Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)
1883-06-10 / 24. szám
XI. évfolyam Megjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchenyi utcza 172-ik szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók 24. szám Közigazgatási, társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap Tolna megye törvényhatóságának, az országos selyemtenyésztési ministeri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesület s a szegzárd-központi tanító-egyletnek hivatalos értesitője, Szegzárd, 1883. junius 10 Előfizetési árak: Egész évre.............6 frt . kr. Félévre .................3 „ — „ Negyedévre .... 150 „ Egyes számára 12 kr. Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, ahova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Nyilttér: 4 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosan számíttatnak. A megyei központról. Régi, megdönhetetlen alapigazság, hogy azon állam bir az állandóság legtöbb biztositékával, melynek polgárai bizonyos korlátokon belől aránylagosan egyenlő vagyonnal rendelkeznek. A nemzet, mely milliomosok csekély számából s a szegénység millióiból áll, csakhamar elveszti a lét egyensúlyát s a küzdelem, mely egyrészről a létért, másrészről a vagyonosság kellemeinek megtartása érdekében fejlődik ki, csakhamar romjai alá temeti a fejlődésképtelen hangyabolyt, melyet az önteltség, daczára a nagy mindenségről tudomással biró általános ismereteknek, emberi társadalomnak szokott nevezni. A nagy vagyon épügy, mind a földhöz tapadt szegénység a corruptió szülőanyja. Az elpuhultság és kétségbeesés tökéletesen azonos következményekkel járnak. De másrészt egyenlő vagyonfelosztás a természet törvényeibe ütközik s így minden törekvés, mely ezen alapjában igazságos elv kivitelét tűzi ki czélul, az utópiák országába tartozik. Jogosan azonban az akarat: minden lehető módon, még törvényhozás utján is odahatni, hogy a munkájuk után élő osztályok a vagyonnal rendelkező résznek ki ne szolgáltassanak. Zsarnokok és rabszolgák nem élhetnek békésen együtt. A minő mértékben azonban a Szélsőségek szülte, roly, következmények elhárítása kötelessége az államnak és társadalomnak egyaránt, úgy a nemzeti fejlődés és műveltség alapfeitétele megkívánja, hogy bizonyos mérték állami és megyei központok létesitessenek, melyek nem az elnyomás, hanem a vezetés fontos szerepére hivatvák. Az országnak szüksége van egy központra, mely a szellemi és anyagi tényezők öszpontosítása folytán a nemzeti erőt képviselje. S míg a főváros fejlődése ezen határokon belül mozog; míg nem semmisíti meg a vidék fejlődését; míg nem lesz belőle az ország mosochja, tökéletes jogosultsággal bír. Ellenben ha túlkapásaiban, önszeretetben annyira megy, hogy a vidék létét fenyegeti, akkor végeredményeiben azt szüli, mit a milliomosok és proletárok osztályának harcza. Ami áll az országra, ugyanaz áll kisebb mértékben a megyékre nézve is. A megyének épen úgy szüksége van egy vezető központra, mint az államnak! --------Ha ezen elveket Tolna megyére alkalmazzuk, úgy szükségkép Szegzárd hegykoszorúzta vidéke vonja magára figyelmünket. A sors véletlen szeszélye, vagy tán a Benczések kolostora, de az sincs kizárva, hogy világra szóló kora okozta, hogy belőle Tolna megye székhelye lett. Sokáig tespedésben élt, de újabb időkben nem egy jelét adta, hogy tőle telhetőleg iparkodik haladni. Nagy áldozattal sok oly intézményt létesített, mely jelzi, hogy haladni kíván s hivatása tudatával bír. Nem óhajt anyagi előnyt a megye többi hasonló jogosultsággal biró helyei rovására, hanem egyedüli végczélja, amivel