Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)

1883-06-10 / 24. szám

XI. évfolyam Megjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchenyi­ utcza 172-ik szám, hova az előfizetések, hirdetmé­nyek és felszólamlások kül­dendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók 24. szám Közigazgatási, társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap Tolna megye törvényhatóságának, az országos selyemtenyésztési ministeri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesület s a szegzárd-központi tanító-egyletnek hivatalos értesitője, Szegzárd, 1883. junius 10 Előfizetési árak: Egész évre.............6 frt . kr. Félévre .................3 „ — „ Negyedévre .... 1­­­50 „ Egyes szám­ára 12 kr. Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, ahova a lap szellemi részét illető közle­­­­mények intézendők. Nyilttér: 4 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosan számíttatnak. A megyei központról. Régi, megdönhetetlen alapigazság, hogy azon állam bir az állandóság legtöbb biztositékával, melynek polgárai bizonyos korlátokon belől arány­­lagosan egyenlő vagyonnal rendelkeznek. A nemzet, mely milliomosok csekély szá­mából s a szegénység millióiból áll, csakhamar elveszti a lét egyensúlyát s a küzdelem, mely egyrészről a létért, másrészről a vagyonosság kellemeinek megtartása érdekében fejlődik ki, csakhamar romjai alá temeti a fejlődésképtelen hangyabolyt, melyet az önteltség, daczára a nagy mindenségről tudomással biró általános ismere­teknek, emberi társadalomnak szokott nevezni. A nagy vagyon épügy, mind a földhöz ta­padt szegénység a corruptió szülőanyja. Az elpuhultság és kétségbeesés tökéletesen azonos következményekkel járnak. De másrészt egyenlő vagyonfelosztás a ter­mészet törvényeibe ütközik s így minden törek­vés, mely ezen alapjában igazságos elv kivite­lét tűzi ki czélul, az utópiák országába tartozik. Jogosan­ azonban az akarat: minden lehető módon, még törvényhozás utján is odahatni, hogy a munkájuk után élő osztályok a vagyon­nal rendelkező résznek ki ne szolgáltassanak. Zsarnokok és rabszolgák nem élhetnek bé­késen együtt. A minő­ mértékben azonban a Szélsőségek szülte, roly, következmények elhárítása­ köteles­sége az államnak és társadalomnak egy­aránt, úgy a nemzeti fejlődés és műveltség alapfei­té­tele megkívánja, hogy bizonyos mérték­ állami és megyei központok létesitessenek, melyek nem az elnyomás, hanem a vezetés fontos szerepére hivatvák. Az országnak szüksége van egy központra, mely a szellemi és anyagi tényezők öszpontosí­­tása folytán a nemzeti erőt képviselje. S míg a főváros fejlődése ezen határokon belül mozog; míg nem semmisíti meg a vidék fejlődését; míg nem lesz belőle az ország mo­­sochja, tökéletes jogosultsággal bír. Ellenben ha túlkapásaiban, önszeretetben annyira megy, hogy a vidék létét fenyegeti, akkor végeredményeiben azt szüli, mit a mil­liomosok és proletárok osztályának harcza. A­mi áll az országra, ugyanaz áll kisebb mértékben a megyékre nézve is. A megyének épen úgy szüksége van egy vezető központra, mint az államnak! --------­Ha ezen elveket Tolna megyére alkalmaz­zuk, úgy szükségkép Szegzárd hegykoszorúzta vidéke vonja magára figyelmünket. A sors véletlen szeszélye, vagy tán a Ben­­czések kolostora, de az sincs kizárva, hogy vi­lágra szóló kora okozta, hogy belőle Tolna me­gye székhelye lett. Sokáig tespedésben élt, de újabb időkben nem egy jelét adta, hogy tőle telhetőleg iparko­dik haladni. Nagy áldozattal sok oly intézményt létesí­tett, mely jelzi, hogy haladni kíván s hivatása tudatával bír. Nem óhajt anyagi előnyt a megye többi hasonló jogosultsággal