nánt tekinthetők a törvényhozás gyakor­lati terén észlelt ilynemű hiányok, m­ely­­szerint a nyugati államok miveltebb né­pei előrehaladt intézményeinek megho­nosítás­a mozdítja elő hazánk szellemi és anyagi gyarapodását.­­­ Pedig a tapaszta­lás számtalanszor bebizonyította, hogy nem mindig tanácsos, nem minden esetben czélravezető a bár mi­veltöbb nyűgöt utánzását minden lépten követni s a saját helyzetünk felett sóhajtozva annak nemze­teire mint mindenben, mintaképekre hivatkozni. És ezen hibába esik czikkíró is, mikor a tan­­szabadság és szabad választást, az azok gyakor­­latbeli alkalmazási módjának közvetle­nül szerzett ismerete nélkül, mint valami nagy szénu­­s tán elérhetetlent (?) állítja az olvasó elébe; mintha bizony ezen tanszabadság határain belül a czikkíró által gondolt boldog kánaánban a diplomaszerzés első lépcsőjére jutáshoz nem volná­nak szükségesek a gyakorlati életre felette kiható némi kis előismeretek s mintha bizony ezek oly nagyon megvolnának szerezhetők a képzelt bol­dog országnak valószínűleg nem hiányzó ültetvé­nyei és vadonjaiban is. TARGIA. Egy leánykának első és második szerelme. ( Angolból. (Folytatás.) — Grenville Károly! ezt nyertem tehát viszonzásul azon határtalan szeretetért, melyet önre pazaroltam! Nem önre, nem, hanem az eszményre, kinek odaadtam, kivel meg­osztottam oly üde, tiszta, égő szivet, mint az enyim. Károly meglepetéssel nézett Mariskára. — Valóban, kedves egyetlenem, ez igazán nevetséges dolog. Azt csak nem képzelheti, hogy kegyed iránt való szerelmem azért nem oly igazi és forró, mivel ábrándjaim már tova tűntek. Ily jelentéktelen ok csak nem fogja meg­zavarni boldogságunkat Mariska; szerelmem kegyed iránt oly mély, hogy egyátalában nem érinthetik azt egy pilla­natra sem az elmúlt időnek buborékai. E megjegyzésre Mariska gyorsan ugrott fel puha ülé­séről, szemében nem voltak könyek, de halvány pillái szét­tágultak, szintelen arcza és ajkai daczos szive küzdelmé­nek elvitázhatlan jeleit tü­nteték elő. Egy pillanatra jegye­sére tekintett, azután szemeit lesütve, fejét meghajtva csen­desen susogta: — Vegye vissza e gyűrűt Károly, házasságunkból sem­mi sem lesz, mert valószínűleg én sem vagyok egyéb ön előtt, mint a múló időnek egy buboréka. Isten, nagy ke­gyelméből meg fog nekünk bocsátani azért, hogy egymás életének vidámságát a szándékolt összeköttetés által egy kissé megzavartuk. E szavak után rögtön távozott. Neki vadult tekintettel pillantott Károly a bezárt ajtóra; mint kő­­szült vad ugrott a felé — késő volt, a leány nem volt többé látható. Ekkor Károly szétnézett a szobában, tekintete Mariska írószerére esett, fogott egy tollat, mely épen keze ügyében volt s irta sietve egy darab papírra a mint következik: „Az Istenre kérlek Mariska jöjj vissza — boldogsá­gomra — boldogságunkra kérlek jöjj vissza szeretett an­gyalom. Sziveinknek legbensőbb érzelmére ne mérj ily csa­pást félrevonulásod által. Jöjj kedvesem, mindent megmon­dok. Eszem ágában sem volt soha, hogy tőled valaha meg­tudnék válni, jöjj, hagyj fel ezen szükségtelen, czélra nem vezető kínzással. Örökre a tied és csupán csak a tied.