a megyének hasonló minőségű központjává fejlődni. Azonban bármily jogosult is e czel, bármennyire iparkodik is legjobb erőinek latba vetésével azt megközelíteni, saját anyagi ereje és székhely legyen, okvetlen szükséges a megyének is hozzájárulni. Nem a megyét, mint politikai testületet, hanem földbirtokos osztályunkat értjük s hozzájok van néhány szavunk. Földbirtokosainkat a nyár pusztai birtokaikhoz köti. Ezer érdek kívánja, hogy ott legyenek, a hol a rengő buzakalász terem. Szép is a pusztai élet nyáron! Azonban ha a nedves ősz és a zord tél, munkáik bevégzése után, őket termeik négy falai közé szorítja, akkor bizony nem elég az ökrök kolompja, a béresek nyers hangja savarja Csoport károgása, hogy valaki szellemi igényei kielégítésének tudatával birjon. Igaz, hogy aki szórakozni, mulatni, élvezni kiván és hozzá pénze van, elmehet Budapestre, Bécsbe, Párisba és Londonba; és ahogy az ily kirándulások oly költségekkel járnak, melyek igen sokat a nemzetfentartó osztály tagjai közül máris igen érzékenyen érintettek. Míg ellenkezőleg egy olcsó vidéki város sokkal kevesebb költséggel nyújthat annyi szellemi élvezetet és mulatságot, amennyi elég éveken át, legalább is addig, míg valaki a magasabb élvezetek biztosítására elegendő vagyonnal rendelkezik. Szegzárd, ha közönsége kellő mérvben megszaporodik, ily arányú vágyaknak kétségkívül eleget fog tenni. Van csinos tánczterme, hol igen szép társaság mulathat: vannak zenészei, vannak énekesei; — lehet igen könyen állandó szinháza; — lesz vaspályája, mely a közlekedést megkönyíti s vannak közhelyei, melyek fejlődés képesek. Vannak tehetséges iparosai, kik csak a pártolást igénylik, hogy a nagyobb városokkal verkúl hogy valaki elparlagiasodnék. Építsenek azért más megye példájára, földbirtokosaink kényelmes lakházakat Szegzárdon, töltsék a telet közöttünk s Szegzárdból egy évtized múlva Tolna megye valóságos székhelye lesz. Boda Vilmos. Szóval, meglehet itt már tdk&i fe lakni..U* Mai számunkhoz felio melléklet van csatolva. TA IM ÜGY. A tamási-vidéki i. k. néptanitóegylet. Tisztelt szerkesztő ur!Tamási, 1883. junius 5. Nagy méltóságú megyés püspökünk egyik rendeletében felhívta a kerületi esperes és plébános urakat, hogy hassanak oda, miszerint bizonyos számú szomszédos kerületek rom. kath. tanítói oly nagyobb egyletté alakuljanak, mely legalább 50 tagot számláljon, hogy igy a f. évi augusztus 20-ra összehívott II. országos tanítói képviseleti gyűlésen, az ezen újonnan alakulandó egyletek küldöttjei is részt vehessenek. Ezen püspöki rendeletet lehetetlen, hogy ne üdvözöljük a lehető legmelegebben, kivált, ha fontolóra vesszük annak czélját. Igen a czélját, mi nem más mint, hogy a kath. tanítók egyletté alakulva iparkodjanak elveiket, érdekeiket és a kath. népnevelés vagyis a vallás-erkölcsös nevelési irányt érvényre juttatni. Ezt ugyan mindenki belátja, hogy e czél üdvöt hozó és talán diadalra vezető valami, de mégis vannak olyanok, kik a korunkban divatozó szabadszellemüek minden alapot nélkülöző állításaikat magukévá téve, azon nevetségig aggodalmas előítéletüknek adnak kifejezést, hogy ezen rendelet által pressió gyakoroltatik a tanítóságra s továbbá a papság beleavatkozva a tanitóegyletek beléletébe, azt és annak működését oly mederbe terelik, melyből majdan működésének gyümölcse áldást hozólag fog ömleni, a már majd meg nem álló érdek malomkerekükre. Féltik még az ilyen szabad gondolkodók más melói, hogy a papság ily nagy mélvbeni befolyása folytán, s a tanitó egyletek elvesztik függetlenségüket és lealacsonzástól ment szakértelemmel