biró helyei rovására, ha­nem egyedüli végczélja, a­mivel a megyének ha­sonló minőségű központjává fejlődni. Azonban bármily jogosult is e czel, bár­mennyire iparkodik is legjobb erőinek latba ve­tésével azt megközelíteni, saját anyagi ereje és székhely legyen, okvetlen szükséges a megyé­nek is hozzájárulni. Nem a megyét, mint politikai testületet, ha­nem földbirtokos osztályunkat értjük s hozzájok van néhány szavunk. Földbirtokosainkat a nyár pusztai birtokaik­hoz köti. Ezer érdek kívánja, hogy ott legyenek, a hol a rengő buzakalász terem. Szép is a pusztai élet nyáron! Azonban ha a nedves ősz és a zord tél, m­unkáik bevégzése után, őket termeik négy fa­lai közé szorítja, akkor bizony nem elég az ök­rök kolompja, a béresek nyers hangja savarja Csoport károgása, hogy valaki szellemi igényei kielégítésének tudatával birjon. Igaz, hogy a­ki szórakozni, mulatni, élvezni kiván és hozzá pénze van, elmehet Budapestre, Bécsbe, Párisba és Londonba; és ahogy az ily kirándulások oly költségekkel járnak, melyek igen sokat a nemzet­fentartó osztály tagjai kö­zül már­is igen érzékenyen érintettek. Míg ellenkezőleg egy olcsó vidéki város sokkal kevesebb költséggel nyújthat annyi szel­lemi élvezetet és mulatságot, a­mennyi elég éve­ken át, legalább is addig, míg valaki a maga­sabb élvezetek biztosítására elegendő vagyonnal rendelkezik. Szegzárd, ha közönsége kellő mérvben meg­szaporodik, ily arányú vágyaknak kétségkívül eleget fog tenni. Van csinos tánczterme, hol igen szép tár­saság mulathat: vannak zenészei, vannak éne­kesei; — lehet igen könyen állandó szinháza; — lesz vaspályája, mely a közlekedést megkö­­nyíti s vannak közhelyei, melyek fejlődés ké­pesek. Vannak tehetséges iparosai, kik csak a pár­tolást igénylik, hogy a nagyobb városokkal ver­kúl hogy valaki elparlagiasodnék. Építsenek azért más megye pél­dájára, földbirtokosaink kényelmes lakházakat Szegzárdon, töltsék a te­let közöttünk s Szegzárdból egy év­tized múlva Tolna megye valóságos székhelye lesz. Boda Vilmos. Szóval, meglehet itt már tdk&i fe­ lakni..­­U*­­ Mai számunkhoz felio melléklet van csatolva. T­A IM Ü­G­Y. A tamási-vidéki i. k. néptanitóegylet. Tisztelt szerkesztő ur!Tamási, 1883. junius 5. Nagy méltóságú megyés püspökünk egyik rendele­tében felhívta a kerületi esperes és plébános urakat, hogy hassanak oda, miszerint bizonyos számú szomszé­dos kerületek rom. kath. tanítói oly nagyobb egyletté alakuljanak, mely legalább 50 tagot számláljon, hogy igy a f. évi augusztus 20-ra összehívott II. országos ta­nítói képviseleti gyűlésen, az ezen újonnan alakulandó egyletek küldöttjei is részt vehessenek. Ezen püspöki rendeletet lehetetlen, hogy ne üd­vözöljük a lehető legmelegebben, kivált, ha fontolóra vesszük annak czélját. Igen a czélját, mi nem más mint, hogy a kath. tanítók egyletté alakulva iparkodjanak elveiket, ér­dekeiket és a kath. népnevelés vagyis a vallás-erkölcsös nevelési irányt érvényre juttatni. Ezt ugyan mindenki belátja, hogy e czél üdvöt hozó és talán diadalra vezető valami, de mégis vannak olyanok, kik a korunkban divatozó szabadszellemüek minden alapot nélkülöző állításaikat magukévá téve, azon nevetségig aggodalmas előítéletüknek adnak kifejezést, hogy ezen rendelet által pressió gyakoroltatik a tanító­ságra s továbbá a papság beleavatkozva a tanitóegyletek beléletébe, azt és annak működését oly mederbe terelik, melyből majdan működésének gyümölcse áldást hozólag fog ömleni, a már majd meg nem álló érdek­ malom­kerekükre. Féltik még az ilyen szabad gondolkodók más me­lói, hogy a papság ily nagy mélvbeni befolyása folytán, s a­ tanitó egyletek elvesztik