“ Károly. Megrázta a csengetyűt, a levélkét beküldötte Mariska szobájába. Századoknak tetszett előtte, még megkapta a vá­laszt. Szorongás között törte fel a levelet, melyből a követ­kezőket olvasta: „Sem az idő nem változtat meg annyira, sem rábeszé­lés nem bírhat engem arra, hogy öné legyek. Épen e reg­gel olvastam egy áldozatnak történetét, ki oly férfiú nejévé lett, ki már ezelőtt valakit szeretett. Nyissa fel csak az ál­talam olvasott könyvnek tartalom­jegyzékét, meg fogja ott találni „a megtört szív“ czimü elbeszélést, olvassa el és ha elolvasta kérdezze meg saját szivétől, lehet-e csudálkozni az én elhatározásomon. Múlt éjszakai álmom valóságos jö­vendölés volt jövendőmre nézve. Egy gyönyörű uton járkál­tam, fejem fölött boltozat formára szöllőlugos, melynek pom­pás fénylő, zöld levelei rám hajoltak, a hófehér virágok kö­rültem illattal töltötték el a levegőt, minden lépésemmel egy illatos ibolya került lábam alá, pompás vadvirágok össze­fonva mint egy bársony szőnyeg terültek el előttem. Min­den oly szép, gyönyörű volt körülöttem és én haladtam uta­mon előre. A lúgos sötét árnyékáról egy mélységnek nyi­tott széle tűnt fel előttem. A nap elrejtő tányérját a messze nyugatiak kék felhőibe, láttam mint sülyed lejebb és le­­jebb, mig eltűnik a láthatárról, vigyáztam mint bukkannak elő a beborult égből a fényes csillagok. Kelet felé a hold­­­­nak hideg, bádgyadt fénye látszott, a ragyogó csillagok meg­reszkettek és elhomályosodtak királynői megjelenésére. Hi­deg borongó érzés fogott el, Iában elé tekintettem, egy ör­vény szélén álltam, egy lépést még és én veszve vagyok. A mélységből — oly messze, hogy szemeim nem vehették ki — felhallatszott a tajtékzó víznek csattogó zaja, a túlsó oldalom távol meredek látszott és ezen félelmes örvény fö­lött egy szál kötél vezetett keresztül, utam azon vezetett el és én nem tudtam visszafordulni. Az égre tekintettem, nem volna-e a menekülésnek valami útja ? Nem volna-e kár, mely megvédne engemet ? A sötét felhők óriási tömegekben lassan közeledtek felém, kiterjedésük eltakarta a holdat, el­borította az egész földet, az örvényből földalatti hangok ki­áltoztak felém, épen a kötél, melyben még erőm mellett né­mileg bíztam, veszett el előlem a sötétség miatt. A halálos küzdelemben, az erőlködés miatt felébredtem —­ felébredtem s hálát adtam Istenemnek, hogy álom volt, csekély képze­lődéssel az egész valósággá lehetett volna. Még mindig az örvény szélén állok, de mozdulatlanul, mert megszűntem küzdeni. Szívemben még van elég erő arra, hogy átvigyen engem a veszélyes ut fölött, de ha az megtörik, a sziklák közé zuhanás miatt elfeledheti-e bárki azon óriási aggodal­maknak cssak tizedrészét is, melyek most rágódnak szivemen ? _ Isten önnel örökre ezen pillanattól fogva, bárhol talál­kozzunk is, nem ismerjük többé egymást, — ez órától fogva megpróbálom az önnel töltött múltnak minden emlékét ki­tépni szivemből. írni hasztalan fog nekem, ha írna is, le­velei felbontatlanul és felelet nélkül fognának visszaküldetni. Utamat megválasztottam, nem valami vig szívvel ugyan, de több vigasztalásom van abban, ha most tiltom el szivemet, mint hogy olyan sorsa legyen, mint annak „a megtört szív ̋­­nek, melyről olvastam. Mégegyszer, Isten önnel, Mariska. (Folytatjuk.)

Next