ítélhessen. Az emigy gondolkodók megnyugtatására úgy hiszem elegendő, ha csak annyit mondok, hogy nem akarunk oly tanítót ismerni, kiben nem létezik jellemszilárdság és erkölcsi bátorság. Ha van olyan tanító, úgy az nem hogy tanítónak nem való, de még arra sem érdemes, hogy az ember társadalmi szempontból embernek tekintse. Hol pedig jellemszilárdság és erkölcsi bátorság létezik, ott nem hiszem, hogy felütné fejét a pressiót gya- TÁRCZA. Elhagyatva. — Rajz. — írta: Pap István. Gyönyörű júniusi est van. Az ég azútján ezernyi csillag tündököl, a hold halvány sugaraival ezüstözé meg a kanyargó csermely gyenge hullámfodrait, melyekben a szomorú füzek bánatosan lecsüggő ágaikat fürösztgetik. Halk szellő suttog a fák lombkoronái között, édes illatot hozva magával a virágboritott tájakról. Néma csend mindenütt. — Csak a pásztor panaszos furulyája, a hegyeken legelésző nyájak méla kolompja, a békák monoton kuruttyolása zavarja meg néha-néha a természet e szó talán ünnepét. Ismét elnémul minden s újra beáll a titokszerü csend, egy különös némaság, midőn a félelemtől borzongatott képzelem ezüsthajú tündéreket lát a csillogó hullámokban, midőn a suttogó szellet szellemek sóhajának véli s a komor sötét hegyek árnyékaiban a mesebeli óriások gonosz szellemét gondolja fölismerhetni. Esti mára csendül meg a kis falu harangja. S az alkonyat üditö hüsében a ház előtt padokra települt öregek áhítattal emelik le kalapjaikat, hogy elrebegjék a mindenség teremtőjének hálaimájukat. Távolról a lengedező szellő szárnyain a hazatérő szüzek danája közelget a falu felé. Mindinkább élénkül a dal, folyton erősbülnek a hangok, míg végre a munkában kifáradt vig leányok é a legények jókedvű dalától visszhangzik az egész kis helység. Azután lassan-lassan elszéled a tömeg s ki-ki siet haza, hogy kipihenje övéi közt a nap fáradalmait. Egymásután sötétülnek el a kis házikók ablakai úgy, hogy mikor az óra tizet ütött, az egész falu nyugalomra hajtá fejét. Csak a kimagasló helyen álló templom melletti közel épületnek egyik ablakán át vet még az égő gyertya halvány sugarakat az átellenes házakra. Benn egy ifjú, fejét félkarra hajtva, a tiszta, zajtalan égbe tekint. Érdekes arczat a kiállott szenvedés, a jelen csalódás bánatos kifejezéssé alakítá, mi még vonzóbbá szelidebbé teszi egész lényét. Megszólal a furulya távol, hosszas, panaszos dal rezgi át a léget. Az ifjú barna fürtéi lágyan omlanak a lassanként könytöl áztatott arczra. Vájjon mi sajtolható ki e hívatlan vendégeket? Kinek emléke idézhette elő e rég nem élvezett enyhítő gyógyírt? Csöndes melódiában zokog a mélyen megható hanghullám, mi lelkét bűvhatással a fájdalmas visszaemlékezés honába ringatja. S e síró dana az ifjúra mily csodás hatással bir. Hevesen szivéhez kap, a legmélyebb elkeseredés tükröződik arczáról s rajta a rögtöni izgatottság észlelhető, mialatt gondolatai szerte kalandozva az emlékébe tódult képeken nyugpontot keresnek. Majd leküzdve pillanatnyi felhevülését, nyugodt odaadással engedi át magát a kesergő hangok hatásának. Igen, van amin elmerengjen, ott a távol szülővárosa szeretteivel, a rég nem látott délibábos róna rengő kalászaival, — itt a csendes magány, hol szintén nagyobbrészt csak önzést és önérdekhajhászatot tapasztalt; visszagondol a fájdalmas és mégis boldogabb perczekre, amidőn kedvese, ki elborult kedélye egyetlen hathatós vigasza volt, fuldokló zokogással kéré hogy ne menjen el. Az utolsó bucsucsók, mintha még most is ajkán égne , gyönyörittasan emlékszik erre. A szülök áldása s a midőn sírva ölelték meg, arra kérve, el ne