függetlenségüket és lealacson­zástól ment szakértelemmel ítélhessen. Az emigy gondolkodók megnyugtatására úgy hi­szem elegendő, ha csak annyit mondok, hogy nem akarunk oly tanítót ismerni, kiben nem létezik jellem­szilárdság és erkölcsi bátorság. Ha van olyan tanító, úgy az nem hogy tanítónak nem való, de még arra sem érdemes, hogy az ember társadalmi szempontból em­bernek tekintse. Hol pedig jellemszilárdság és erkölcsi bátorság lé­tezik, ott nem hiszem, hogy felütné fejét a pressiót gya- TÁRCZA. Elhagyatva. — Rajz. — írta: Pap István. Gyönyörű júniusi est van. Az ég azútján ezernyi csillag tündököl, a hold halvány sugaraival ezüstözé meg a kanyargó csermely gyenge hullámfodrait, me­lyekben a szomorú füzek bánatosan lecsüggő ágaikat fürösztgetik. Halk szellő suttog a fák lombkoronái között, édes illatot hozva magával a virágboritott tájakról. Néma csend mindenütt. — Csak a pásztor pana­szos furulyája, a hegyeken legelésző nyájak méla ko­lompja, a békák monoton kuruttyolása zavarja meg néha-néha a természet e szó talán ünnepét. Ismét elnémul minden s újra beáll a titokszerü csend, egy különös némaság, midőn a félelemtől bor­zongatott képzelem ezüsthajú tündéreket lát a csillogó hullámokban, midőn a suttogó szellet szellemek sóha­jának véli s a komor­ sötét hegyek árnyékaiban a me­sebeli óriások gonosz szellemét gondolja fölismerhetni. Esti mára csendül meg a kis falu harangja. S az alkonyat üditö hüsében a ház előtt padokra települt öregek áhítattal emelik le kalapjaikat, hogy elrebeg­­jék a mindenség teremtőjének hálaimájukat. Távolról a lengedező szellő szárnyain a hazatérő szüzek danája közelget a falu felé. Mindinkább élénkül a dal, folyton erősbülnek a hangok, míg végre a munkában kifáradt vig leányok é a legények jókedvű dalától visszhangzik az egész kis helység. Azután lassan-lassan elszéled a tömeg s ki-ki siet haza, hogy kipihenje övéi közt a nap fáradalmait. Egymásután sötétülnek el a kis házikók ablakai úgy, hogy mikor az óra tizet ütött, az egész falu nyuga­lomra hajtá fejét. Csak a kimagasló helyen álló templom melletti közel épületnek egyik ablakán át vet még az égő gyertya halvány sugarakat az átellenes házakra. Benn egy ifjú, fejét félkarra hajtva, a tiszta, zajtalan égbe tekint. Érdekes arczat a kiállott szenvedés, a jelen csalódás bánatos kifejezéssé alakítá, mi még vonzóbbá szelidebbé teszi egész lényét. Megszólal a furulya távol, hosszas, panaszos dal rezgi át a léget. Az ifjú barna fürtéi lágyan omlanak a lassanként könytöl áztatott arczra. Vájjon mi sajtolható ki e hívatlan vendégeket? Kinek emléke idézhette elő e rég nem élvezett eny­hítő gyógyírt? Csöndes melódiában zokog a mélyen megható hanghullám, mi lelkét bűvhatással a fájdalmas vissza­emlékezés honába ringatja. S e síró dana az ifjúra mily csodás hatással bir. Hevesen szivéhez kap, a legmélyebb elkeseredés tük­röződik arczáról s rajta a rögtöni izgatottság észlel­hető, mi­alatt gondolatai szerte kalandozva az emlé­kébe tódult képeken nyugpontot keresnek. Majd le­küzdve pillanatnyi felh­evülését, nyugodt odaadással engedi át magát a kesergő hangok hatásának. Igen, van amin elmerengjen, ott a távol szülő­városa szeretteivel, a rég nem látott délibábos róna rengő kalászaival, — itt a csendes magány, hol szin­tén nagyobbrészt csak önzést és önérdekhajhászatot tapasztalt; visszagondol a fájdalmas és mégis boldo­gabb perczekre, amidőn kedvese, ki elborult kedélye egyetlen hathatós vigasza volt, fuldokló zokogással kéré hogy ne menjen el. Az utolsó bucsucsók, mintha még most is ajkán égne , gyönyörittasan emlékszik erre. A szülök áldása s a midőn sírva ölelték meg, arra kérve, el ne feledje őket a világ zajában, a sze­rető hölgy csöndes zokogása, ki ugyancsak arra kérte, hogy őt se feledje, oh, — ezek mind élénken emlé­­­­kébe véssék! A bucsuzás sötét hátterét a világ önzésére való figyelmeztetés képezi . . . Mindezek lelki szemei előtt elvonulnak; az egész lenge ködként a semmiségbe vész, a fájó valóra ébred. A szép álom, mi lelke előtt ismétlődött, csak volt; azóta változott minden, minden. A hosszú távol­léttel szüleit s kedvesét elidegenité magától, de mit tegyen, ha kötelessége azok óhajával ellenkezőleg kény­­teli s választja el hőn szeretetteitől. A nefelejts, mit imádott hölgyének keblére tűzött, aki csókkal pecsételé hűségi fogadását, mindez a fe­ledés élébe merült. Ah, pedig, hogy fogadta az akkor még szeretett ifjúnak, hogy szive változatlan szeretettel csüng min­denkor emlékén, hogy várni fog, hiszen a válás nem tartand örökké! . ! . Mindez feledve jön. Légy hű, odaadó s változatlan szeretettel höl­gyedhez, ha legkisebb borút is igyekszel, végbetlen szeretetben, eltávolítani boldognak vélt egedről: sze­szélyes szive gyakran szélrózsává teszi s ! . E percz­­ben a hegyek közöl a méla furulyaszó újra szét­hang­zik az éj csendjében, oly sirán, oly bánatos hangon remegtetve e dalt: Fáj a szivem, teher neki az élet, — Ennyi kin közt azt sem tudom hogy élek! Mennyi érzelemhűség rejlik e sokat kifejező dal­lamokban. Mennyit tűrt, fáradt s szenvedett a létért való küzdelemben s csalódás lett a munkabér. Azon szerencsétlen csillagzat alatt születettekhez tartozik, kiket a sors már bölcsőjüktől kezdve, vas­következetességgel üldöz, mígnem életsajkája a lét nagy tengerhullámzatában összeroncsoltan libeg minden peremben összezúzással fenyegetve azt. A kedvezőtlen hírek, miket szülővárosából kap egész érzelemvihart idéznek elő az úgy is sajgó kebelben. Ott úgy mint itt, az emberek hideg számítása, a beteg társadalom fonák követelése s korlátolt világ­néz­­­te a kétségbeesésig elkeseríték őt. Úgy illenek reá a vágyó sóhajként elhaló dal vég­hangjai : Be jó volna fekete föld, A föld fekete göröndje, Fájó szivem eltemetni örökre. A reményt vesztett szív annyi hányattatás után már csak az örök nyugalomért eseng. A sötét rög alatt szeretné a feledés örök éjét föl­találni, de van-e ott túl feledés?! A néma, zajtalan üregben, hol a boldogok álmát a kegyelet nem zavarja: ott találna e sokat szenve­dett és csalódott szív feledést és nyugalmat a földi fájdalmak elöl!! Kettő közül a harmadik. Hárman valkak egy alkalommal a néhai S. kán­­tortanító rozzant külsejű, de annál fényesebb belsejű nádasviskójának zongora­­ szobájában. Azt sem tudom, mi vezérelt oda ama válságos perezben, de ott voltam, az szent­ Ilona, a tanító leánya, kezét rajt felejtő zongo­rája billentyűjén, szemei, — melyekben egy-egy köny­­csepp gyémántként csillogott — az előtte fekvő betett hangjegyen nyugodtak s e mélyen elgondolkozott. Pista, az öreg tanitó segédje, ki alig két év előtt hagyta el a bajai tanitóképezdét — midőn meghal­lotta, hogy megérkeztem, tüstént ott termett közöttünk de a szives fogadtatást, a forró csókot, melyet Ilon ajkáról loptam a viszontlátás örömében, az elősietett Pista mégsem láthatta meg, azonban gyaníthatta, mert eleget hallotta emlegetni nevemet a házi cselédektől, kik már úgy maguk között nem is neveztek másként, mint a „kisasszony vőlegénye“, pedig boldog isten, hol volt még akkoriban az a gondolatom, hogy meg­házasodjam. No de reméltem, mint a hajótörést szen­vedett szerencsétlen, ki egy nagyobb darab fát remél, mint a melyen megmenekült s úszik, míg a véletlen vagy partra veti, vagy mentő hajó felé vezéreli.

Next