feledje őket a világ zajában, a szerető hölgy csöndes zokogása, ki ugyancsak arra kérte, hogy őt se feledje, oh, — ezek mind élénken emlékébe véssék! A bucsuzás sötét hátterét a világ önzésére való figyelmeztetés képezi . . . Mindezek lelki szemei előtt elvonulnak; az egész lenge ködként a semmiségbe vész, a fájó valóra ébred. A szép álom, mi lelke előtt ismétlődött, csak volt; azóta változott minden, minden. A hosszú távolléttel szüleit s kedvesét elidegenité magától, de mit tegyen, ha kötelessége azok óhajával ellenkezőleg kényteli s választja el hőn szeretetteitől. A nefelejts, mit imádott hölgyének keblére tűzött, aki csókkal pecsételé hűségi fogadását, mindez a feledés élébe merült. Ah, pedig, hogy fogadta az akkor még szeretett ifjúnak, hogy szive változatlan szeretettel csüng mindenkor emlékén, hogy várni fog, hiszen a válás nem tartand örökké! . ! . Mindez feledve jön. Légy hű, odaadó s változatlan szeretettel hölgyedhez, ha legkisebb borút is igyekszel, végbetlen szeretetben, eltávolítani boldognak vélt egedről: szeszélyes szive gyakran szélrózsává teszi s ! . E perczben a hegyek közöl a méla furulyaszó újra széthangzik az éj csendjében, oly sirán, oly bánatos hangon remegtetve e dalt: Fáj a szivem, teher neki az élet, — Ennyi kin közt azt sem tudom hogy élek! Mennyi érzelemhűség rejlik e sokat kifejező dallamokban. Mennyit tűrt, fáradt s szenvedett a létért való küzdelemben s csalódás lett a munkabér. Azon szerencsétlen csillagzat alatt születettekhez tartozik, kiket a sors már bölcsőjüktől kezdve, vaskövetkezetességgel üldöz, mígnem életsajkája a lét nagy tengerhullámzatában összeroncsoltan libeg minden peremben összezúzással fenyegetve azt. A kedvezőtlen hírek, miket szülővárosából kap egész érzelemvihart idéznek elő az úgy is sajgó kebelben. Ott úgy mint itt, az emberek hideg számítása, a beteg társadalom fonák követelése s korlátolt világnézte a kétségbeesésig elkeseríték őt. Úgy illenek reá a vágyó sóhajként elhaló dal véghangjai : Be jó volna fekete föld, A föld fekete göröndje, Fájó szivem eltemetni örökre. A reményt vesztett szív annyi hányattatás után már csak az örök nyugalomért eseng. A sötét rög alatt szeretné a feledés örök éjét föltalálni, de van-e ott túl feledés?! A néma, zajtalan üregben, hol a boldogok álmát a kegyelet nem zavarja: ott találna e sokat szenvedett és csalódott szív feledést és nyugalmat a földi fájdalmak elöl!! Kettő közül a harmadik. Hárman valkak egy alkalommal a néhai S. kántortanító rozzant külsejű, de annál fényesebb belsejű nádasviskójának zongora szobájában. Azt sem tudom, mi vezérelt oda ama válságos perezben, de ott voltam, az szent Ilona, a tanító leánya, kezét rajt felejtő zongorája billentyűjén, szemei, — melyekben egy-egy könycsepp gyémántként csillogott — az előtte fekvő betett hangjegyen nyugodtak s e mélyen elgondolkozott. Pista, az öreg tanitó segédje, ki alig két év előtt hagyta el a bajai tanitóképezdét — midőn meghallotta, hogy megérkeztem, tüstént ott termett közöttünk de a szives fogadtatást, a forró csókot, melyet Ilon ajkáról loptam a viszontlátás örömében, az elősietett Pista mégsem láthatta meg, azonban gyaníthatta, mert eleget hallotta emlegetni nevemet a házi cselédektől, kik már úgy maguk között nem is neveztek másként, mint a „kisasszony vőlegénye“, pedig boldog isten, hol volt még akkoriban az a gondolatom, hogy megházasodjam. No de reméltem, mint a hajótörést szenvedett szerencsétlen, ki egy nagyobb darab fát remél, mint a melyen megmenekült s úszik, míg a véletlen vagy partra veti, vagy mentő hajó felé vezéreli.